A korai keléshez való hozzáállásunkat már párszor leírtam, így most nem teszem. Hajnali 5:30-kor már a taxiban ülünk, ami a reptérre visz minket, illetve csak remélem, hogy odaérünk. Vagy a kocsival nincs rendben valami, vagy a sofőrrel, de hogy egyenletes sebességgel haladni képtelen, az biztos. Mintha az emberke dobolna a lábával a pedálon, úgy ugrál szinte egész úton az autó, én meg imádkozom, hogy le ne késsük a járatot, mert hajnali fél 1-kor Kuala Lumpurból indul a repülőnk Kairóba, amin nem ártana rajta lenni. Bár napközben még van Bangkokból járat Kuala Lumpurba, de minek bonyolítani az életet? Szerencsére az autó kibírja, így időben a reptéren vagyunk, és becsekkolunk az Air Asia járatára, ami időben felszáll, odaát meg simán leszáll. Nos itt vagyunk hát Malaysia-ban, ami számunkra nagy dolog. Keresünk egy csomagmegőrzőt, hogy leadjuk a cuccainkat. Mivel biztonságosnak tűnik a rendszer, a laptopot is itt hagyjuk és az égiekre bízzuk magunkat. Előtte persze a képeket lementettem egy tartalék vinyóra, a naplómat meg még egy pendrive-ra is, fő a biztonság alapon. A reptérről olcsó, de lassú busz visz ki minket a városba, ahol viszonylag könnyen megtaláljuk a város egyik legjobban elhíresült nevezetességét, az építtető Petronas olajtársaság nevét viselő ikertornyot. Út közben látjuk, hogy thaiföldhöz képest egy teljesen más világba csöppentünk. Itt a lakosság nagy része muzulmán, rengeteg nő visel csadort, az emberek nem mosolyognak úgy, mint Bangkokban, tehát nem is annyira szimpatikus az egész. A közlekedés itt is elég jól szervezett, úgyhogy minden nehézség nélkül el is jutunk a toronyhoz. Hát…. Hát…. Nem nagyon jutok szóhoz egy darabig. Nagyon nagy. Egyszerű kimondani, hogy 452 méter magas, ebbe egyszerű belegondolni is, de egyetlen fénykép vagy útifilm sem adja vissza azt, amit ott a torony előtt állva érez az ember. A látványtól felvillanyozódva kezdjük el keresni a jegypénztárt, ahol a skybridge-re osztogatják az ingyenjegyeket. Aztán megtaláljuk, de hiába, mivel mára már elkeltek a jegyek, úgyhogy sajna ez van alapon indulunk tovább, hogy abba a néhány órába – amit a városban töltünk – minél több látnivalót tudjunk belezsúfolni. Taxit szerzünk, amivel először egy KFC-hez kaját vételezni, majd a Kulala Lumpur-tól 13 km-re Batu Cave-hez vitetjük magunkat. A hindu zarándokhely előtt megcsodálhatjuk a világ egyik legmagasabb szobrát, amely Mourgent, a tudás istenét ábrázolja. Ezután következik annak a 272 lépcsőfoknak a megmászása, amelyet gondos kezek meg is számoztak, hogy a szerencsétlen turista a felénél járva pontosan tudja, hogy hány lépcsőfok megmászása van még hátra a 35 fok melegben. A barlang maga nem egy nagy durranás. Jó magas, fentről csöpög a víz, de ennyi. Bár az is lehet, hogy nagyon szép, de olyan baromi fáradtak vagyunk, hogy most nem tudunk örülni neki. Kicsit fotózzuk az ott tanyázó makákókat, akik igencsak agresszívek, állandóan az agyaraikat mutogatják felénk. Nem sokkal ezután jót röhögünk egy japó turistán, aki viccesen toppant egyet az egyik majom felé, aztán menekülőre is fogja, mert a majom nemhogy megijedt volna, de végigkergeti a szerencsétlent a barlangon, éppen hogy megússza a srác ép bőrrel. Próbálok keresni valamit, amivel adott esetben fejbenyomhatom az izgága makit, ha esetleg az botor gondolat fordulna meg a fejlében, hogy engem vesz üldözőbe, de nincs a közelben semmi kemény, csak a fényképezőgépem. Ezzel viszont csak nem kezdek már el hadonászni, úgyhogy