8 és fél, azaz nyolc és fél órát aludtam. Már a gondolattól is kipihent vagyok és vidám. Dóri is örül, mert bár nem mondja, tudom, hogy aggódik a folyamatos alvási problémám miatt, szóval most ketten vagyunk boldogok egy olyan dolog kapcsán, ami másnál teljesen normális. Dupla haszon. Na ugye, hogy megéri furának lenni?

A szálloda is megéri, a többletkiadást már cseppet sem bánom, sőt, minden fillért megér. Pláne, mert ismét reggelizhetünk csodás kilátással, már a fizetés fenyegetettségétől stresszmentesen, ugyanolyan jót, mint tegnap. Dóri a teraszon még egy kávét is megiszik, én csak gyümölcslevet, de pont olyan jól tudok így is bambulni, mintha koffeines italt innék, csak ez még jól is esik. A szálloda körüli épületek már közel sem olyan elegánsak, mint a szálloda. Legtöbbjüknek bádog a teteje, és nagyon zsúfoltan, szorosan egymás mellé, vagy méginkább egymásra épültek. Elgondolkodom, vajon hol lehet a bejáratuk azoknak, amik nem az első sorban vannak, meg azon is, hogy ebben a 35 fokban, és gőzkabin érzetű párában kinek van kedve edzeni? Csak mert az egyik épület “teraszán” egy lépcsőzőgépen nyomja valaki ezerrel. Persze ők ehhez szoktak, de nekem létezni is fáj ilyen klímán, nemhogy még edzeni, bár a tó körül sétálva megfordult a fejemben, hogy kipróbálnám itt is a futást, mint anno Jordániában, 45 fokos melegben, vagy mint otthon, a hegyekben, másnaposan, a déli napsütésben, mert miért ne, de azért itt ebből rendszert nem csinálnék.

A reggeli szeánsz után összepakoljuk a cuccunkat, minden bezsákolódik, és pont délben kicsekkolunk a szállásról. Mivel a szobát már kifizettük, csak azon sörök árát kérik, amiket még tegnap este, abban a drámai pillanatban vittem fel a tetőre, amikor elfogyott a boltban vásárolt.

Kis hiányérzetem van, ezért megemlítem, hogy emellett azért még némi mosást nem ártana felszámolnia, mert az is volt. Hú, meg há, meg tényleg? Van nagy telefonálás, látszik, hogy lövésük nincs róla, hogy mosattunk is, viszont mi becsületesek vagyunk, de nagyon. De csak mert ők meg tök jó fejek voltak, meg mert így neveltek. Végül aztán mondja, hogy csak 1 kg volt a mosás, ezért még 360 forintnak megfelelő dongot fizetünk, ami marhaság, mert egyrészt nem kilóra volt a mosás kiírva, másrészt a ruháink nem nyomtak egy kilót, szóval csak mondott valamit, és semmiképpen nem akart sokat fizettetni. Mondjuk az mi sem akarnánk, semmiképpen.

Mivel a marhára luxus limuzinbusz csak 2-3 közt jön értünk, még van időnk egy kis vásárlásra. A már tegnap bejárt rész felé vesszük az irányt, mert ott ki vannak írva az árak, és ez megodja az eladókkal vívott árharc problematikájának nagy részét, így könnyedén vásárolok még két darab pólót, darabját kb 1300 forintért, aztán, mivel az út Sapáig 5 óra, ismét beülünk a My Pho étterembe, ahol rendelünk némi rizses cuccokat, én kettőt ismét, mert egy lehet véletlen is.

Ezek után már nagyobb programba nem érdemes belekezdeni, 14 óra van, szóval visszaballagunk a szálloda halljába, és várjuk a buszt. Megérkeznek Kellyék is, látszik, hogy már kipihente a tegnapi durcát, és nagy várakozással tekint az utazás elé.

Nem kell sokat várnia, a busz meg is érkezik, és 14:30 magasságában már kényelmes bőrfotelekben ülünk, mi négyen, és rajtunk kívül senki nincs a buszon, csak a sofőr, aki az egész út alatt maximum háromszor szólal meg, akkor is csak halkan. Oka van ennek. Az angolt ő nem beszéli, a vietnámit meg mi. De a kézzel lábbal történő kommunikáció működik, csak ő ezt nem szereti, és szükség sincsen rá. Tudja, hogy hova kell vigyen, a ritka alkalmakkor, amikor megállunk, akkor meg bőven elég integetni, hogy gyertek már, mert itthagylak benneteket a p-ba, mi értjük, nincs gond.

