Az előzetes tervek szerinti időben, hajnali fél 6 magasságában érkezünk meg Bangkokba, nem messze a Khao San Roadtól áll meg a busz. Harmadszorra sikerül taxit fognunk, aki hajlandó is bekapcsolni a taxiórát, úgyhogy 6-ra már a szállodában vagyunk, ahol becsekkolnánk… de sajna kis hiba csúszott a gépezetbe, illetve nem is a gépezetbe, csak szimplán elcsesztem a foglalást, ugyanis a vouchert nem nyomtattam ki. A recepciós könyörtelenül ragaszkodik a voucher meglétéhez, hiába mutogatom neki a telefonomban a bank visszajelzését, sajna nem megyek vele semmire, mindenképpen azt szeretné, ha készpénzzel egyenlítenénk ki a számlát.

Én viszont pont ezt szeretném elkerülni, mivel tudom, hogy a bank már levonta a pénzem, úgyhogy nem adom be a derekam. Odáig jutunk, hogy ad egy telefonszámot, ami annak az intézménynek a száma akik banki tranzakciókat hivatottak ellenőrizni. Megkérem, hogy legyen kedves beszélni velük, annyira jól nem beszélek angolul, pláne, hogy a vonal végén nem tudni ki ül, milyen kiejtéssel. Kérdik a nevem… semmi. Kérdik a párom nevét… semmi. Kérdik a bank nevét… Aztán a foglalás időpontját… És végre. A recepciós srác elmosolyodik, közli, hogy minden rendben, majd a szemembe néz és nagyon komolyan megjegyzi, hogy SOHA ne veszítsem el a vouchert. Nem fogom, ebben biztos lehet, viszont most mennénk fel a szobába. Sajnos csak déltől lehetne elfoglalni a szobát, mert még nincs kitakarítva, de biztosít minket, hogy nagyon fognak igyekezni és 10-re azért már biztosan készen lesz. Na az jó, csak most éppen még 7 óra sincs, mi a fenét csinálunk itt még vagy 3 órán keresztül? A recepció előtt szép nagy tér van, szép nagy bőr ülőgarnitúrákkal, úgyhogy oda telepszünk le és a fennmaradó időt hasznosan, naplóírással töltjük, illetve Molly úgy fél óra múlva a kényelmes bőrfotelben elalszik. Ez jellemző, mindig, minden helyzetben képes aludni. Én írom a naplóm, meg figyelem az egyre növekvő forgalmat. Leginkább japánok szállnak itt meg, akik a reggeli teát is társaságban fogyasztják el. Leginkább thai hölgyek társaságában… nagy meglepetésünkre egy öltönyös úr jelenik meg háromnegyed 9 magasságában és – elnézést kérve a zavarásért – közli, hogy a szobánk elkészült, úgyhogy felcuccolhatunk. Ez igazán szuper. Fent szép tágas szoba fogad bennünket hatalmas ággyal ahol láthatóan öröm lesz az alvás, amire viszont most nincs időnk, mivel összesen két napunk maradt erre a hatalmas városra, úgyhogy zuhanyzás után rögvest indulunk is az első állomásunkra, a kígyófarmra. A szállodánk a Silom negyedben van, nem messze Bangkok első számú vígalmi negyedétől, a patpongtól. A kígyófarm nincs messze, úgyhogy gyalog indulunk a felkeresésére amit jól teszünk, mert kb 10 perc alatt oda is érünk. A belépő 20 B / fő, a csajom teljesen boldog, végre egy csomó kígyót láthat ami neki nagy öröm, én meg annak örülök, hogy Ő örül, mivel a kígyókat jómagam nem nagyon kedvelem. A kiírás szerint 10 h-kor kezdődik valami előadás, így követjük a lassan szállingózó embereket és hamarosan egy előadóteremben találjuk magunkat, ahol már gyülekeznek a népek. Nincs mit tenni, mi is beülünk és hamarosan megjelenik egy szemüveges emberke aki lekapcsolja a villanyokat majd diavetítésbe kezd, közben angolul kommentálja a dolgokat ami azért jó, mert a kígyón kívül szinte egyetlen szót sem értünk belőle, de mikor felénk fordulva beszél, mély meggyőződéssel bólogatunk. Az előadás fél órán keresztül tart, addig számtalan kígyós képet látunk, valamint egy csomó olyan képet, amin kigyómarást elszenvedő emberek vannak, kik élve, kik pedig már nem annyira. Végre vége, irány vissza a szabad részbe, ahol a kígyók vannak. Itt is van kialakítva egy kis tér az előadásokra, így mivel mindenki ide tart, mi is követjük a csordát és helyet foglalunk a többi emberke között, ahol a szimpatikus, szemüveges thai arc immáron élő kígyókat mutogatva folytatja mondanivalóját. Ez az előadás is úgy fél óráig tart. Mivel nem ismerem a kígyókat, csak annyit látok, hogy egyre-másra hordják befele a kígyókat amik különböző méretben, mintákban és színekben pompáznak. Az előadás végén egy piton kerül elő, amit mindenki a nyakában vehet, hogy egy-egy fotót készítsen vele. A csajom is a nyakába veszi a kígyót és ordít róla, hogy ez élete legnagyobb pillanatai közé tartozik. Csinálunk egymásról pár képet kígyóval, majd mivel mindenki felszívódik, mi is továbbállunk.

