Az utolsó reggelünk Kambodzsában, természetesen nem kelünk korán, hiszen csak 22:00 h-kor indul a vonatunk Bangkokból. Szépen megreggelizünk, azaz csak Imola, mert nekem elegem van a rothadványos ízetlen tojásból meg a vileda sonkából, úgyhogy én csak a narancslevet iszom meg. Mivel előző este már nagyjából összerámoltunk, így 10 h körül kicheckolunk a szállodából, majd taxikeresés következik. Ekkor megjelenik Tha, aki azonnal felajánlja, hogy elvisz minket a taxiállomásra és mi élünk is a lehetőséggel, még csak meg sem kérdezzük, hogy mennyi lesz a fuvar. A taxiállomáson először a standard árat mondják, miszerint egy autó 40 dollár, de mi csak 30-at akarunk érte adni. Tha ekkor elmagyarázza, hogy mivel egy autó 40 dollárba kerül a határig, ez csak úgy lehetséges, ha mi ketten hátul ülünk, előre meg még beül egy kambo arc.. Ez nem gond, miért zavarna minket, üljön csak. Oké, akkor 30 dollár. Tha elköszön, és a fuvarért nem fogad el pénzt. Itt maradunk új sofőrünkkel, aki éppen angolul tanul és veszettül örül, hogy van kivel gyakorolnia. Minden mondat előtt elnézést kér, nem akar nyaggatni, de neki most nagyon jó, hogy itt vagyunk és gyakorolhat. Jól van haver semmi gond, de miért is nem indulunk, hiszen a kambo arc már lehelyezkedett az anyósülésen, szóval akár már úton is lehetnénk. Nem úgy van az, – mondja Ő – merthogy még várunk valakire. Ugyan kire várhatnánk, hiszem az egy plusz utas már elfoglalta a helyét az anyósülésen, mi a hátsó szekcióban pedig teljes létszámban jelen vagyunk. Erre aztán színt vall, miszerint még egy embert várunk, aki velünk tart az autóban. Nemtetszésem nyilvánítanám, hiszen nem erről volt szó, de már előre megnyugtat, hogy ne izguljak, hátul csak mi ülünk, az új kambo ember is előre ül. Hitetlenkedve és kérdőn nézek rá, hogy ugyan hova ül előre még valaki, mire a már jelen lévő ember mellé mutat, hogy oda még egy ember elfér. Nagyon kiülhet a döbbenet az arcomra, mert magyarázni kezdi, hogy a kambo népek nagyon szegények, ezért a szükség nagy úr alapon ez a taxi tulajdonképpen hét utas szállítására alkalmas, plusz a sofőr természetesen. És nem viccel. Út közben látunk is autókat, ahol az általa vázolt formátumban bizony nyolc ember ül az autóban a sofőrrel együtt. Ez úgy néz ki, hogy hátul ülnek négyen, ami rendben is van, kicsi a seggük, elférnek szépen. Aztán elöl, az anyósülésen ülnek ketten, plusz a váltó környékén még egy szerencsétlen kap helyet. És így nyomják le a 150 km-ert. Ráadásul úgy, hogy egy olyan valamin haladunk, amire ők azt mondják, hogy az az út, de mi tudjuk, hogy az nem az . Az csak egy valami, amin az autó valami Isteni csoda folytán el tud evickélni a határig. A út minősége egyébként tökéletesen megegyezik mondjuk egy hazai szántóföld melletti, traktorok által kijárt úttal. Ebből persze egymás mellett 3, de azért a minőség mégis ugyanaz.
Kisvártatva végre megjelenik az útitárs, aki helyet is foglal a már bent lévő kambo mellett az anyósülésen, mi meg hátul heverészünk vidáman. Indulunk, de néhány száz méter megtétele után kérésemre megállunk egy bolt előtt, ahol veszek némi üdítőt, de előtte megbeszéljük Imolával, hogy az egyik kambo üljön hátra, mert nem fér rá az arcunkra, hogy a két fehér ember hátul terpeszkedik, elöl meg a két szerencsétlen nyomorog. Bemegyek vásárolni, addig megtörténik a helycsere, mire visszajövök, a párom kikerekedett szemekkel vár és meséli, hogy a sofőr közben megmutatta, hogy az idősebb kambonak nincs csak egy keze, az egyik szemére vak, a másikra is alig lát, meg a családjával is van valami gond. Ezt szemléltette is, a műkezet előre rántotta, szegény Imola meg küzdött a helyzet komikumával amíg meg nem jöttem. Az út a határig egyhangú, nem nagyon történik semmi egy defekten kívül, úgyhogy délután fél 3 magasságában megérkezünk a határra, ahol úgy fél óra alatt át is jutunk, a fél 4-es bangkoki buszra pedig éppen csak feljutunk. Visszafele egy kicsit lassabban megy a menet, az odafelé futott 4 és fél órás etap helyett úgy 5 óra 40 perc az út, úgyhogy el is könyveljük, hogy lekéssük a vonatunkat, de aztán valahogy mégsem. Éppen időben érünk ki, a csomagmegőrzőből van még van időnk kivenni a hátit, vásárolni némi csirkecombot a KFC-ben, majd felcihelődünk az éjszakai vonatra, amely 22:00-kor el is indul, és elvileg másnap 12:40-kor landol majd velünk Chiang Mai városában. A vonaton éppen elhelyezkedünk helyünkön, amely már ágynak van kialakítva. Pakolászás közben megérkezik a szomszédunk, aki bizony egy honfitárs. Lórival hamar összehaverkodunk, és mivel Ő is Chiang Maiba jön, ezért megbeszéljük, hogy az elkövetkező néhány napban együtt fogunk mozogni. Lóri egyébként New Yorkban él és már 3 és fél hónapja van úton. Bejárta Thaiföldet, Nepált, Vietnamot és most Ő is a hegyi törzsek, de főként a Karenek (a zsiráfnyakúak) miatt utazik Chiang Maiba. A további utazást segítendő előkaparjuk maradék whiskynket, de sajna már nem sok lötyög az üveg alján, az is csak nagyon rövid ideig. Szerencsére a jópofa kalauzok – akik egyébként állandóan a hasamat akarják simogatni – segítségünkre sietnek, és szerválnak nekünk egy üveg 100 pipák whiskyt, amelyet szépen el is fogyasztunk. A kalauzok közben mellénk szegődtek, tetszik nekik a társaságunk és jókat mókázunk együtt. Aztán később felbátorodva az egyik vigyorogva mutatja, hogy szívesen megboxolná a hasam, mire én meg mutatom, hogy akkor bizony törném a kezét rögvest, erre aztán felhagy az ilyen irányú törekvéseivel, és nem emlegeti többé a thai boxot. Éjfél környékén mit látok, az ágyam végében csótány haver vágtázik ezerrel. Röppenek is rá a papuccsal, de sajna Ő volt a gyorsabb. Az út ezután igen jó hangulatban telik, majd hajnal 3 körül még annak ellenére is el tudok aludni, hogy csótányok mászkálnak keresztül az arcomon és a lábamon.