Ahogy felszállunk a buszra, elered az eső. Hanoiból kifelé haladva egyre több rizsföldet látunk, és óráról-órára a táj is változik kissé. Végre nincs városi forgatag, csak a vidék. Amerre szem ellát, mindenfelé rizst termesztenek, meg kukoricát, meg a jó ég tudja még, hogy miket, de rizst azt nagyon. Innen, a légkondicionált buszból nagyon romantikus a jelenet, ahogyan a tradicionális, kúpos kalapot, és kevésbé tradicionális gumicsizmát viselő emberek dolgoznak a rizsföldeken, de nekik kevésbé lehet megkapó kint, a 35 fokban, és a párában, nyakig beöltözve dolgozni. Kicsit hátradöntöm az ülést, de inkább mégsem, mert nem működik rajta ez a funkció, és nem csak nálam, Kellyt kivéve senki nem tud fekvő pozicióba helyezkedni, de ettől függetlenül is megéri az utazásnak ezt a módját választani, mert azért lényegesen frissebben fogunk így odaérni, mint egy tömött, szűk helyen végigseggelt 7 órás utat követően.

A táj csodás, két helyen állunk csak meg, az egyik helyen tankolni, a másik helyen meg egy, a sofőr által előre betervezett, vásárolj-vásárolj pihenőnél, ahol csak a mosdót használjuk, meg jegesteát veszünk, zöldteásat, és jégkrémet, azt is zöldteásat. Dóri rákattant idő közben a matcha teás dolgokra, és meg tudom érteni, mert tényleg jó, ebből meg a jégkrém verzió még érdekes is, mindenféle csokimáz nélküli, fincsi.

Kb 3 órányi buszozás után az autópályát felváltják szűkebb utak, amelyeknek mindig azon a szakaszán előz a sofőrünk, ahol még véletlenül sem látni, hogy jön-e szemből valami.

Egy ideig ez elég para helyzeteket eredményez, de a szakasz feléhez érve már teljesen megszűnik az élethez való ragaszkodásunk, megszokjuk a dolgot, meg ránk is sötétedik, szóval inkább csak beszélgetünk, és várjuk az érkezést. Fél 8 magasságában megállunk Sapában, ahol bennünket a főtéren tesz ki a busz, a többieket tovább viszi valami nagyon olcsó hostelbe. Megbeszéljük, hogy majd messengerezünk jól, most mindenki tegye a dolgát.

Az első ami feltűnik, hogy bár az előzetes hírekkel ellentétben fázni azért itt sem kell, de végre nincs az a rohadtnagy meleg, tehát pólóban már nem izzadunk. A másik, hogy a szállodánk tényleg a központban van, és az esti piacot, amit még mára programnak beterveztünk, nem nagyon kell keresnünk, mert konkrétan ott van a szállodánk előtt. Olyannyira ott, hogy az árusoktól alig tudunk a bejáratig vergődni, és már a kb 50 méter séta közben legalább 30 nyakláncot, táskát, karkötőt, bölényfejet és egyebeket próbálnak nekünk eladni, persze nyilván sikertelenül.

Becsekkolunk a hotelbe, elfoglaljuk a szobát, de olyan fura érzésem támad, hogy ez a szoba nem az, amiért fizettünk. Azért választottunk drágább szobát, hogy tágasabb, kényelmesebb legyen, remélve ettől a pihentetőbb alvást, valamint egy teraszt, hogy ki tudjunk menni dohányozni (igen, még mindig szégyenlem, de mondom hamarosan leszokunk) helyette kaptunk egy elég szűk szobát, terasz nélkül.

Mondom Dórinak, hogy szerintem, és hát szerinte is, úgyhogy megyek reklamálni, úgyis minden vágyam a konfrontálódás volt, mert péntek este van, és mennyivel jobb ez, mint zuhanyozni egyet és chillelni.

A recepciós szerint az a szoba márpedig jó. Mondom, hogy szerintem se rossz, csak nehezen viselem, ha át akarnak verni, és ez a szoba nem az, amiért fizettünk. A srác elég mufurc, de pont leszarom. Rühellek pénzt kiadni, és ha már teszem, akkor legalább kapjak érte valami. Ő mutogatja a képeket a bookingon, hogy látom-e, amit mi rendeltünk? Persze, cimbora, látod, itt van két rohadtnagy ágy, meg ugye ott a terasz. Ez nem a superor az fix. Miután felajánlom neki, hogy ha esetleg az emlékezetével lenne gond, jöjjön már fel, és nézze meg a szobánkat, akkor azért visszahátrál. Legendás kompromisszumkészségemnek hála, megbeszéljük, hogy ma akkor ez a szoba lesz, amiért majd ő kevesebbet számol, holnap megkapjuk a fasza szobát, amit most másnak adott ki, mert csak így tudta. Mondja, hogy elnézést, meg minden, én meg mondom, hogy sebtiben pattinson ide két sört, ellenkező esetben még haragudni is fogok. Két, jó hideg Hanoi beer társaságában kicsit lecsillapodunk, de mivel ők hamar magunkra hagynak bennünket, más társaság után nézünk, és találunk is, még két hideg Hanoi beer-t.

