2007-10-25 Csütörtök

Miért is jó csendben csomagolni? Ennek elég sok pozitív vonatkozása lehet, de az első, hogy ha az ember nem szól a másikhoz, akkor viszonylag nehéz összeveszni. Attól nem félek, hogy mi ezt nem tudnánk játszi könnyedséggel megoldani, de most nyugi van. Látom, hogy a hajnal 5 órás kelés nem tett túl jót az én drágám idegrendszerének, így nem nagyon erőltetem a beszélgetést, mert minek, abból csak veszekedés lenne, az meg szintén minek… ugye.
Kicsekkolunk a szállodából, majd az első taxissal, aki hajlandó használni a taxiórát (amit ugye nem véletlenül rendszeresítettek az autójukba, de ez csak kevesüknek tűnik fel) elhaladunk a Northern Bus Stationhoz. Ezt kisebb közjáték előzi meg, mivel a söfőr nem nagyon tudja, hogy mi is az a Northern Bus Station, illetve ezt az elnevezését nem ismeri, úgyhogy megállít egy másik taxist, aki szerencsére szintén nem tudja, így aztán térkép alapján én magyarázom el, hogy melyik pályaudvarra is kell vinnie.
Időben kiérünk a pályaudvarra, még elrénénk a 6:30-as buszt is, de kár kapkodni, ezért inkább a 7:00-kor induló állami autóbuszra veszünk jegyet, a privát társaságok embereinek őszinte bánatára. A busz indulása előtt még egy rendőr száll fel a buszra, majd egy fiatal srácot leszállít, de az nemsokára ismét megjelenik és velünk utazik. A busz viszonylag kevés helyen áll meg, így aztán fél 12 körül el is érjük Aranyaphratet lepattant kis városát, ahonnan tuk-tukkal gurulunk ki a határig. Itt néhány helyi arc jön nekünk vízumot intézni, a tiszteletdíjuk fejenként 50 baht, no persze ez az 1000 baht-os kambo vízum díján felül fizetendő. Bepróbálkoznak nálunk a taxis út megszervezésével is, de mivel 60 dolláros árat mondanak, kiröhögöm őket. Röhögnek ők is, és mondják, hogy majd nézek nagyokat, merthogy ők adják a leglolcsóbban… Mondon nekik, hogy egy barátom túravezető és gyakran hoz ide csoportokat, de hitetlenkedve csóválják a fejüket, hogy 60 dollár alatt úgysem kapom meg a taxit, a barátom meg biztosan régen járt már erre. Miután mindezt lerendeztük, szépen átsétáltunk a határon, ahol azért rendes útlevél ellenőrzés folyik, nem úgy ám, mint Hegyeshalomnál, Kambodzsába nem engednek be akárkit, de gond nélkül megérkeztünk a Kambo oldalra. Welcome to Kingdome of Cambodia! – hirdeti a sok tábla, nekem meg a lélegzetem is eláll a látványtól. Igen! Ez az amire vágytam. Végre egy igazán lepattant vadregényes környezet, úttalan utak, szegénység, bűnözés, meg minden ami kell az izgalmas élethez. A határ is regénybe illő, de ami utána következik, az minden képzeletem felülmúlja. Először is jön a fűzőcske de okosan, azaz felhajtók kezdik el ajánlgatni a taxit, először 50 dollárért. Jól van fiúk – mondok – mi szeretünk sétálni. Aztán egyre több felhajtó csatlakozik hozzájuk, Imola meg stresszben van, hogy nem lát taxi hegyeket, valamint a mellettünk kitartóan gutuló autón, amit sofőre nem átall taxinak nevezni, még bizony rendszám sincs. Taxióráról, taxi jelzésről meg aztán ne is álmodjunk. Nyugtatom, hogy ne izguljon, ura vagyok a helyzetne, de nem látom rahta, hogy túl sok bizalmat szavazott volna nekem. de sebaj, ezt már megszoktam. Haladunk szépen tovább, a felhajtók meg mondják a magukét és egyre többen vannak. Mondom nekik, hogy 30 dollárért vihetnek. Erre mosolyognak, hogy régen volt már az, meg hogy a gasoline milyen drága. Hát barátom, akkor mi sétálunk tovább. Kb 100 méter után már legalább 10 felhajtó döngicséli a fülembe, hogy gyalog bizony messze lesz Siem Riep, ekkor elszakad a cérna, megfordulok, széttárom a karom és a hangom egy kissé megemelve kérdezem, hogy ugyan hányan akarnak minket elkísérni Siem Riepbe. Ekkor szétrebben a nép, hallok néhány “big man” szöveget, majd elkullognak. Összesen két felhajtó marad, meg szerencsétlen taxi, aki lépésben követ minket és hol előttünk, hol mögöttünk jelenik meg. A végén megunjuk a sétát, meg a háti sem túl könnyű és kiegyezünk velük 