jobbnak látom szépen elindulni visszafelé. Taxisunk lent vár, hogy visszavigyen minket a városba, ahova csak hosszas dugóban állás után jutunk el. A kínai negyedben rakatjuk ki magunkat, amit csak onnan tudunk, hogy kínai negyed, hogy a taxis mondja. Kicsit kínaibbnak képzeltem el a környéket, gyakorlatilag bármilyen negyed is lehetne, semmi jellemzően kínai nincs itt, úgyhogy húzunk is innen el. Ismét korog a gyomrunk, úgyhogy betérünk egy Kentucky Fried Chicken-be, de bár ne tennénk. Elmegyek wc-re, amit ott látok… Ezután gyalog visszasétálunk a Pertronas toronyig, ami jó 5 km a városon keresztül, amiben van lakótelep is, meg nyomornegyed is, de mivel nagyon ráérünk még, ezért nem bánjuk. A Petronas-nál még lógunk egy darabig, aztán irány vissza a reptérre, mert ugye 0:30-kor megy a gépünk és jó lenne rajta lenni. Metróval visszamegyünk a városközpontig, onnan pedig busszal a reptérre. A buszút jó másfél óráig tart a dugó miatt, így van időm átgondolni az eltelt napot. Eltelt. A városról, főleg Malaysia-ról véleményt alkotni felelőtlenség lenne részemről, az egy nap alatt viszont nem lopta be magát a szívembe. A Petronas torony hatalmas, körülötte rend és tisztaság, ha csak fűre lépsz, már sípol is a rendőr. Ha eltávolodsz a toronytól, akkor látod a város igazi arcát, ami cseppet sem tisztább, mint Bangkok, ellenben nincs semmi hangulata. Az emberek itt nem annyira kedvesek, mint a Thaiok, az árak jóval magasabbak… szóval ide nem vágyom vissza. Persze szem előtt kell tartani, hogy ennyi idő alatt nem szabad véleményt alkotni, valamint hulla fáradtan szintén nem szabad… Eddig jutok, amikor is megérkezünk a reptérre. A gép 0:30-kor megy, két órával előtt illendő becsekkolni, de mi úgy döntünk, hogy teszünk rá, inkább eszünk valamit és majd indulás előtt egy órával csekkolunk. Ezen a kis reptéren el sem lehet tévedni. Váltunk még némi itteni fityinget, aztán megyünk a reptéri Mc.Donalds-be kajálni. Felnézek az órára: 22:40, ami azt jelenti, hogy van úgy 30 percünk itt ücsörögni, meg megmosakodni. Az óra mellett a menetrend… hmm. Furcsa. Nem látom rajta a járatunkat. Van egy utolsó járat 23:40-kor Koreába, aztán már csak 04:30-kor Bangkokba. Mi a fenét jelentsen ez? Elővesszük a jegyünket, nézzük a dátumot. Minden rendben vele. No, akkor mi lehet a gond. Ez itt a belföldi reptér? Az nem lehet, hiszen mi is Thaiföldről jöttünk, valamint a táblán is egy csomó külföldi… de mind ázsiai. Most hasít belém a felismerés: valami szar van a palacsintában. Ez a reptér kicsi, mégpedig nagyon kicsi. A táblán sehol egy New Yort, London, Párizs… semmi ilyesmi. Nosza, irány az információs pult, ahol a nőci közli velünk mosolyogva, hogy mi nem jó reptéren vagyunk. Menjünk ki a reptér elé, ott szálljunk fel a zöld buszra, azzal át a másik reptérre. Basszameg. A következő fél óra a rohanásé. El a csomagokért, ki a buszhoz, át a másik reptérre, ami meg ráadásul akkora, hogy a bangkoki elférne benne kétszer. Itt megkeresni a check in pultot, becsekkolni, aztán keresni egy mosdót és furmányosan megmosakodni, mert ugye egész nap büdösödtünk, így meg nem célszerű 10 órát repülni. Mire mindennel végzünk, csak annyi időnk van, hogy a Burger Kingben bedobjunk valami hamburgert, aztán irány a váró, ahová kis vonattal visznek bennünket. Nem kell soká várnunk, a gépünk pontosan indul. Az út a kezdeti vihartól eltekintve eseménytelenül telik, aludni természetesen kb 2 órát sikerül. Nem tudom, hogy hogyan nézünk majd várost Kairóban.