Fél 11-körül már tisztán látszik, hogy ma sem indulunk túl korán, de sebaj, hiszen a térkép szerint a Karen törzs faluja alig 60 km-re van. A térkép szerint. A Karenek szerint meg nem. Bár az Ő véleményüket még nem tudjuk, de térkép szerini falu helyén egy kígyófarm van, amire most nem vagyunk kíváncsiak, a kígyófarm előtt ácsorgó emberke meg nagy vidáman Mae Hong Son-ba akar minket küldeni, hogy a hosszúnyakú nőket ott keressük. Az viszont nem kevesebb, mint 120 km-re van, amire robogóval nem nagyon vállalkoznék, pláne úgy nem, hogy Lóri elég tapasztalatlan a robogó nyergében, kvázi most ül rajta először. Gyorsan felütöm a könyvem, valamint Lóri is előveszi a Lonley Planet nagy Thaiföldi kiadását és vadul keressük rajta a Kareneket. A könyvem is Mae Hong Son felé küldene minket, de a Lonley Planet ír egy karen falut innen 30 km-re, Chiang Dao környékén. Tutira van itt Karen falu, csak meg kell találni. Ebben azért vagyunk annyira biztosak, mert az utazási irodánál erre a környékre jelölik nem csak a Karenek, de elvileg vannak itt Lahuk, Lisuk, Palong-ok, meg a fene tudja még milyen népek is. Megnézzük majd őket is, de elsők a Karenek. Így hát tovább indulunk Chiang Dao felé. Szépen fogy előttünk az út, olyannyira, hogy el is fogy. Az aszfaltot szépen felváltja egy homokos, köves, kavicsos, sziklás, gödrös valami, ami elég széles ahhoz, hogy elférjen rajta egymás mellett négy autó, de nem eléggé látszik útnak ahhoz, hogy annak is nevezzük. Ez szerencsére csak néhány kilométeren keresztül van így, viszont ez a néhány kilométer bőven elég ahhoz, hogy több kilogramm port nyeljünk, valamint a zötykölődéstől átrendeződjenek a belső szerveink. Szerencsére az út mellett a dzsungelben találunk egy jó kis éttermet, ahol vételezek valami tésztás kaját az arcomba, a többiek csak isznak. Úgy fél óra pihenő után indulunk tovább a Karenek felkeresésére. Innen már pillanatok alatt beérünk Chiang Dao városába, ahonnan egy fiatal társaság ismét Mae Hong Son felé akar minket irányítani, de bennünket nem lehet átverni, mi pontosan tudjuk, hogy a Karenek itt vannak a környéken, már csak meg kéne találni őket. Motorozgatunk fel és alá vagy másfél órát, a nap szépen kezd lemenni, de még egy nyomorult hosszúnyakút sem láttunk, nem hogy egy egész falut. Sebaj, nem keseredünk el, majd holnap ismét nekivágunk és újult erővel keressük a legendás falut. Induljunk hát vissza, javaslom, de Lórinak valamiért nem akaródzik, azt mondja, hogy mi csak mennyünk nyugodtan, Ő kihagyja a 90km-ert, mivel nagyon fáj a háta, és inkább itt bérel valahol szállást és majd holnap találkozzunk itt. Azért szállást keresni még elkísérjük, így esik meg, hogy az egyik kis panzióban egy kis fénymásolt térképre lelünk, ahol be van jelölve szépen: Karen Village. Na ez az, ez kell nekünk. Lóri megkérdezi a szállásárakat, de nem nagyon akarják olcsón adni a szobát itt a dzsungelben, úgyhogy Lóri mégis elindul velünk együtt vissza Chaing Mai-ba. A visszafele vezető úton két érdekes dolog történik. Az egyik az, hogy a mellettünk elhaladó Coca Cola-s teherautóból vicces kedvű thaiok petárdát dobnak elénk, amitől párom füle meg is fájdul, de az enyém is cseng vagy fél órát. Sajna nem nagyon tudok mit csinálni, pedig szívesen szilánkosra zúznám a vicces fiú arccsontját, csakhogy a kamion gyorsabb is, mint mi a motorral, meg valahogy elég nagynak is néz ki ahhoz, hogy egy motorral megállásra késztessem. Tehát ez van, csak a mérgem marad. A másik érdekes dolog Lórihoz kapcsolódik, aki mint kiderült „farkasvakság” szerű dologban szenved, tehát szürkületben nem lát annyira jól, sőt, nagyjából semennyire, úgyhogy jól megjegyezte a mi helyzetjelzőnket és azt sasolja egész úton. Aztán egy piroslámpánál annyira belefeledkezik a nagy összpontosításba, hogy túl későn kezd fékezni és szépen nekünk is jön hátulról. Imola felhúzza a lábát, én stabilan tartom a gépet, Lóri meg szépen eldől oldalra, ahogy a nagy könyvben meg van írva. De semmi gond, felpattan és mintha semmi nem történt volna, már menne is tovább. Kérdezzük, hogy jól van-e, Ő meg csak szabadkozik és nem győz bocsánatot kérni. Semmi baj, csak nem értjük a dolgot. Na ekkor beszél először a betegségéről. Ezért is nem akart visszajönni, csak nem mondta, mert szégyelli. Méginkább nem értem, hogy mi szégyelni való van ezen, de mindegy. Szépen továbbindulunk, majd kb 2 óra motorozás után visszaérkezünk a szállásunkra
Estefelé már kicsit lehül az idő úgy 20 fokra, de motoron ez nem olyan kellemes, úgyhogy kicsit átfáztunk, tehát kézenfekvő, hogy megcélozunk egy szaunát, ahol jót izzadunk, majd irány vacsorázni, meg hazaemilezni. Terveztünk ma estére éjszakai bazárt is, de elmarad, mert mire ágyba kerülünk így is éjfél van, holnap meg korán indulunk Kareneket keresni, most már helyi térképpel a zsebünkben.