2007.03.13 Surat Thani, Khao Sok Riverside Cottage

Hajnalodni kezd, mikor felébredek és a felkelő nap fényében pálmafaligeteket pillantok meg. Alig látok belőle valamit, de az is baromira tetszik. Ez már az esőerdő széle, ami ismét egy teljesen más világ. A pálmaligetek és gumiültetvények szélén thai cölöpházak állnak ahol egyszerű emberek élnek szerény körülmények között. Lassan a párom is felébred és csodák-csodája nem morog. (mi lehet vele, nem is értem) A vonat mellett úgy repkednek a számunkra különleges törpegémek, kócsagok, mint otthon a galambok és ez nagyon tetszik mindkettőnknek. A vonaton dolgozó kalauzszerű csajszi ismét körbejár, teát, meg valami süteményt hoz ami felejthető ízű. Elmegyünk fogat mosni, elvégezni szükségleteinket, majd valamivel reggel 8 után megérkezünk Surat Thaniba. Mivel a vonaton légkondi működött, ezért itt ismét pofánvág a meleg.

A pályaudvar kinézete regényes, kicsit lepukkant, de nem is örülnék, ha valami high-tech érzés venne körül, hiszen itt ez már a trópusi esőerdő, ide meg szakadt állomás dukál. A taxis hiénák itt is nagyon élnek, de most nem adjuk be a derekunkat, ragaszkodunk a helyi lepattant buszjárathoz, meg a pénzünk is kezd fogyni, úgyhogy elhajtom a kínálkozót, pedig próbálkozik erősen, minden követ megmozgat, hogy vele menjünk. A vége az lesz, hogy a térképen mutogatja, hogy amikor a buszról leszállunk, akkor még 2 km-ert kell gyalogolnunk a nagy zsákokkal a tűző napon. No problem, mi ezt szeretjük – mondom. Erre aztán nincs több érve, hagyja, hogy elmenjünk. Ekkor szegődik mellénk egy csajszi, aki szintén “élősködni” jön. Elvisz minket egy bolt elé, ahol rögtönzött jegypénztár üzemel, ott megveteti velünk a jegyet (nem csak velünk, hanem még sok más hátizsákos arccal is), majd átkisér a kb 150 méterrel arrébb lévő “pályaudvarra” A pályaudvar fura. Nem is tudom igazán minek nevezzem. Egy tér szutykos sarka, ahol megáll a busz, és ahol helyi nők a magul által sütött csirkék alkatrészeit árulják az utazóknak. Majdnem veszek, de igazából nem vagyok éhes, inkább szomjas. Két hátizsákos angol arc sapkáink a és a fotóscuccunk miatt a National Geographic fotósainak néz minket és érdeklődnek, hogy munka céljából jöttünk-e. Kiábrándítom őket, hogy ez csak hobbi, a sapka meg csak sapka. Ez utóbbit Molly nehezményezi, mert hát minek a sapka, ha nem megtévesztés céljából és legalább egyszer bejött, most meg elrontom a feelinget. Az intéző pióca csajszi fejenként úgy 20 B-ért intéz ahogy számoltam, legalábbis ennyivel volt drágább a jegy, mint amit az LP könyve írt. Nem gond, neki is élni kell valamiből és igazából jó szolgálatot is tesz, eltekintve attól, hogy az izzadásom mértékét látva teljesen természetes arckifejezéssel a “big fat” jelzővel illet. Gondolkodom, hogy belököm valamelyik busz alá, de akkor meg nem lenne aki segít nekünk. A párommal valamit kokettálnak, a csaj folyamatosan magyaráz, Ő meg bólogat. Alapjába véve tök jó arc és bár önjelölt ügyintéző, amit kitalált magának, azt nagyon komolyan veszi. Ott áll velünk a megállóba, figyel ránk és mindig szépen visszarángat, amikor valami másik buszra akarok felszállni ami oda áll be elénk. Majd mikor a mi buszunk jön, akkor oké-oké csatakiáltással nyugtázza, hogy erre már felszállhatunk. Kicsit nehezményezem, hogy a buszunk nem az igazi szakadt busz, hanem egy normál légkondis, talán valami neoplan koppintás, de ez van, gondolom lesz még lehetőségünk szakadt buszon ülni is. A busz elindul velünk és Surat Thanit hátrahagyva szép lassan behatolunk az őserdős vidékre. A buszon közben a Terminator 2 megy thai nyelven, egyben mókés és unalmas is, de a 2 óra hamar elmegy, majd a busz megáll velünk a 104-es kilométerkőnél. Itt vagyunk hát, megérkeztünk a dzsungelbe. A változatosság kedvéért itt is lerohannak minket a taxisok, illetve igazából ezek szongtojos emberkék, de a lényeg ugyanaz. Mi egy Taewee nevű arcot fogunk ki, aki baromi barátságos. Egyszerűen el sem hiszem, de tényleg. És hogy mennyire