A 3500 B-os árba szállásadónknak nem fért bele a reggeli, ezért kénytelenek vagyunk Tonsai városában kaja után nézni, ugyanis ha a szállásunkhoz tartozó étteremben szeretnénk reggelizni, az fejenként 150 B-ba kerülne. Így még az is megéri, hogy kifizessük a LTB fuvart és a városban reggelizzünk. Tesszük ezt annál is inkább, mivel a tegnapi szandálvásárlás elmaradt, valamint a mai programunkhoz hajót kell keresni. Először keresünk egy pancake sütőt ahol rendelünk egy sósabb kiadást (tojásos-baconos, mert ugye miért ne?) majd következik egy szandál megvásárlása 150 B-ért, ezek után pedig jön a cserkészés. A mai programunk nem más, mint egy sziget körüli túra LTB-vel, amire valamelyik parton ücsörgő hajós visz majd minket a szabott ár alatt, csak ők ezt még nem tudják.

Unott képpel sétálgatunk, mikor jön egy emberke ajánlkozni. Sziget túra, egész napos (6 órás) 2000 B. Oda visz, ahova akarjuk, ott áll meg ahol akarjuk… Hahaha. 2000 B az sok. Sétálunk tovább, nyomja a rizsát, én meg 1000 B-ot mondok. Elalkudozunk egy darabig, de 1800 B-nál lejjebb az istennek se akar menni, ami nem nagyon tetszik nekem. Már egészen a kikötőnél járunk, ott mutatja a kiírt árakat. Ott olvasható is az 1800 B, de nekem ez már elvből sem felel meg, mire Ő előkerít egy nőt, aki az Ő â€žhajótársaságuk” képviselője. Az emberke ekkor kiszáll az alkudozásból, csak a csajjal beszélek, akinél nagy nehezen 1600 B-ig alkudom le az árat, tovább nem megy. Miután megegyezünk, mondom emberünknek, hogy először haladjunk vissza a szállásunkra, mert szerencsésen ott hagytuk a búvárszemüvegeket, úgyhogy az első út oda vezet. Molly felszalad a felszerelésért, aztán végre kezdetét veszi a hajókázás. A rekkenő hőségben jólesőn hűsít a menetszél, de azért így is meleg van. Az első állomásunk egy olyan hely, amilyet eddig csak a filmekben láttunk. Egy sziklákkal és buja növényzettel körbevett kis öböl, ahol már áll pár hajó, így láthatóan nem leszünk túl magányosak, de azért tömeg sincs. Jót röhögünk egy japán csoporton, akik mindegyikén narancssárga mentőmellény van, úgy úszkálnak a türkiz színű tengerben. (Egyébként érdekes figurák ezek a japcsik. Utunk során láttunk pár csoportot és hihetetlen, de mindnél az volt a tapasztaltunk, hogy egyengöncben vannak. Általában a teljes ruházatuk, de minimum egy sapka, mentőmellény, vagy kis zászló a kézben, egyforma a csoport tagjainál.) Tehát az öböl meseszép, a víz alatti világ sem rossz, de kevesebb, mint tegnap, a szálloda partján. Kis úszkálás, fotózás után visszamászunk a hajónkra és indulunk tovább. Most, hogy már itt tartunk, úgy gondolom ideje bemutatkozni, úgyhogy ezt is megtesszük. Hajósunk neve nemes egyszerűséggel Szém. Szém a csajom nevét szépen ki tudja mondani, az Imola nem jelent neki nehézséget, de az István sehogy se megy neki. Itvá Itván…. Meg még néhány variációt meghallgatunk, majd jót röhögünk és indulunk tovább. Kb fél órát hajózunk a teljesen merőleges sziklafalak mellett, majd ismét egy kis öbölbe térünk be, ami szintén olyan, mint az egzotikus helyeken játszódó filmek forgatási helyszínei. Az öbölnek csak egy nagyon pici partja van, ahol pálmafák rogyadoznak a hófehér homokon. Emberünk kidobja a horgonyt és jelez, hogy mehetünk, itt tetszeni fog. Hát nem hazudott. Kb, mintha a Nemo nyomában c. rajzfilbe csöppentünk volna. A halak baromi barátságosak, szinte az arcunkba úsznak, roppant érdeklődőek. Az itteni víz alatti világra nincs is szó, annyira gazdag mindenféle színes halakban. Jó egy óra ittlét után a következő állomás egy nagyobb öböl, ahol teljesen a paron kötünk ki. Az öböl bal partján, a függőleges sziklafalak tövében tengeri nomádok élik világukat bambuszból összetákolt kunyhóikban. Végre olyat látok, ami nem a turistáknak készült. Az öbölben sétálunk kicsit a hosszú, fehér homokos, pálmafás parton, ahol a félbetört törzsű pálmákat látva meggyőződhetünk a cunami erejéről, valamint az eldobált szemét mennyiségét látván az emberi trehányságról és agyatlanságról is. Útunk következő állomására kb egy óra