A következő utunk a Pantip Plázához vezet amit még Zsolt javasolt két hete és ami állítólag egy akkora műszaki áruház amekkorát még nem láttunk. Nos nem hazudott. Megérkeztünk, beléptünk és amit láttunk, attól tátva maradt a szánk. Egy kb Duna Pláza méretű hely, kizárólag műszaki cikkeket áruló boltokkal, 6 szinten, szinte minden ami szórakoztató elektronika. Kánaán ez a hely. Molly kb másfél óráig bírja, aztán jelzi, hogy baromi álmos, valamint kb eddig tudta lekötni a műszaki cikkek látványa. Nem probléma. Megbeszéljük, hogy visszaviszem a szállodába és visszajövök csorgatni a nyálam, no meg vásárolni, mivel itt a dolgok fele / harmadába kerülnek, mint otthon. Gyorsan taxit fogunk, visszamegyünk a szállodába, ismét lezuhanyzom, aztán irány vissza a Pantip Plázába amely számomra egy szentély, a műszaki cikkek temploma. Visszafelé az út sajnos nem olyan egyszerű, mivel 10 taxisból 10 nem akarja bekapcsolni a taxiórát, ezért úgy döntök, hogy tömegközlekedni fogok. Megkeresem a Skytrain megállóját, majd a térkép alapján kiválasztom az útirányt és magasvasúttal közelítek rá erre a csodálatos helyre, amely minden férfi álmaiban ott él, de a csodát csak azok élik át, akik el is látogatnak ide. Utazás közben elgondolkodom, hogy Bangkok – ami kezdetben olyan barátságtalan volt – most egyre érdekesebbnek tűnik és már sajnálom, hogy csak két napunk van megismerni. A Pantip Plázában vásárolok egy-két dolgot és borzasztóan bánom, hogy pénzem igazából nincs a vásárlásra, de a nézelődés is eléggé kielégítő most számomra. A végén aztán egy mp4 lejátszóval, egy imagebankkalés egy hordozható médialejátszóval a szatyromban hagyom el a helyet, ahová még vissza kéne térni venni bár memóriakártyát, mivel a magammal hozott pénz idő közben elfogyott. Szándékosan nem hoztam magammal többet, nem akartam a seggére verni a teljes maradék pénzünknek. A visszaút a szállodába ismét Skytrain-nel történik, mivel a taxisok – mintha összebeszéltek volna ellenem – mind óra nélkül, ráadásul elég borsos áron akarnak szállítani. Szerencsére emlékszem, hogy a Sala Daeng megállónál szálltam fel, úgyhogy most nem kell kérdezősködni, és viszonylag gyorsan visszatalálok a szállodánkhoz. Molly még alszik, de mivel kulcs csak egy van, muszáj felkelnie, ami nem gond, mert már amúgy is ideje ébredezni. Gyorsan lezuhanyzom és dacára fájó lábamnak, újra útnak indulunk. Idő közben besötétedett, Molly éhes, úgyhogy kérésére megkeressük azt az éttermet ahol Zsoltékkal voltunk két hete és rendelünk némi tintahal karikát, aztán irány újra a Patpongon található éjszakai piac. Itt jön a bevásárlás gyönyöre, ami valami félelmetesen jó dolog. Alkudozás, vásárlás, alkudozás, vásárlás… nagyon élvezzük. A legjobb az, amikor mindenképpen rám akarnak erőltetni olyan dolgokat, amiket előre látok, hogy kicsik lesznek. Ilyenkor általában fel is kell próbálnom, ehhez szinte mindig ragaszkodnak, de szerencsére a rajtam feszülő ingek láttán nem akarnak meggyőzni róla, hogy pont jó, általában csak sopánkodnak egy sort, de aztán mosolyogva engednek utunkra bennünket. Az egyik helyen aztán nagy öröm ér. Olyan lenvászon inget találok ami valóban jó rám. Nem feszül, nem áll idétlenül, szóval pont jó. Pókerarcot vágok, ne lássa, hogy nagyon kell a cucc, mert akkor vesztett helyzetből kezdem az alkut, úgyhogy csak úgy tessék-lássék kérdezem meg, hogy mennyibe kerül. Sajna az eladó dörzsölt fickó, gondolom tudja, hogy a magamfajta nehezen kap ruhát magára, mert csak nagyon lassan megy le az árral. 