35 dollárban. Beszállunk az autóba, a taxis meg tejel a felhajtóknak. Kicsit méltatlankodik is amikor beszáll, hogy valamennyi dollárokat előre ki kellett fizetnie azért, hogy Ő vihessen el minket. Ez egy maffila, de Sebaj öreg, így jártál – gondolom, ha nem érné meg neki, akkor nem vinne el. Néhány perc múlva taxi lassít, úgy tűnik, a fejébe vette, hogy még felvesz egy ausztrál srácot, de annak nem felel meg a viteldíj, úgyhogy maradunk ketten és végre úton vagyunk Siem Riep felé, ami a Poipet-i határtól kb 150 km-re fekszik. Ami ezután következik, azt egyszerűen el sem akarom hinni. Olyan út vezet Siem Riep-ig, amilyet a budapesti autós társadalom rémálmaiban sem tudna maga elé képzelni. Aszfalt nincs, vagy ha igen, akkor csak elvétve. Kátyú viszont van, illetve nyugodtan állíthatom, hogy az egész út egy összefüggő kátyúrendszer, az az igazi vesekő elleni kivitel. A taxi derekasan helytáll, és bár lengéscsillapítói már régóta nem funkcionálhatnak, mégis azt mondom, hogy a következő autóm ilyen lesz. Ilyen, mert ha valami ezt az utat kibírja, az gyakorlatilag bármit kibít. Egy egyszerű európai autó már régen derékbatört volna. A 150 km alatt a taxis két helyen is megáll, és várakozva néz ránk, hogy hátha veszünk valamit a shopban, amely a benzinkúttal egyben leledzik. A shop persze kicsit más, mint amit megszoktunk. Az európai embernek hiába is írnám le, hogy mit látok, mert nem hiszi majd el, de azért megpróbálom. Tehát ilyen egy benzinkút: A vöröses, salakos “út” mellett egy faviskó, ahol néhány kambo emberke leledzik. A viskóban kb egy tucat pb gázpalack, valamint egy kezdetleges motoros átfejtő készülék, amelyet valahonnan a háború előttről szerezhettek a szerencsések. Ezen felül van maga a benzinkút, ami nem más, mint néhány 1-2 literes kólás és fantásüvegekből álló kis kirakat. Az üvegekben található maga a matéria, amelyek szinte kizárólag csak motorokba töltődnek bele, mert az autók itt mind gázzal működnek. Az autók… amelyek egyébként kevés kivétellel mind Toyoták, azon belül is Camryk. Mást szinte nem is látni, tehát ha autót látsz, szinte 99%-og biztos lehetsz benne, hogy az Toyota Camry. Kb 3 óra hihetetlen zötyölődés után, és valami Isteni csoda folytán tengelytörés nélkül megérkezünk Siem Riep városába, ahol szállást kersünk. Az első szállás a sofőr által preferált Riverside Hotel, ami 10 dollár / éj áron kínálja magát. Ez Imolának nem felel meg, (bár tudnám miért), ezért tovább megyünk egy puccos helyre, ahol 40 dollár a napi ár, de mivel ez sem vészes, maradunk itt, hogy jól érezze magát. Igazából egyetlen problémám ezzel az, hogy a Riverside-os emberke rosszul érezte magát, és utánunk jött megkérdezni, hogy mi a gond a szobával? Talán nem elég tiszta etc? Mondtam neki, hogy a hölgyet kérdezze, erre bánatosan odébb állt. Tehát végül a Ta Prohm hotelben szállunk meg, éjszakánként 40 dollárért, ami otthoni viszonylatokban normálisnak tekinthető, itt megadrágának számít, de a színvonalát tekintve otthon egy ilyet 50-60 ropi alatt biztosan nem úsznánk meg, és akkor még valószínű, hogy nagyon alábecsültem az árat. A szálloda valóban szuper, minden igényt kielégít és hihetetlenül szép. Az egész belső tér fával borítva, hatalmas tömbfából készült faragványok mindenhol, a személyzet pedig akárhányszor is lát, mindig széles mosollyal üdvözöl.
Eztán már csak némi mászkálás következik, meg két vacsora. Az egyik felejthető, a másik viszont valami hihetetlenül rendben van. Itt eszem életem legjobb grillezett halát, ami még Imolának is nagyon bejön, aki amúgy nem nagyon rajong a halakért. Az első benyomásom Kambodzsáról nagyon pozitív. Az itteni emberek kedvesek, nem érezni rajtuk, hogy a szegénység miatt boldogtalanok lennének, a tuk-tukos népek bedig nem annyira nyomulósak, mint bangkoki kollégáik. Az árak kb megegyeznek, vagy olcsóbbak, mint Thaiföldön… legalábbis eddig.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!