A korai indulás velejárója a korai kelés, ami miatt neheztelünk kicsit a világra, de hamar kiengesztel minket az élet, hiszen csodás reggeliben van részünk. A megbeszélt időpontban érkezik értünk a minibusz, benne a csodálatos Boon nevü idegenvezető lánnyal, akiről először azt hisszük, hogy fiú, de aztán kiderül, hogy nem, én viszont biztos vagyok benne, hogy már gyűjt a műtétre. A minibusz telítve van, tehát a helykihasználással nincs gond, Velünk utazik egy idősebb, láthatóan angol nő, a vele lévő szintén leszbigyanús guide, annak egy barátnője, egy fiatal német pár, egy holland pasi, egy egyedülálló, fenetudja milyen nemzetiségű csaj, no meg Lóri, aki a maradék időre már elválaszthatatlan társunkká vált. A városból kiérve, kb 10 percen belül meg is érkezünk az első állomásra, ami nem más, mint egy faktoli. (factory, azaz gyár, üzem etc, de mivel a thaiok ragaszkodnak a faktoli ilyetén kiejtéséhez, így én is ezt alkalmazom. Bennünket alapvetően a törzsek érdekelnek, ezt a faktolit is szükséges és elkerülhetetlen rosszként kezeljük, de azért érdekes, ugyanis a hely nem akármiből csinál nem akármiket. Az elsődleges nyersanyag az elefántszar, illetve az abban található növényi rostok. Az elefántszart kimossák, főzik, ülepítik, ismét mossák… aztán keverik dolgokkal, így lesz belőle papír. Az így készült papír hasonlít a nálunk fűrészporos tapétaként ismert dologra, de már vannak kétségeim. Ezekből a papírokból színezés után aztán egy csomó mindent csinálnak a képkerettől a fali díszig. Mivel szalvéta nem volt, így nem vásároltunk semmit és kb 30 perc után indultunk is tovább, hogy egy órás kocsikázás után megérkezzünk egy karen faluba. Olyan deja vu érzésem van. Pont ettől féltem és beigazolódott. Ez a falu pont az a falu amit már pár nappal előtte felkutattunk, úgyhogy most jól megnézhetjük a kareneket mégegyszer. Úgy 10 óra magasságában jár az idő, de a karenek riadója most még lassabb, mint két nappal ezelőtt. Jó pár percbe telik, amíg az első hosszúnyakú nők előbotorkálnak. Látszik rajtuk, hogy most ébredtek fel és nem nagyon orülnek az érkezésünknek. Nos sebaj, mi sem nagyon örülünk, hogy újra ide hoztak bennünket és nem egy másik karen faluba, de azért fotózunk párat, valamint Lóri próbálja meg enyhíteni a vásárlás utáni csillapíthatatlan vágyát némi sálak beszerzésével. Idő közben azon gondolkodom, hogy mekkora szívás is az élet. Ez a túra összesen öt törzsi falut érint és mindennel együtt 800 bahtot fizettünk fejenként, ami ugye hármunkra 2400 baht. Két nappal ezelőtt pedig ebbe az egy a faluba kellett 400 bahtos belépőt fizetnünk fejenként, ami 1200 baht. Ha ehhez hozzászámolom a robogóbérlést, (2×200) 400 baht az 500 bahtot az embernek, aki idehozott minket, a pickup-ot hazafele az eső miatt 600 baht-ért, a gumijavítás lórinak nem tudom mennyi volt, az üzemanyagot meg még nem is számolom…. Hát megérte. Szerencsére itt sem töltünk sok időt, indulunk tovább, hogy kb 10 perc múlva megérkezzünk egy Palong faluba, ami végre némi izgalmat hoz életünkbe. A Palongok elég furcsa népség, de nem akarom így megítélni őket, mivel tisztán látszik, hogy ez is csak egy „kirakatfalu”, ahol az emberek abból érnek, hogy túraszervezők idehoznak idióta embereket akik bárgyún fotózzák a falu bételtől, – ill annak itteni megfelelőjétől – megfeketedett fogú lakóit. Természetesen népviseletbe vannak öltözve, tehát roppant fotogének, meg akad köztük egy-két nagyon idős, összeaszott bőrű nő és férfi is, akik vadregényes ábrázata mindenkit kattintásra képez, de ezt – na meg az apró vietnámi kismalacokat – leszámítva nem nagyon történik semmi. Megnézzük a csatornarendszerüket, jól összesarazzuk magunkat aztán visszavágjuk magunkat a minibuszba és irány a következő falu, ami igazából nem más, mint tibeti menekültek kis tábora. A történés itt sem komoly, bár ezek valamin nagyon dolgoznak, méghozzá valami olyanon, ami nagy porral jár. Csupán a látható szegénység az említésre méltó, de Kambodzsa után ez már meg sem kottyan. Az itt eltöltött idő szintén minimális, úgyhogy nyargalunk tovább a következő faluba, amit a Lishu-k lakják. Ők érdekesebb népek, bár ezek is csak eladni akarnak, mégpedig mindent, amit csak lehet. Úgy történik a dolog, hogy lecaplatunk szépen a buszról, ránkrohan egy csapatnyi népviseletbe öltözött