1200 B-ról indul és a végén úgy tudom kihozni csak 475 B-ra az inget, hogy kettőt veszek belőle, valamint megemlítem négy otthon maradt éhező gyermekem. Így két darab inget sikerül vennem 950 B-ért ami nagyon jó ár, mivel otthon a piacon is darabját árulják ennyiért, ráadásul a thaiföldi hamisítványokról az első benyomásom az, hogy anyagát tekintve lényegesen jobb minőségűek, mint a kínai gyártmányú cuccok. Távozáskor az ürge rákérdez, hogy valóban négy gyermekem van-e, de nem akarom, hogy nagyot csalódjon, úgyhogy féligazságot mondok neki: csak kettő. (ez azért féligazság, mert ugye nekem nincs egy sem, de a 4-hez képest a 2 félúton van). Mosolyog és mondja, hogy neki is kettő van. No, veszünk még pár dolgot, de mivel a lábam úgy fáj, mintha satuba fogták volna, ezért visszaindulunk a szállásunkra. Mollyval megbeszéljük, hogy amíg Ő Internetezik, addig én ellátogatok masszíroztatni. Bangkokban az is nagyon jó, – bár gyakorlatilag ez egész Thaiföldre igaz – hogy szinte minden sarkon találunk masszázsszalonokat. Csak a miheztartás végett írom le: ezek valóban masszázsszalonok. Ha véletlenül olyan helyen járunk, ahol sok lány, kihívó öltözetben, bárszékeken ül a masszázs feliratú szalon előtt, az viszont nem olyan hely, tehát oda nem érdemes benézni. (illetve akinek arra van igénye, az nyugodtan próbálja ki azt is, legrosszabb esetben valami egzotikus betegséggel gazdagodva tér haza ami akár egy jó sztori is lehet az embernek öreg napjaira) Én mindenesetre egy rendes, hagyományos értelemben rendes szalonba térek be. A tradicionális thai masszázst nem merem kipróbálni, mert éppen nincs hangulatom ahhoz, hogy egy kis pitypang csaj mindenféle dzsúdó mozdulatokat mutasson be rajtam, inkább egy kellemesebbnek hangzó kókusztejes masszázst választok. A masszázs egy elszeparált helységben történik, és zuhanyzással kezdődik. Zuhany után a masszázságyra fekszem és átadom magam az élvezetnek. Alapvetően csiklandós vagyok, úgyhogy csodálkozom, hogy a kis thai csajnak sikerül úgy megmasszíroznia, hogy nem röhögöm halálra magam, cserébe viszont majdnem elalszom. A testem méretére neki is sikerül megjegyzést tenni, miszerint ha tudja, hogy ekkora testet kell masszíroznia, akkor 200 B felárat számolt volna fel. Elgondolkodom, hogy fogyni kéne, valamint azon, hogy ha itt most félhülyére pofoznám a kis szemtelen csajt, vajon előkerülnének-e biztonsági emberek, illetve el tudnék-e oldalogni, mire megtalálják a kollégái. Mindegy, kezdem megszokni, hogy szokatlan méretű vagyok a thaiok számára. A masszázs végeztével visszaindulok a szállodába, út közben két dolog is történik. Az egyik, hogy a Suravong road sötét járdáján megpillantok egy jókora patkányt. Majd még egyet és még egyet… szóval vannak vagy 10-en. Megyek közöttük, gyorsan szétsprickolnak, úgy 10 méter múlva visszanézek és látom, hogy ismét a szemétkupac mellett randalíroznak. Ekkor elsétál mellettem egy fiatal pár, akik fehér bőrükből és szőke fürtjeikből ítélve észak-európaiak lehetnek. Gyorsan átmegyek az út túloldalára (hogy ne hátulról, hanem oldalról lássam az eseményeket, és már előre röhögök. Beigazolódik a gyanúm, miszerint ezek a szőke népek nem annyira szeretik az ilyen rágcsálókat, mivel úgy lecövekelnek a patkányok előtt 10 méterrel, mint akiket odaszögeztek. A patkányok, mivel még messze vannak tőlük, nem nagyon zavartatják magukat, folytatják tovább a szemeteszsákok átvizsgálását, a pár meg ott áll tőlük tisztes távolban és tanakodnak, hogy most mi legyen. A lány a bátrabb, tesz egy tétova lépést előre, majd úgy is marad. A következő mozdulat, hogy a másik láb az első mellé zár, ezáltal a pasijától egy lépéssel előrébb kerül, amire a pasi gyorsan mellélép. Majd tesznek még egy bizonytalan lépést, de vesztükre az egyik patkány valahol az út szélén lévő egyéb szemét láttán pont feléjük indul meg és tesz meg kb 1 métert, mire apró sikkantások közepette gyorsan visszavonulnak ők is legalább ennyit. Én a túloldalon próbálom elfojtani a röhögést, de nem nagyon megy. Pár perc múlva aztán megunják az állóháborút és gyáva módon, a patkányok elől megfutamodva az út másik oldalán haladnak tovább. Eldörzsölök néhány könnycseppet a szememből, majd indulok tovább, de ekkor egy tuk-tuk fékez le mellettem, a sofőr kipattan mellőlem és kérdi tüstént a lényegre térve:
- Tuk-tuk?