az, arra csak utólag döbbenek rá. Kérdi a tag, hogy hova mennénk, mondom neki, hogy Riverside Cottage, erre okézza a dolgot, 20 B lesz. Kicsit meglepődöm, kb 200-ra számítottam, de beülünk mellé a kocsiba, ahol elkezd dumálni és be nem áll a szája. Bemutatkozik, kérdi a nevünket és a kis cölöpökön álló viskók mellett elhaladva mutogatja, hogy ezek itt mind az Ő rokonai. Mutat egy beteg srcácra is, aki valószínűleg down kórós, meg gyakorlatilag mindent kommentál ami vagy aki mellett elhaladunk. Ő itt született és itt él az erdőben és mellesleg neki is van szállása. Gyorsan előkap egy fényképalbumot és kérdi, honnan jöttünk. Hungary – mondom. Ááááá, Ungária. Gratulálok bammeg – gondolom, Te vagy az első aki az országunkat említve nem azt hiszi, hogy éhesek vagyunk. Vezetés közben lapozza a fényképalbumot és mutat benne egy képet egy lányról meg egy srácról és mondja, hogy Ők is magyarok és nála szálltak meg. Jajj, gondolom, most jön a fűzőcske de okosan. Mosolygok, majd jelzem, hogy nem ártana a vezetésre is figyelnie, mivel az utat egyáltalán nem nézi és meg attól tartok, hogy a nagy mutogatásban a kókuszpálmák között kötünk ki, de ő csak nevet és mutogat a kocsiban lévő kis budhára, aki mindentől megvédi. Aztán elővesz egy spirálfüzetet, ami az Ő vendégkönyve. Molly lapozgatja, majd a sok német és angol bejegyzés mellett talál egy magyart is. Ők, akik a képen vannak. Csak jókat írnak a kis emberről akinek még mindig be nem áll a szája és folyamatosan nyomja, hogy milyen látnivalók vannak itt. Ilyen majom, olyan gyík stb… A bejegyzésből az derül ki, hogy a két magyar először bizalmatlan volt vele, de utólag rájöttek, hogy a kis ember tök önzetlenül vezette őket és ismeri az erdőt, mint a tenyerét. Odaérünk néhány bungallóhoz, ami re mondja, hogy ez a Green Mountain és ez az Ő szállása és akarjuk-e megnézni. Mivel nem akarom húzni az idejét, mondom, hogy bocsi, de inkább vigyen a Riverside Cottage-be, és az ember (ilyet még sem itt, sem máshol nem láttam) egy szó nélkül mosolyogva megy tovább. Semmi “de csak nézzétek meg”, semmi erőszakoskodás, egyszerűen vitt minket tovább és kész és ugyanúgy dumál tovább nagy élvezettel a dzsungelről, mint előtte. Hirtelen eszembe jut Bangkok, aztán nézem ezt a kis embert az őszínte tekintetével és végtelen jóindulatával…. félelmetes a kontraszt. Megérkezünk a Riverside Cottage elé, Taewee segít vinni a csomagunkat, majd bentről két kis pitypang rohan elő és tőlem is elveszik a cuccot. Ismét hallom a “big bag” nevű kifejezést, ami nagyjából annyit tesz, hogy majd megszakadnak a zsákom alatt. Elköszönünk a barátságos Taewee-től, majd lezsírozzuk a szállást Franky nevű sráccal. 900 B / éjszaka. A motyóinkat a két kis thai arc elvitte a bungallónkba, úgyhogy most megyünk utánuk, illetve csak elindulunk, de a fák között egy kis vörös színű gibbont pillantunk meg és egyből fotózni kezdünk. A helyiek nevetnek, mi meg óriási izgalomba jövünk. Molly folyamatosan hívja a majmot (természetesen magyarul) aki egy darabig hintázik még az ágakon, majd néhány ugrással mellettünk terem. Csajom lélegzetvisszafojtva kezdi fotózni a kis lényt, nehogy elszaladjon, de az megfogja Molly kezét és nemes egyszerűséggel felugrik a nyakába és ott is marad. A csajom elolvad, én fotózok és innentől kezdve nagy barátságban vagyunk a kis szelíd gibbonnal, akit -mint utólag kiderü- Maxnak hívnak. Megnézzük a szállásunkat, ami hamisítatlan erdei bungaló. Látjuk, ha esik az eső, akkor bizony beázik, biztosan járnak bent patkányok meg bármi más is, de ez van, ez itt a dzsungel, nekünk tetszik. Mollynak a fürdőszoba különösen bejön még akkor is, ha gyakorlatilag csak térelválasztó fal van közte és a szoba között. Mindegy is milyen, szép tágas, deszkákból van összeeszkábálva, de ide nem is illene egy beton épület. Ki sem csomagolunk, megyünk ki, hogy megkérdezzük hol lehet enni. Franky megnyugtat, hogy itt lehet enni, üljünk le. Max közben ismét megérkezik, most az én nyakamban landol és ott ül nyugodtan. A