Mivel tegnap megbeszéltük sofőrünkkel, hogy a mai nap is ő visz majd minket, ezért kényszerítve vagyunk a korai kelésre. Tegnap a lelkünkre kötötte, hogy reggel hétkor legyünk a szálloda előtt, mert a vízesés – ahová először menni akarunk – elég messze van. Így aztán reggel 6-kor ébresztő van. Frissen, fiatalosan pattanok ki az ágyból, elvonszolom magam a fürdőszobáig, ahol életet lehelek magamba, valamint erőt és bátorságot gyűjtök Imola felébresztéséhez. Ez is megtörténik, nagy dirrel-dúrral hajlandó felkelni, de közben azért megemlítődik, hogy mi és mennyire van tele azzal, hogy amikor éppen nem zötykölődünk A-ból B-be, akkor hajnalban kelünk stb… Ezeket a dolgokat már nem veszem fel, majd ha bebootolt, használható lesz, addig meg mellőzzük a társalgást. Ismét egy csodás reggeli (most másfajta sonka van a tojás mellé, de csak a kinézete más, az íze és az állaga teljesen megegyezik a tegnapival). Sofőrünk már jóval a megbeszélt időpont előtt a szálloda elé érkezik, minden bizonnyal megelőzendő azt, hogy ha egy esetleges korábbi kelés miatt (kis buta nem tudja, hogy ez nálunk nem fordulhat elő) előbb lépünk ki a szálloda ajtaján, egy kéznél lévő tuk-tuk felvegyen minket. Márpedig nincs időpont Kambodzsában, amikor ne lenne kéznél tuk-tuk. Tehát Tha – mert így hívják sofőrünket – már lent áll, mikor mi reggelizni megyünk, és széles vigyorral integet nekünk, mikor megpillant a szálloda teraszán, ahol a reggelinket fogyasztjuk. Hamar végzünk, és bepattanunk a tuk-tukba, majd egy jó órán keresztül folyamatosan megyünk. Hangulatos falvakon haladunk keresztül, ahol mosolygós egyszerű emberek élik mindennapi életüket. Baromi jó dolog volt, hogy tegnap majdnem az összes angkori templommal végeztünk, és most egy kicsit jobban bepillantást nyerünk az igazi Kambodzsába. A taxiból kifelé bambulva szereztünk már tapasztalatokat, de a tuk-tuk nyitott és jóval lassabban halad, így van idő felfogni amit látunk. Cölöpökön álló faviskók, egyik aljából sem hiányozhat a függőágy. Iskolába siető kisgyerekek, akik szinte mind kerékpáron haladnak, még akkor is, ha felülni sem tudnak rá, kapaszkodnak a kormányba és tekerik rendületlenül. Mindegyikük fehér ingben és kék vagy fekete nadrágban / szoknyában. Néhányan gyalog mennek, néhányan motorral, és szinte mindenki integet és nagyokat hellózik amikor elhaladunk mellettük. Látunk szép zöld rizsföldeket, ahol vízibivalyok gázolnak az elárasztott területen, hátukon madarak tisztogatják őket az élősködőktől. Látunk mindenféle olyan járművet, amelyet gépi, emberi, vagy állati erő hajt, és amelyeket nem lehet felsorolni. Kinézetük és felhasználásuk szerteágazó, gyakorlatilag mindenféle járművet használnak bármire, amire éppen kell. A kabin nélküli teherautó szállít embert, a motor olyan szinten alkalmas teherhordásra, ahogyan azt elképzelni is nehéz, az egyszerű platós autókat 3-4 méter magasan is felpakolják matracokkal, takarmánnyal, amelynek tetején még emberek is ülnek. A telekocsi program itt egy kicsit másképpen értelmezhető, mint nálunk, és finoman szólva is itt hatékonyabb. A falvakon keresztül haladva minden ház előtt marhák is állomásoznak, akik majd egyszer a vacsorát szolgáltatják, addig pedig tejet adnak és vontatnak, valamint nekünk szolgálnak kiváló fotótámául. Imola szól, hogy jó lenne mostanság egy toalett, mondjuk úgy minél előbb. Szólok is emberünknek, aki megnyugtat, hogy nemsoká lesz egy. Igaza lett, pár perc múlva kis fahídon megközelíthető épület áll gyönyörű tavirózsákkal tarkított tóban, cölöpökön. A wc-s embernek meg kell mutatnunk a fényképes Angkoros belépőnket és így ingyen van a wc. Közben egy vízibivalyra leszek figyelmes, ami kb 100 méterre tőlünk, a tavirózsák között gázol a vízben. Kapom elő a gépem és haladok felé, Tha meg valamit magyaráz, de nem figyelek rá, őt majd a párom lerendezi, nekem most fontosabb dolgom van: fotózni. Kattog a gépem, Tha és Imola meg tuk-tukkal jő utánam. Kiderült, emberünk azért aggódott, hogy visszagyalogolok az egyik templomig, Imolától kérdezi is, hogy szeretek gyalogolni? Megnyugszik, mikor látja, hogy