- No tuk-tuk! – válaszolom neki, kifejtve ezzel minden mondanivalómat.
- Good tuk-tuk! – jön a válasz azonnal.
- No thanks! – így én.
A kis embernek biztosan nagyon megtetszik a nemzetek közötti kommunikáció eme kifinomult formája, mivel nagyon mosolyog, valamint lehetőséget is láthat bennem, mert katalógusokkal a kezében nyomban kipattan a járműből, hogy immáron közelebbről megismerve, a thai-magyar barátságot erősítve haladjunk tovább egymás mellett. Szorosan egymás mellett. Én haladok tovább rendületlenül, ahogy azt kell ilyenkor, az ipse meg mellettem szökellve, mellkasával folyamatosan nekem dörgölőzve mondja a magáét.
- No thanks, hogy a jó édes anyádat… – szólok hozzá most már kicsit borúsabb tekintettel, de ő csak mosolyog és kilátásba helyez nekem mindenféle pussy show-t, meg emlegeti a már bangkoki folklórműsornak számító ping-pong show-t, ahol a lányok bizonyos helyekre oda nem illő dolgokat dugdosnak, majd ezeket a dolgokat onnan csupán hüvelyizmaik segítségével röptetik ki magukból a nagyérdemű őszinte meghökkenésére. Egy ilyen adogatógépnek Klampár biztosan örült volna anno, viszont én most úgy vagyok ezzel a dologgal, hogy tököm se kiváncsi rá, meg van két jó szemem amelyeket addig tudhatok biztonságban, amíg az asszony rajta nem kap, hogy ilyen kulturális eseményeken veszek részt. A figura bizony nem tágít és mivel így nem járt sikerrel, hátha alapon a fiúkról szóló katalógusát dugdossa az orrom alá vadul vigyorogva, amivel kapcsolatban még az előző produkciónál is nagyobb fenntartásaim vannak. A „no thanks” kifejezés sokadjára hagyja el ajkam teljesen eredménytelenül, így megállok, és megkérdezem a szerencsétlent, hogy melyik szót nem érti ebből a bonyolult szerkezetű összetett mondatból: No thanks. Néz rám birka szemekkel, én meg meglepetés erejét kihasználva nyomban tovább indulok, de hihetetlen módon emberem tovább folytatja a nyomulást meg a dörgölőzést, ami most már felettébb zavaró számomra. Még két-három méter és elszakad a cérna. A pehelysúlyú emberkét egy nem túl elegáns, ámde annál hatásosabb mozdulattal eltávolítom magam mellől, mintegy tudatva vele, hogy biz’ az én fajtám nem szereti a hozzá simuló férfiúi mellkas érzését. A mozdulat hatására a kis pitypang néhány méter röpte után az úttest szélén landol és onnan mereszt rám csodálkozó, nagy szemeket. Levezetésképpen még fenyegető tekintettel meredek rá és néhány rövid mondatban megemlítem anyukáját, valamint a mindenhatót is, illetve azt, hogy ők hogyan is üthetnék el az időt egymással, ha éppen ráérnének. Részemről a dolog lezárva, indulok tovább de ekkor olyan történik, amit nem akarok elhinni. A fickó, gyakorlatilag mintha semmi nem történt volna ismét mellettem terem és mondja tovább a szövegét.
- Pussy show, ping-pong-show?
Kész vagyok, nem bírom tovább. Megállok széttárom a karom, az ég felé emelem tekintetem és iszonyatos módon elkezdek röhögni. Az ipse egy darabig néz, gondolom felméri a helyzetet és arra a megállapításra jut, hogy becsavarodtam, majd sebesen visszarohan tuk-tukjához és padlógázzal elrobog. Nem értem én ezeket a thaiokat.
A szállodába visszaérve Mollyt kirángatom az Internetező helyről majd fürdés és alvás következik, mert a holnapi naphoz erőt kell gyűjtenünk.