nő és minden olyan dolgot megpróbál ránksózni, amit már az előző falvakban megvettünk, vagy ha nem nem is vettünk, de már láttunk. Mindent egybevéve eddig a Lishuk a legnyomulósabbak, de nem tudnak meggyőzni, úgyhogy nem veszünk semmit, csak kattogtatunk néhányat, majd ismét minibusz, amivel meg sem állunk az utolsó előtti állomásig. Ahogy leszállunk a buszról, a párom int, hogy menjek vele, mert idefele még a falu előtt látott egy Akha asszonyt egy kisgyerekkel. Mivel itt is a szokásos forgatókönyv alapján zajlik a történet, a többi népeket hátrahagyva a falu széle felé vesszük az irányt és csakhamar meg is látjuk az idős Akha nőt. Nagy a mosolygás Akha részről, az öregasszony tipikus sunyi tekintetű dörzsölt mamának tűnik, vele vagy egy kisfiú, aki terepszínű ruhába van öltözve és mikor észreveszi, hogy fotózom, azonnal tisztelegni kezt. Fotózzuk a mamát aki nagyon vigyorog, aztán persze Ő is átmegy kereskedőbe, gyorsan előkerül tőle mindenféle dolog és vásárlásra ösztökél. Az árak alacsonyak, alkudozom is rá egy sort, szóval igen szórakoztatóan telik az idő, és szépen lassan sétálva, a sétát némi alkudozással és vásárlással megszakítva visszaérünk a buszhoz, ahol Lórit meg a szerencsétlen holland manust még mindig ostromolják portékáikkal az asszonyok. Én még veszek valamit az öreglánytól, aztán megyünk és gyorsan kihőbörögjük magunkat a parányi ketrecben tartott majmon, a vezetőnk meg nem érti, hogy mi a gondunk vele. Felmerül bennem, hogy vegyük meg és engedjük szabadon, de sajna már nincs nálunk csak minimális pénz, amennyiért biztosan nem adnák oda. Vegyes érzelmekkel indulunk tovább az utolsó törzsi faluba, a lahukhoz. Na itt aztán végképp semmi nincs. A falu itt is a szokásos: bambuszkunyhó, bambuszkunyhó, sár, bambuszkunyhó. Az egyetlen változatosság, hogy itt három focimezbe bújt kissrácon kívül senkit nem látunk. Gondolom mindenki a földeken dolgozik, nem érnek rá a hülye turistákkal szórakozni. Most veszem észre, hogy valaki hiányzik a csapatból, mégpedig az angol öreglány. Hát a lelkem ott alszik a minibuszban, a vezetője szerint minden falut átaludt eddig, szóval érdemes volt eljönnie a túrára. A falulátogatás után a Chiang Dao barlangot látogatjuk meg, amiből számomra csak a bejáratánál lévő tó érdekes. Az szép látványt nyújt, benne sok száz harcsa és nagyra nőtt aranyhalak, amiket gyorsan etetni is kezdünk. Maga a barlang nem egy nagy pukkanás, az Agteleki Cseppkőbarlang nyomába sem érhet, úgyhogy csak kötelességképpen rohanjuk végig az egészet, utána irány kajálni, ami szintén a túra része, tehát ezért nem kell külön fizetni. Erősen délutánra jár már az idő, amikor megérkezünk a pillangó és kígyófarmra, ahol még majom-showt is nézhet a nagyérdemű. Kérdik, hogy ki kíváncsi rá, hát mi nem. És nem csak mi, hanem szinte senki. A szinte, az nem más, mint az angol hölgy, aki idő közben felébredt csipkerózsika álmából és most mindkét produkcióra befizet, ami annyit jelent számunkra, hogy van egy órányi időnk, amikor semmit nem kell tennünk, csak nézni ki a fejünkből, tehát hülyére unjuk magunkat. Először megnézzük a pillangófarmot, ahol a pillangók társadalmát képviselendő, 1, azaz egy darab atlaszlepke található. Az szép nagy, de semmi több, a további pillangók száma 0, azaz nulla. Szép farm. de sebaj, átsétálunk az orchideafarmra, ahol szerencsére van is orchidea, úgyhogy ezek fotózásába merülünk bele… Innentől aztán csak nagy unalom a program. Nem mondhatnám, hogy a túránk második fele feldolgozhatatlan izgalmakat hozott az életünkbe, de összességében véve elégedettek vagyunk a mai nappal, így aztán a szállásra visszatérve némi whiskyzésbe kezdünk amit búcsúbuliként élünk meg, mivel mi holnap elrepülünk, Lóri viszont úgy dönt, hogy még marad, és majd vonattal megy vissza Bangkokba, onnan pedig Pattayara, hogy ismét találkozzon egy thai lánnyal, akivel az első találkozásuk óta e-maileznek. A nagy búcsúzkodás után felsétálunk a szobánkba, összepakolunk, beállítjuk a telefont hajnal 5-re, és lefekszünk aludni. Nem vagyunk vidámak, hiszen Chang Mai és persze Lóri is egy kicsit hiányozni fognak. Persze Lórival telefonszámot cserélünk, meg mailcímet, de azt hiszem mindketten tudjuk, hogy az ilyen ismeretségek általában nem folytatódnak otthon, pláne, hogy Lóri alapvetően New Yorkban él.