a bivaly izgatott fel ennyire, kédezi is, hogy szeretem-e őket. Naná. Közben látom, hogy a tuk-tukra borítás került. Nézem az eget és kérdőn nézek emberünkre: eső lesz tán, vagy mi a fene? Nem, az nem lesz, csak most kicsit rosszabb lesz az út és a portól, meg a sártól óv majd bennünket a ponyva. A távolságról szólt, az oda vezető szar útról elfelejtette említést tenni, de ez nem gond, csak egy kicsit átrendeződnek a belső szerveink. A herém pl helyet cserélt a vesémmel, a térdkalácsom pedig a mandulám helyettesíti időlegesen és nem értem a nagy készülődést, egy kis por nem árt, meg amúgy is kapunk belőle, viszont a ponyva rendesen megnehezíti a fotózást, pedig téma az akad bőven. Végre aztán megérkezünk, Tha széles mosollyal arcán kiereszt minket a járműből, és mutogat, hogy arra haladjunk tovább, gyalog. Közben megrohannak az árusok is, akik minden méteren vízet, Kambodzsa könyvet, takarót, poncho-t, meg gyakorlatilag mindenféle egyebet kínálnak eladásra. Bármi is amit árulnak, semmi nem kerül többe 5 dollárnál. 10 dollárért valószínűleg kambo rabszolgát is lehet venni + kapsz 3 karkötőt és két hamisított Lonley Planet könyvet Kamodzsáról. Veszünk két üveg vizet, majd irány amerre Tha mutatott. Az első 100 méter után rájövök, hogy papucsom nem annyira alkalmas dzsungeltúrára, de nincs más, menni kell. Sajna nem tudtuk, hogy a vízesés már a dzsungelben van, így arra készültünk, hogy kiszállunk a tuk-tukból és fotózunk, de gyaloglásról nem volt szó, dzsungelről meg pláne. Alaposan megizzadunk, mire valamit találunk, ami vízesésnek látszik, de igen kicsi. Fotózunk néhányat, majd elkönyvelem magamban, hogy bassza meg, ezért kár volt ennyit gyalogolni, ráadásul olyan terepen, ami még jó túracipőben is húzós. Megbeszéljük, hogy ez valahogy nem az, amire gondoltunk, valamint nagyobb zuhogás hangot hallunk, úgyhogy elindulunk a hang irányába. Néhány száz méterrel lejjebb végre megtaláljuk amiért jöttük. Az élet csodás, csak a sok japán turista keseríti meg egy kicsit. Szerencsére a csoport csak 6-8 főből áll, és néhány perc alatt kifotózzák magukat. Felsóhajtunk, hogy akkor végre fotózunk, de korai az öröm, mert most meg egy európai család gyalogol a képbe, és nem tágítanak. Apu először összetereli a családot, lányai arcáról sok minden leolvasható, hogy mennyire szeretnek is most ők itt… de apu nem tágít és elkészül a nagy felvétel. Aztán újra egy csapat jő… így kb fél óra múlva szerencsére sikerül néhány értékelhető képet készíteni anélkül, hogy japó turisták vigyorognának rajta. Dolgunk végeztével indulás vissza a tuk-tukhoz. Az út kb egy óra visszafele, már majdnem odaérünk, a legmeredekebb és legnehezebb szakasz jön, hát kik jönnek velünk szembe? Pontosan… japán csoport. Megfagyott bennünk a vér. Ha kicsit később érkezünk, akkor ezek totál ellehetetlenítik a fotózást, így csak a visszaút nehézkesebb, mivel vannak vagy negyvenen, és mivel a felfele és lefele vezető utat ők is nehéznek tartják, előszeretettel fotózkodnak, így teszik lehetetlenné a mi lejutásunkat. Aztán valahogy mégiscsak visszajutunk, megkeressük sofőrünket, aki elégedetten nyugtázza, hogy nincs rajtunk száraz folt, úszunk a saját izzadtságunkban. Némi ebédet magunkévá teszünk, aztán indulás vissza, hogy megnézzük a Királynő templomát, ami az egyik legszebb az általunk eddig látott romok közül. Itt elidőzünk vagy 30 percet, aztán keresni kezdjük tuk-tukunkat, de nem leljük. Egészen a falu végéig elsétálunk, aztán vissza a templomig, de Tha nincs sehol. Ez még nem lenne túl nagy baj, viszont az, hogy nála van a fotóscuccunk java, na meg az útleveleink is a zsákban figyelnek, már kicsit aggasztóbb. Persze nekem meg sem fordul a fejemben, hogy Tha lelépett volna, hiszen ennyire nem lehetek rossz emberismerő, de Imolának vannak kétségei. Meglát egy vontatványt, amely szakasztott olyan, mint amilyen Tha motorja mögé volt csatolva, tehát amivel jöttünk, és ösztökél, hogy menjek, és kérdezzem meg a rosszarcú kambo nőt, hogy hol van a vontatványhoz tartozó sofőr és motor. Mivel kezd begyűrűzni arcán a para, jobbnak látom nem vitatkozni, így