És milyen jól sejtettem… Amikor ébredek, 9 magasságában jár a nap, bár látni nem lehet belőle semmit, köszönhetően az állandó szmognak, ami Bangkokra nehezedik a nap minden szakában. A fény itt mindig sárgás színű, a nap csak eső után mutatja meg teljes képét, de nekünk ezt még nem sikerült látni. Kezdem magam nagyon unni, úgyhogy felkerekedek, hogy némi táplálék meg üdítő után nézzek. Imola még az igazak álmát alussza, úgyhogy nyugodtan válogatok az utcai árusok kínálatából, és a végén 3 adag sült virslivel indulok vissza a szálloda irányába. Éppen a liftben vagyok, amikor párom rámcsörög, de nem veszem fel, mivel egy fél perc múlva már az ajtóban állok. A táplálékot az orrunk alatt elhelyezkedő nyíláson keresztül a gyomrunkba juttatjuk, majd kis pakolászás után a Királyi Palotát vesszük célba, de előtte még Imolától ukáz jő, hogy tudassam a szállásadónkkal, hogy még a foglaltakon kívül plusz két éjszakát itt fogunk állomásozni. A kérésnek eleget teszek, úgyhogy végre elindulhatunk.
A közlekedésnek eddig még számunkra ismeretlen (de legalábbis kipróbálatlan) módját választjuk, ami nem más, mint egy, a Bangkok rengeteg csatornájának egyikén keresztül szállító bárkataxi (biztosan helyes így ez a mondat?). A bárkataxi külön élmény, már eleve az poén, ahogy Imola szemei kikerekednek, amikor mondom neki, hogy merre vegye az irányt, ugyanis a hajóállomás egy helyre kis nyomornegyeden keresztül érhető el, ahol rengeteg kajálda üzemel. Én kilátásba helyezek itt egy próbát, de Imolától előrejelzés szintjén nemleges válasz érkezik, egyedül meg nem jó enni, pedig itt tutira még patkányt is mérnek. A bárkataxizás tényleg élmény. Gyors, nagyon olcsó (10 baht), valamint folyamatosan a lehető leginkább lepattant részeken keresztül szállítja az embert, így jól látható lesz Bangkok egy másik, igazán authentikus arca. Ahogy kiszállunk a hajóból, egyből a nyomunkba szegődik pár tuk-tukos pitypang, akik már a jól ismert szöveggel próbálnak minket etetni, miszerint a királyi palota (illetve bármi, ahová menni akarsz) éppen zárva van, de szerencsére ők itt vannak, hogy az unalmat száműzzék szótáradból, és némi bahtokért szívesen elvisznek más látnivalókhoz (útba ejtve egy-két ékszerboltot, éttermet és kuplerájt). Jön is az első, aki rázendít, hogy a Grand Palace ma éppen closed, amire én hangosan röhögni kezdek, ő kapcsol, és szintén röhögni kezd. Elkönyvelte magának, hogy a nagy fehér ember már vagy járt itt, vagy tudja, hogy mi a dörgés. Hát drága barátom (tudom, hogy háttal nem kezdünk mondatot) is-is. Jön a másik is, ez már résen van és kérdezi, hogy hanyadszor járunk itt. Mondom neki, hogy ez bizony már a második látogatásunk a királyságban, mire mosolyogva visszavonul. Ez így megy szépen a Királyi Palotáig, mindig megállítanak és vagy az öltözékünk miatt aggódnak, vagy a bezárt palota csalódásától akarják megkímélni szegény európaiakat. És ami a legelképesztőbb: a Királyi Palota bejáratától kb. 15 méterre odajön egy emberke, és nem átallja azt mondani, hogy a palota zárva van. Nézz már oda vazze, csak úgy hömpölyög be a tömeg. Hát teljesen hülye vagy? Ehh, nem értem én ezeket a thaiokat. A királyi palotába 250 baht a belépő, ami kb. eddigi thaiföldi élményeink alapján a legdrágább. Sebaj, ezt nem látni olyan, mintha az ember Budapesten nem látná a Parlamentet vagy éppen a kocsisort. Sajna Imolának volt annyi sütnivalója, hogy nem rövidujjú pólóban jött, hanem ujjatlanban, és hozott magával egy kardigánt. Egy kardigánt…. Igen, egy K. A. R. D. I. G. Á. N. T. Mentségére legyen mondva, hogy nem hisztizett, szó nélkül tűrte a meleget és hősiesen helytállt. A Királyi Palota egyébként meseszép, méltó a hírnévhez. Itt is hasonló a helyzet, mint Londonban lehet, a díszőrségnek nem szabad mozdulni, még a szemük sem rebbenhet. Ezt tesztelem is, kb. 20 cm-ről fotózom az orcáját az egyik őrnek a széleslátó obival. A Királyi Palotában kb. 3 órát töltünk, aztán taxit fogunk és irány vissza a szálloda, de természetesen útba ejtjük a már-már állandónak látszó food fesztivált, ahol némi zöldséges tésztát vételezünk adagonként 50 Ft-nak megfelelő bahtokért. Gyors zuhanyzás és kaja után ismét az MBK nevű bevásárló-központot látogatjuk meg, ahol sikersen vásárolok magamnak 5 db baromi jó minőségű pólót, egyik sem kerül többe, mint 1300 Ft-nyi baht. Imolának is sikerül szerválni néhány jó cuccot, tehát ha jól bele gondolok, a mai napot sikeresnek könyvelhetjük el. Persze még hátra van a világ egyik leghíresebb hátizsákos paradicsoma, a Khao San Road, ahová muszáj ellátogatnunk, mert BB barátom megkért egy szívességre. Nem is baj ez, mivel találunk itt egy jó kis éttermet, ahol kiváló tom yum levest eszem, valamint az elmaradhatatlan pad thai-t. Ez a két kaja, amit nem tudok megunni, és ez a két kaja az, amiért már önmagában megéri Thaiföldre látogatni. Kaja után ismét taxiba szállunk és visszatérünk szállásunkra ahol abban a reményben hajtjuk álomra fejünket, hogy hajnalban sikerül meglátogatni a Lumphini parkot. Hát…. ez majd hajnalban kiderül, addig is annyit tudunk tenni a dolog érdekében, hogy némi 100 pippers Whiskyvel megtámogatjuk az alvás projektet.