kis gibbon teljesen tiszta, cseppet sem büdös, nem erőszakos és végtelenül aranyos, barátságos jószág. Franky elénk rak egy programfüzetet, meg egy étlapot. Én eszem egy tom yum fish-t (sajnos gungos – azaz rákos nincsen) ami elég jó, de a kanchanaburi-i levestől eléggé lemarad. Kiválasztunk közben egy 3 napos programot, amiben benne van 2 éjszaka szállás, reggeli-ebéd-vacsora, elefánt túra, kenutúra, meg dzsungeltúra. Mindezt fejenként 3450 B-ért. Az első nap nincs program, illetve az ember azt csinál amit akar. A mi első napunkat Max teszi ki. Folyamatosan rajtunk lóg, velünk ebédel, belenyúl a tányérunkba, de ez egyáltalán nem zavar minket. A kajával meg a higiéniéval kapcsolatos fenntartásainkat ekkorra már amúgyis átértékeltük. Ellentmondtunk mindennek amit az LP könyvben leírtak, meg amit a hátizsákos fórumokon a lelkelmre kötöttek. Ettünk utcán gyümölcsöt amit kézzel fogott meg az ember, ettünk kétes eredetű pálcikás kaját, mosatlan kézzel ettünk, olyan italt ittunk, amiben a jeget tutira nem palackozott vízből készítették, mindennek tetejébe most itt ebédelünk a dzsungel közepén, asztalunkon egy gibbonnal. Csipeget a kajánkból mi meg jót röhögünk rajta és a tányér mellé helyezünk neki egy adag rizst, hogy onnan egye, de ez mindegy, mert bár okos jószág és onnan eszik, de közben a másik lába meg az én rizsembe lóg bele. A nap hamar elmegy, egy rövid sétán kívül annyi történik, hogy a cölöpökön álló deszkajárda egy deszkája széttörik alattam, amire mind a thaiok, mind a csajom jót röhögnek, nincs mit tennem, én is röhögök. A Riverside Cottage egyébként maga a földi paradicsom. Körben a sűrű dzsungel, a házak és az azokat összekötő út cölöpökön áll, minden fából van. A bejáratánál a cölöpjárdák egy központba futnak össze, ott van a recepció, valamint az éttermi rész is. Ez az egész egy folyópartra épült és mint az könnyen megállapítható, azért van a cölöprendszer, mert a folyó, ami maga a Khao Sok esős évszakban megárad. Az éttermi rész a leghangulatosabb, itt a korlát alatt kezdődik a folyó és az ember gyakorlatilag a folyó mellett-felett ebédel és vacsorázik. A folyó mellett egyébként időről-időre törpegémek röppennek el, leszállnak, balhéznak egymással. A fákon rengeteg mókus ugrándozik, kb százféle színes és hatalmas pillangó és szitakötő száll ágról ágra, tehát az egész olyan, mint egy csodás film az Animal Platenten. A bambuszfák az égig érnek, mindenhol liánok és dzsungel hangja is lenyűgöző, bár néha leginkább egy teafőző sípolására hasonlít. Eljön a vacsoraidő, és ez már a kifizetett csomagunk része, menüt kapunk amitől kicsit tartok, mert az ilyenek általában kis adagok szoktak lenni, de ez itt nem így van. Olyan vacsorát rittyentenek nekünk, amitől…. nem is tudom elmondani. Hihetetlen gasztronómiai élményben van részem, erősen gondolkodom, hogy kihvom a szakácsot és homlokon csókolom. Kapunk egy nagy tál fűszeres-kókusztejes-csirkelevest ami valami mennyei. Van benne csirke, citromfű, rengeteg gyömbér, mentalevél, jó adag chilli és krémes kókusztej, meg jó adag fűszer. Mostantól ez a kedvencem. A leves után látom, hogy hoztak még 3 féle második fogást amiről fingom nincs, hogy micsoda, de nagyon finom. Köretnek egy zárható tetejű ízléses fém tartóban annyi rizst hoznak amennyi egy egész hadseregnek is elég lenne, valamint kaja után kapunk egy nagy adag gyümölcstálat amin dinnye, banán és ananász található. Természetesen egyik sem konzervcucc, mind friss és zamatos. Az ananászról csak annyit, hogy az általam eddig otthon fogyasztott ananásszal nem is lehet egy napon említeni… Nem is tudom szavakba önteni. Vacsora után megcélozzuk az ágyat, de előtte még Franki felvilágosít, hogy reggel 8-kor reggeli, 9-kor meg indulás az elefánt túrára. Este összefoglalom magamban a történéseket és csak a tökéletes jelzővel tudom illetni a mai napot. Baromi fáradtak vagyunk és bár iszonyatos a hőség, úgy alszunk el, mint akit fejbe vertek.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!