kérdem a vénasszonyt, hogy merre leledzik eme vontatvány többi velejárója, azaz a sofőr és annak motorja. A nő széles mosolyt ereszt meg felém és hevesen bólogat, majd az órájára mutogat. Egy kukkot nem beszél angolul, de szerencsére ott pihen egy másik tuk-tuk ember, aki mondja, hogy Tha elment gumit cserélni, merthogy defektet kapott, és kb 10 perc múlva jön. Imola kezd megnyugodni, én meg szomjan veszek mindjárt, úgyhogy az öreglánytól veszek egy üdítőt, aki azon nyomban felpattan és saját ülőhelyével kínál, meg a páromnak is előszed valahonnan egy széket, ám mi inkább állunk, de azért köszönjük. Tha hamarosan felbukkan, nála van fotós-hátizsákunk is. Kérdi, hogy kerestük-e, és elnézést kér, de ugye a defekt. No problem, indulunk is a híres Angkor Wat-hoz, ami minden templomok anyja. És tényleg. Nagyon szép, nagyon nagy és nagyon látványos. A templom körben vízzel van kerítve, ami nem egy kis árok, hanem tónak is beillik, és amelyen kb 15 méter széles kőhíd vezet keresztül. Ez kb 300 méter hosszú, ezen sétálunk végig, amíg végre elénk tárul a három csúcsú templom látképe. Jó nagy létesítmény, bár tudnánk róla valami konkrétabbat. Ahogy haladunk felé, elered az eső, és mivel a három csúcs még vagy 500 méterre van, ezért beszaladunk egy watba, ami út közben található, és ahol Imola nagy örömére szerzetesek leledzenek, amelyeket Ő, mint elsőszámú fotótémákat tart számon. Kattog is a gép, főleg, hogy az egyik narancsszín ruhás szerzetes megtalál magának és furcsa szavakat intéz felém, amelyből néhány angol szó ismerős, a többi akár Budha egyik tana is lehetne, annyira rossz a kiejtése. Ami lényeges, hogy megkérdi, honnan is jöttünk, de természetesen fogalma sincs róla, hogy merre van kis hazánk. Ezen egyáltalán nem csodálkozom, mivel Ázsiában az emberek jeletős része a hasára kezd mutogatni, mikor meghallja, hogy Hungary. Némi fotózkodás után elköszönünk a szerzetestől, és egy majommal folytatjuk, akinek Imola nem nagyon szimpatikus, mivel akárhányszor felé indulna, a maki állandóan vicsorog rá. Velem nincs gondja, így én nyugodtan fotózom. Eláll az eső, úgyhogy megnézzük a látványosságot, majd kb 1 óra elteltével magunk mögött hagyjuk Angkor Watot. Sajna Tha rossz hírekkel fogad: a hőlégballonozás most nem leheséges, mert az eső miatt nagyon dangerous. A fenébe. Nem gond, helyette tud mást, menjünk a tóhoz, ahol lehet hajókázni. Sajna ez sem jön össze, mivel 20 dollár / fő, és a nap nem süt, tehát fotózásra semmi esély, így Tha végső elkeseredésében elvisz minket egy helyre, ahol eredeti kambodzsai bulit láthatunk. Hát kéremszépen, erről aztán sok dolog az eszembe jut. Kambodian Peoples Party. De ez az eredeti, nem a turistáknak mutogatott gagyi. Ez kérem itt az oridzsinál nagy kambo hepaj, amitől szóhoz sem jutunk. Sár és füst, káosz és bűz mindenhol. Egyszerűen gyönyörű. Ekkora dzsuvát még életemben nem láttam. Olyan óriáskerék, amit valami ipari hulladékokból tákoltak össze, és amitől még Kusturica is elsírta volna magát, ha anno a Macskajaj forgatására be tudott volna szerezni egy ilyet. De nem tudott, így nyugodtan állíthatom, hogy ilyet még nem láttam. Aztán ott van a rengeteg kaja, amire mikor ránézek, automatikusan az oltóközpont jut eszembe, hogy vajh’ ha az ottani tanácsadó ezt látja, akkor milyen oltásokat és milyen dózisban akar belénk pumpálni. A nagy káoszos képhez zene is dukál, eredeti kambo formában. Ritmusa és dallama nincs neki, de a népek biztosan nagyon élvezik, mert állat módjára bömböl minden lehetséges helyről. Eszeveszett módon kattingatunk, aztán gyorsan előkerítem That, és szólok neki, hogy vigyen innen, mielőtt bedilizünk. Mondja, hogy ő sem szereti a hangzavart, úgyhogy valahogy kijuttat bennünket innen és visszavisz a szállodához. Útközben persze kattogunk nagyokat, mert a folyóparti nyomornegyedeket muszáj megörökíteni. That kifizetjük, kapunk tőle névjegykártyát és megígérteti velünk, hogy ha gyerekeink lesznek, visszajövünk velük. Oké, ez nem gond. A napot úgy zárjuk, mint a tegnapit: azaz nagy zabálással, és némi ivászattal, de persze csak fertőtlenítés