Idővel megérkeznek Johnnyék is, akik a szállásukkal, de főleg annak árával roppant elégedettek, úgyhogy ideje lenne vacsizni. A fő utca mindig drága, ezt már tudjuk, még akkor is, ha a drága itt azért elég relatív fogalom, de tény, hogy 100 méterrel távolabb 20%-ot zuhannak az árak, a nyüzsgés kisebb, csendesebb, nyugisabb, és a hely is barátságosabb, valószínűleg az előzőek kapcsán.

A kiválasztott hely neve Little Vietnam Restaurant, és nevéhez méltóan tényleg kicsi, de sört szerencsére itt is kapni, ráadásul mérsékeltebb áron, szóval jó lesz ez nekünk. A sörök rendelődnek, Johnny megmutogatja a “ne tégy mogyorót a kajámba, mert meghalok” telefonos táblácskáját, a pincér bólogat, a sörök meg érkeznek is sebtiben, és fogyasztódnak is, az általunk szokott módon, meg még egyszer, csak hogy jól éreztük-e az ízeket. Megnyugtatásul közlöm, aggodalomra semmi ok, a sörben most is sör van.

Az ételek hibátlanok, Johnny sem produkál akut allergiás tüneteket, viszont az emelkedett hangulat hatására javaslatot, tesz, hogy próbáljuk ki a balloon-t, ami egy itteni móka, és teljesen legális. Elmeséli, hogy milyen élményeket élhet át vele az ember, és hogy olcsó, a hatása pedig pár másodperc alatt elmúlik, de addig azért nagyon jó. Kis tanakodás után kötélnek állunk, mert mikor csináljon az ember hülyeséget, ha nem 43 évesen.

Ez az itteni balloon, az otthoni szifonozásnak felel meg, amiről még csak hallottam. Ez úgy megy, hogy a drogozásra kiéhezett delikvens fog egy üres szifont, és beleteker egy habpatront, utána a szájához emeli a szifont és a tüdejébe segít egy adag gázt, amitől aztán majd lát, meg hall is dolgokat, amik nincsnek amúgy. Na ez itt ugyanez, csak itt egy lufiba töltik a gázt, így nem égeti szét a hideg gáz az ember tüdejét, vagy valami ilyesmit magyaráz Johnny, miután megvillantom tájékozottságom e témában.

Mérsékelten, de azért kíváncsiak vagyunk, szóval induljunk el felkutatni valami helyet, mert mi mást csinálna az ember este 11-kor Sapa-ban?

Helyet találunk, de az olcsó azért nem annyira olcsó, legalábbis ők drágálják az 1200 forintot egy ballonért, mert egy állítólag nem elég. Mi nem erőltetjük, a balloonozás élményét ma nem éljük át, de majd talán egyszer.

A főtérre visszaérvén látjuk, hogy a piacnak vége, az árusok teljesen felszívódtak, már csak gyerekek téblábolnak, és próbálják eladni a kis karkötőket és egyéb apróságokat, de ez már nem annyira árusítás, mint koldulás.

Sokan vannak, és mind szülők nélkül, általában egyesével, kettesével “dolgozva”. Kivétel nélkül cuki népviseletben vannak, és koszosak, és gyerekek. Nagyon gyerekek. Sokuk még csak 3-4 körül lehet, mégis este 11-kor, sőt, éjfélkor is az utcán vannak, az úttesten, a tereken, mindenhol. Néha látok 5-6 éves gyereket, akinek a hátán ott van a kistestvére, aki még egy éves sincs. Szívszorító látvány. Eszembe jut a kisfiam, aki egyébként is iszonyatosan hiányzik, és nem értem, hogy ezeket a gyerekeket hogyan merik elengedni a szüleik így, vagy éppen hogyan küldhetik őket az utcára ilyenkor. Legtöbbjükön látszik, hogy hulla fáradt. Az egyik kislánytól veszünk két karkötőt, a torkomat sírás szorongatja.

Elbúcsúzunk barátainktól, és visszamegyünk a szállodába, még leülünk a bárban, rendelünk két sört, de már nem sokat beszélgetünk, csak nézünk magunk elé egy darabig, aztán visszakotródunk a szobánkba, és eltesszük magunkat másnapra.