A korai kelés után kapkodós pakolás kezdődik, mivel fél 8-ra a recepciónál kell lennünk, de mint kiderül feleslegesen, mivel a fél 8-as megjelenés csak azért kellett, hogy indulás előtt még meg tudjunk reggelizni. A reggelit én speciel kihagytam volna, mert most is valami tojás, meg bacon kerül elénk az asztalra, ami bár reggelinek sokkal jobban megfelel, mint a halas rizsleves, de így sokadszorra már elég unalmas. Kaja után gyorsan kiegyenlítem a számlát, ami meglepően alacsony ahhoz képest, hogy mennyi üdítőt meg vizet töltöttünk magunkba az elmúlt 4 nap alatt. Gyorsan elköszönünk mindenkitől – természetesen Maxtól is- majd felpattanunk a már ránk várakozó szongtoj platójára és elgurulunk a néhány kilométerrel arrébb lévő buszállomásra.

Az állomáson kis zűrzavar támad a jegyek és a helyek környékén, mivel egy kis Toyota minibusz vár ránk, de abban már ülnek néhányan, csomag meg szinte egyáltalán nem fér a kocsiba. A sofőr folyamatosan nyomja a “no problem mister” szövegét és mosolyog, de Líviát ez nem nyugtatja meg és megy vissza az irodába reklamálni, majd mikor a kis pitypang meglátja az én hatalmas hátizsákomat, Ő is elbizonytalanodik, de azért terelne be bennünket a kocsiba. Én hősiesen ellenállok és mondom, hogy addig nem szállok be amíg nem látom, hogy hová kerül a pakkom, de hamarosan jön a megoldás ami kissé nyugtalanít, ugyanis az én zsákom egy másik, jóval szakadtam minibusz tetejére kerül. Nem lenne gond, csak azért van para, mert abban van Molly laptopja ami nem árt ha nem tűnik el, meg azt is jó néven vennénk, ha egészben vészelné át az utazást. Kicsit még bizalmatlankodunk, de mivel eddig a thaiok mindig kitűnő szervezőkészségükről tettek tanúbizonyságot, kötélnek állunk. Az ajtók becsukódnak és őrült tempóban elindulunk Krabi irányába. A csomagunkat szállító autó hamar eltűnik a szemünk elől, de nem esünk kétségbe, inkább gyönyörködünk a tájban, amely most, hogy Krabi felé közeledünk még vadregényesebb, mint eddig. A sűrű dzsungel fölé egyre többször magasodnak teljesen meredek falú, hegynyi sziklatömbök, melyek között a felszálló pára sűrű felhőkké áll össze, s takar el hatalmas területeket, amitől a táj még inkább mesébe illő képet nyújt. Krabi felé már szinte egymást érik az ilyen sziklafalak, amelyek némelyike olyan, mintha odafentről hegynyi méretű dárdahegyeket dobáltak volna az istenek, és ami engem teljesen lenyűgöz. Csak néha vonja el figyelmem a közlekedési stílus, amivel sofőrünk igyekszik az unalmas perceket izgalmassá tenni. Mindig kínosan ügyel rá, hogy kizárólag akkor előzzön, amikor szembe is jönnek, kanyarban 110 km/h alatt soha nem megyünk, amolyan kamikaze módon vezet magát az ürge, ráadásul a szeme is furcsán csillog az előzések alkalmával. Az egyik lélegzetelállító előzés után rendőrautót pillantok meg akit hamarosan be is érünk, és dacára a kettős záróvonalnak, a be nem látható útkanyarulatnak, a megengedett sebességet messze túllépve előzzük meg a thai rend zordon őreit, akik magasról és ballisztikus ívben szarnak ránk. Én csak pislogok, a sofőrünk meg még csak nem is pislog. kb 2 óra őrült száguldás után megérkezünk Krabiba, ahol a minibusz utasai követelik, hogy ne a város szélén, hanem a kikötőben, vagy legalább a város központibb részén tegyenek ki minket, de a kis thai csak mosolyog és már pakolja is le a cuccokat. Hiába minden, Ő itt kapja a jutalékát és ugye még csak az angolt sem kell értenie, hiszen Ő thai. A busz utasait természetesen egyből megrohamozzák a szállást, buszjegyet, hajójegyet kínálgató önjelölt ügynökök, valamint varázsütésre megjelennek a taxis hiénák is, akik borsos áron szállítanának minket a kikötőbe. Liviéknek teljesen mindegy mit csinálnak, mivel a hajójuk csak délután 5-kor indul tovább, mi meg meghallgatjuk a helyi képviselet ajánlatait, de mivel az emlékeimben élő Internetes áraknál lényegesen magasabb összegekket mond, ezért úgy döntünk, hogy inkább keresünk egy Internet kávézót. Az egyik taxistól