múlva érkezünk. Ez egy hosszan elnyúló partszakasz, a már megszokott pálmákkal és fehér homokkal. A parttól mintegy 100 méterre horgonyzunk le és emberünk szól, hogy itt „bjutiful”, úgyhogy a vízbe ugrunk. Na itt aztán ha lehet, akkor még az eddigiektől is gazdagabb és szebb víz alatti világ fogad bennünket. Megszámlálhatatlan kék, sárga, zöld, piros hal vesz bennünket körbe és ami extra szép, az a rengeteg korall. Ezek is a lehető legváltozatosabb színekben és formákban jelennek meg és olyan szinten borítanak be mindent, hogy magát a homokos tengerfeneket nem is lehet látni tőlük. Itt találunk egy hatalmas kagylót amit magunkkal cipelünk a hajóra is, hogy majd hazavisszük. A még reggel vásárolt kis eldobható vízalatti kodak gépben sajna elfogytak a filmkockák, úgyhogy most fogadom meg, legközelebb már biztosan digitális vízalatti géppel jövök ide. A halakat nehéz lenne megunni, de korgó gyomrunk a hajóra parancsol bennünket. Szém, – mintha csak olvasna gondolatainkban – a hasára mutogatva kérdi, hogy éhesek vagyunk-e. Igen, azok vagyunk, úgyhogy kikötünk a parton és célba vesszük az egyetlen éttermet ami itt található. Mindketten pad thait (tésztás étel garnélával) eszünk ami eddig itt ízlik a legjobban. Kaja utánra rendeltem valami desszertet, amire azt hiszem, hogy sült banán, de tévedek, vagy ők tévednek. Banán az, csak fel van darabolva és sós-édes kókuszos tejben megfőzve. Kb olyan, mint valami rossz leves. Annyira nem jön be, hogy meg sem eszem, ez az első étel Tahiföldön, amit otthagyok az asztalon. Kaja után nézzük az órát, lassan véget ér a kirándulás. Körbeérünk a szigeten, pontosan ahonnan indultunk, vissza a szállásunk elé. Fizetek, kipattannunk a hajóból elköszönünk, majd felcipeljük magunkat szállásunkra ahol konstatáljuk, hogy bizony az első nap alatt amit a tengeren töltöttünk, alaposan szarrá égtünk. Bizony a szó legszorosabb értelmében vörösre sültünk és nem is teljesen értjük a dolgot, mivel a nap jelentős részét a hajó fedett részében töltöttük, azon kívül amit a vízben voltunk, szinte egyáltalán nem ért minket a nap. Ez van. Zuhanyzás és kis henyélés következik. Már megy lefele a nap, amikor kinézek és látom, hogy szakad az eső, úgyhogy -mivel sem esernyő, sem esőkabát nincs nálunk – fekvés vissza az ágyba és várjuk, hogy elálljon. Nem is kell rá sokat várni, egy óra múlva mintha elvágták volna, abbamarad az eső. Ideje vacsorázni, úgyhogy lesétálunk a partra, hogy behajókázzunk Tonsaiba. A parton éppen szállnánk be a hajóba, ahonnan búvárok szállnak ki, amikor „wow” felkiálltással Marcus arcát látom magam előtt. Nagy a meglepetés, hogy ismét összefutottunk, úgyhogy mutatja, tartsunk vele és már szalad is Livíáért, aki hamarosan elő is kerül. Gyorsan megbeszéljük, hogy következő este együtt vacsorázunk, mi meg nyomulunk be Tonsaiba a mai vacsorára. A vacsi tigrisrák Mollynak, nekem meg valami hal amit találomra választok. Természetesen mindkettő nagyon ízletes, itt azért nehéz mellélőni. Vacsi után lenyomunk egy-egy pacake-et, majd irány Internetező és masszázshelyet keresni. Szerencsére mindkettőből van bőven, úgyhogy egy olyan helyet választunk, ahol a kettő egymás mellett található. Amíg Molly bloggol, addig én befizetem magam egy óra lábmasszázsra. A bejáratnál leveszem a szandálom, majd beülök a baromi kényelmes fotelba, a kis duci thai csaj meg kezelésbe veszi a lábam. Nagyon jó dolog ez. Mindenféle krémekkel, olajokkal dörzsöl, nyomkod, csapkod, ütöget, majd egy óra elteltével fizetek és kilépek az ucára. Ehh, ez jólesett. Viszont van egy kis bibi. Az 1 napos szandálomnak hűlt helye van csak, néhány méterrel arrébb egy szarrá strapált szandál hever. A kurva anyját! Valami szemét összecserélte, és hogy nem véletlenül, az biztos. Ami szintén biztos, hogy csak turista lehetett, mivel thai emberkének nincs 43-as lába. Ez van, csendesen anyázunk, majd frissen masszírozott lábbal elbotorkálunk egy helyig ahol veszünk egy papucsot meg némi leégés utáni kenőcsőt, utána pedig vissza a szállásra, hogy ágynak dőljünk.