kérünk segítséget, aki mondja, hogy a kikötőben van Internet és 50 B / fő áron oda is szállít minket. Halkan jegyzem meg, hogy mivel a megérkezésünk óta eltelt vagy fél óra, ezalatt a így a taxizás árai kb a harmadára csökkentek. Idő közben megérkezett a csomagunk is a másik autóval, úgyhogy mivel egyéb dolgunk nincs, megyünk mi is a kikötőbe, ahol – bár iszonyat lassú – valóban van Internet. Itt aztán döntünk és az eredeti tervekkel ellentétben nem megyünk A Rai Ley beach-re, hanem inkább Ko Lantát választjuk. A döntést az indokolja, hogy az előbb említett partot kizárólag long tail boatokkal lehet megközelíteni, így aztán a mozgásunkban erősen korlátozva lennénk, a robogóbérlésről le kéne mondanunk. Megvesszük hát a hajójegyet Ko Lantára 350 B-ért majd várakozó álláspontba helyezkedünk. A kikötő nagyon szép és itt is van minden ami a várakozáshoz kellhet. Lehet itt enni, inni, szállást foglalni a környező helyekre, pénzt váltani vagy egyszerűen csak lógatni a lábunkat. A kikötő épületének közepén nagyon szép mesterséges tó található, benne aranyhalakal és kis szökőkúttal. Az idő lassan múlik, a mi hajónk kettőkor indul de még csak dél van, úgyhogy elmegyünk valami élelem után nézni a kikötő mellett sorakozó üzletekben. Az itteni kínálat szegényes, de a kaja valószínű, hogy elég authentikus, mivel egy csomó thai arc kajál itt. A nagy nézelődés közben befut a csajszi, aki abban az üzletben dolgozik ahol interneteztünk és kezdi magyarázni, hogy mit egyek. Ragacsos rizst tesznek neki zacskóba, majd arra borítanak valami fehér löttyöt amiben tojásrántotta darabokra emlékeztető valamik is úsznak. Sweet, mondja és vigyorog, meg felfelé mutató hüvelykujjával jelzi, hogy ez jó kaja. Bár borzalmasan néz ki és a hely sem bizalomgerjesztő, kötélnek állok és eszem egy adagot. A túlérett mangón kívül (ez hasonlított a rántottára) nincs vele baj, teljesen finom. Molly nem eszik, én viszont megyek még egy adagért. Az éhség aztán őt is odahúzza és kérdezi, hogy mit lehet még itt enni. Curry-s csirkén, meg ezen az édes vackon kívül gyakorlatilag semmi nincs, (valószínűleg az étlapot is ezért találták feleslegesnek elkészíteni) úgyhogy ebben marad, eszik csirkét. Egy kis thai hapsi figyelmezteti, hogy ez nagyon erős, de mivel megszoktuk a fűszeres és erős dolgokat, ügyet sem vetünk rá. Csajom kezdene enni, amikor látja, hogy gyakorlatilag az összes környéken lévő thai őt nézi. Az első falatot a szájába veszi, majd kikerekedik a szeme, amiből látom a thaiok nem túloztak, a kaja tényleg erős. Még néhány falat, aztán rárabol a pepsimre, valamint vizespohárból egy marék jeget helyez a szájába, és úgy huhog, miközben a thaiok kegyetlen röhögésben törnek ki. Ezen aztán én is nagyon röhögök, sőt, a helyzet annyira mókás, hogy jéggel a szájában még Molly is röhög. Mivel a csajom feje kellőképpen elszíneződött, kezd engem is érdekelni az erős csirke, úgyhogy megkóstolom. Egy darabig sikerül játszanom a laza gyereket, de aztán én is a pepsi után nyúlok. Kb fél óra alatt sikerül magunkba tömni a a csirkét meg a rizst, de közben elhalnak az ízlelőbimbóink és a fülünkig lezsibbadunk. A thaiok ezt nagyon mókásnak találják és ahogy látom, folyamatosan rólunk beszélnek. Mikor megyek fizetni, kérdezik, hogy honnan jöttünk, mikor mondom nekik, „áááá, futball” felkiáltással elismerően bólintanak, én meg csak szimplán hülyének nézem őket, nem értem mit akarnak a focival. (talán történt valami, mióta eljöttünk otthonról?) Mindegy, ez most nem érint meg, megyünk vissza a hajóállomásra, ahol látjuk, hogy már lehet készülődni a beszálláshoz. Elköszönünk Livitől és Markustól, megbeszéljük, hogy majd hívjuk egymást, aztán irány fel a hajóra. A tenger látványa nem túl bíztató, kb a Balaton vízminőségével vetekszik, ami miatt kezdek aggódni, de azzal nyugtatom magam, hogy mi nem a tenger miatt jöttünk ide. Ez egy darabig beválik, de aztán rájövök, hogy azért nem ártana egy kis pihenés is, aminek viszont számunkra elengedhetetlen feltétele a tiszta tenger. A hajókázás nem nagy élmény, de beljebb kicsit megnyugszunk, mert a koszos színűről a víz mélykékre változik és bár még mindig nem a megszokott szín, azért jó lesz ez. 2 óra elteltével megpillantjuk a Ko Lanta-i kikötőállomást, ami elég regényes kinézetű. Cölöpökön álló fa és betonházak, mindenhol színes hajók, speed boat-ok és a háttérben jónéhány pálmafa. A víz a szigethez közeledve sajnos ismét zavaros lesz, de szerencsére közel sem annyira, mint Krabiban a kikötő környékén. A hajóról leszállva azonnal megrohamoznak minket a taxisok, tuktukos emberek és mindegyik el akar vinni, de sajnos mindegyik borsos áron. Kérdik, hogy hová megyünk, mondjuk nekik, hogy a Dream Team Resort-ba. 20 km, 200 baht / fő. Először röhögünk, de komolyan gondolják a dolgot. Elindulunk tovább, jönnek utánunk már négyen is és folyamatosan nyomják a dumát. Mi odamegyünk egy szongtojoshoz, akivel bár nem sokat, de lehet alkudni, így aztán 300 B-ért visz el kettőnket a szállásunkra. A szongtojon ül még egy svéd pasi meg egy orosz csaj is, de ők hamar leszálnak, csak ketten maradunk. Út közben megcsodáljuk Ko Lanta „fővárosát” a roppant szakadt, de hangulatos Saladam-ot. Ez a hely is regényes, nekem nagyon tetszik. Kb fél óra alatt megérkezünk a szálláshoz, ahol szólok emberünknek, hogy várjon meg, mert ha túl drága lesz a szállás, akkor haladunk tovább, erre ő bólint, mi meg elmegyünk ügyintézni. Néhány lépcsőn kell csak lehaladnunk és amit lent találunk, az nagyon tetszik. Igazi üdülőparadicsom. Van egy csomó kis bungaló, egy központi rész, ahol a recepció és étterem is üzemel. Van egy napágyakkal körbevett medence, mindez közvetlenül a tengerparton. A recepciós emberke valami hideg gyümölcslevet hoz nekünk, majd elvezet, hogy megmutassa a szállást. Az első bungaló amibe bevisz tágas, kényelmes, jól felszerelt kis házikó. Kérdezzük az árát, mire közli, hogy 1600 B. Az sok lesz, mondom, van-e olcsóbb? Van, mondja és visz a következőhöz. Ez a bungaló jobban néz ki, mint az előző, belülről meg kb ugyanúgy. Ebben is van légkondi, tv, nagy ágy. Ez mennyi – kérdezem. 1200 B. Oké, kivesszük, de a nap hátralévő részében erős fejtörést okoz mindkettőnk számára, hogy megértsük, ez mitől is volt olcsóbb.
A szállás elfoglalása után szétnézünk a környéken, megnézzük a tengerpartot, de látjuk, hogy ez a hely bizony nem alkalmas a fürdőzésre, úgyhogy inkább elmegyünk robogót bérelni. Itt egy kicsit drágább, mint Kancanaburiban, úgyhogy 2 napra 600 B-ért sikerül hozzájutni valami viszonylag jó állapotú géphez, amit egyből vinni is kell tankolni. A tankolás érdekes. Egy kis bolt előtt látjuk a táblát: GASOLINE. Ez király, nem is kellett messze menni, úgyhogy keressük a töltőállomást, de nem nagyon találunk sehol erre hasonlító szerkezetet, úgyhogy kérdezzük a boltos srácot, hogy hol lehet, mire ő megfog egy másfél literes üveget és halad kifele a motorhoz. Így már értem. Beletölti a benzint, veszünk még néhány üveg vizet meg üdítőt, majd elindulunk valami éttermet keresni, mert idő közben megéheztünk. 10 percnyi robogózás után találunk is egy hangulatos kis éttermet, aminek a bejáratánál le kell venni a cipőket. Bemegyünk, tök jól néz ki az egész. Mindenhol felfűzött kagylóhéjak lógnak, abból van a csillár is, maga az épület pedig egy nyitott, lábakon álló, fából készült építmény. Minden teljesen oké, a pincér kedves, éppen felveszik a rendelést, amikor befut egy svéd társaság. Erre aztán az étteremben -nyilván a svédek tiszteletére- ABBA kezd szólni a hangszórókból, mi meg csendben anyázunk az illúziórombolás miatt. A kaja teljesen jó, Molly pad thai-t én meg fűszeres csirkelevest eszem kókusztejjel krémesítve, meg valami isteni sült rákokat. Fogyasztunk, fizetünk, majd még éppen azelőtt hagyjuk el az éttermet, hogy az ABBA-tól szélütést kapnánk. Visszarobogunk a szállásra és mivel az utazgatás eléggé hosszúvá tette a napot, zuhanyzás után egyből ágynak dőlünk.