Indulás előtt

Valóban kelletlen voltam, így utólag már szégyenlem is magam rendesen – hiszen hazánk népességének jelentős része cserélt volna velem szívesen – de én akkor valahogy úgy éreztem, hogy nekem nem ott lenne a helyem, vagy legalábbis nem akkor és ott. Jordánia szép ország, érdekes is, de Indiáról lemondva, Indonéziára módosítva, azzal megszívva az ember nem felhőtlenül boldog, még akkor sem, ha a sivatag is lehet szép, mert ugye azért talán mégsem annyira, mint a dzsungel és a vulkánok, és főleg mert csak, mert az én kis agyamban nem az volt kódolva, hogy oda megyek, hanem az, hogy nem oda, hanem egészen máshova, messzebb, másabb időzónába, az üveghegyen is túl, oda, ahol a rizses-zöldséges étel az úr, ahol a levegő kellően párás, ahol olcsó a kaja és a hamisított óra és a masszázs is, és ahol a lányok szeme csodás vágású, tehát Ázsiába.
A helyzetem tovább nehezedett, amikor is párom kilátásba helyezett néhány tengerparton fekvős napot is, amit én ugyan szeretek, csak mégsem annyira, hogy ezt egy olyan országban kivitelezzem ahol még soha nem jártam, és ahol egyébként is akad néznivaló bőséggel, de hát a szerelem nagy úr, így megalkudtunk, viszont akkor úgy éreztem, mostanság kicsit sok az alkudozásból az élet és köztem.
Ennek tetejébe jött a sorscsapás, a párom születésnapjára egy hatalmas bőröndöt kapott édesanyjától, ami nagyon praktikus mondjuk a Budapest-Párizs viszonylatban, vagy az Ő üzleti útjain, de kevésbé szimpatikus számomra, mondhatjuk talán úgy is, hogy semennyire, de még inkább kifejezetten utálom. Ráadásul a bőrönd akkora volt, hogy vígan belefért volna még élete csúcspontján lévő Lagzi Lajcsi, de talán még egy kompaktabb szumó harcos is, ágyékkötőstől, mindenestől. Persze darabolva. Szóval volt megalkuvás bőven: Indonézia helyett Jordánia, egyéni utazás helyett utazási iroda, kristálytiszta kalandtúra helyett mixelt tengerparton fekvés és mindennek tetejébe még egy bőröndszörny is, aminél keresve sem taláni csúnyábbat.

Indulás

Bőrönd – már a szó is borzasztóan ronda. Bőrönd. Ismételgesd csak! Utálattal is tölt el, most mégis ezt a rohadt barna szörnyet húzva magam után baktatok, benne egy csomó felesleges dologgal, és lelkemben kavargó viharral -mit vihar, tornádó, hurrikán, földrengés, cunami, világvége- a reptéren, mellettem párom, aki nyilvánvalóan átérzi a helyzet súlyát, csak még érteni nem érti, ezért furán is néz rám, így nem szólok, hallgatok, próbálok néha mosolyogni, de nem az igazi, csak valami vicsorgás -féle sikerül, tehát inkább nem erőltetem. Azt hittem, hogy ennél már nem realizálok több megaláztatást a nyáron, de most tudatosodik bennem, hogy mégis, mivel egy dologgal nem számoltam, mégpedig a charter járattal, és annak minden velejárójával. Charter. Ezt a szót beírjuk a bőrönd mellé, szigorúan kisbetűvel, reménykedve abban, hogy megszűnik és nem lesz többé ilyen, de a remény csak remény marad, pláne, hogy azt mondják, az hal meg utoljára, a lepényhal meg lesőre és ez egy nagyon szar vicc.
Nem vicc viszont a charter, meg az a sor sem, amibe most be kell állnunk, végigvárni azt a cirka 300 embert, akik itt vannak és akik közé bőröndileg most beolvadunk erősen, hiszen a mi szörnyünk sok kisebb és nagyobb (bár inkább csak kisebb)  testvére is képviselteti magát a sorban. Érdekesek persze a bőröndök gazdái, akiken biz’ jókat röhögünk, mert van rajtuk mit, legalábbis az én szememmel nézve minden kétséget kizáróan, de ha mások kritizálására kerül a sor, azért a párom se marad le, most jobb dolgunk meg úgysincsen, így aztán átadjuk magunkat eme hasznos időtöltésnek. A sorban áll anyuka, bőre szarrá szoláriumozva, talpig 18 karátban, minimum ugyanennyi centiméteres sarkakon, arany szín cipőben, kislány klónnal az oldalán, aki még csak 5 éves forma lehet, de már élénk vörösre vannak festve a körmei, mert hát nem lehet elég korán tönkretenni szerencsétlen gyerek szervezetét, uccu neki nyomjuk a körömlakkot, és néhány év múlva, amikor még szüksége biztosan nem lesz rá, kenjük az alapozót arcra, jó vastagon, festéket szemre, mert a divat megmondja a tutit és anyutól is ezt láttuk nagyüzemileg… na mindegy, leszarom, nem az én dolgom. Mellettük kicsit kontrasztos látványt nyújtva áll apuka, akin látszik, hogy az év túlnyomó részét azzal tölti, hogy anyu aranytárgyait, ruházkodását biztosítani tudja, dolgozik vakulásig, tehát holtfáradt és rezignált arccal hallgatja párjától, hogy éppen mit is csinált rosszul, és mit kellett volna másképpen, na de sebaj, mert majd jövőre. Kicsit arrébb hasonló család, anyun szintén ott az össz családi ékszer, de ott apa a feltűnőbb, csuklónyi döglánc a nyakban, úgy nagyjából egy kisebb panel lakás ára, tinédzser fia a legdrágább ruhában, hasonló lánccal a nyakában, de azért vékonyabb, ő még nem érett meg rá, mert nem elég erős, apuétól arccal a padló kövére zuhanna, de a fiatal szervezet gyorsan fejlődik, nő mint a gomba, hamarosan kap majd egy nagyobbat, talán már a 18. születésnapjára, vagy lehet, hogy akár már a ballagására is, ha az előbb lesz, és persze ha addig kigyúrja magát, mert apuval ellentétben még elég sovánka.

A harmadik kupac egy színes társaság, ami a szó szoros értelmében színes. Legalábbis a család hím tagjai (olvasható össze nyugodtan, az is fedi a valóságot) Itt több apu és anyu is van, így hirtelen azt hiszem, hogy összetartoznak, de nem még nem, viszont a nyaralás végére tutira nagy haverok lesznek, egyelőre még csak vetélytársak. Anyuk szinte mind hófehérben, kiemelendő bőrük színét amely még elég fakó, de ami majd nyaralás végére kellően pecsenyére fog égni, a családi ékszerek felvonultatása itt is alap, mutassuk meg a világnak, hogyan kell nyaralni, apuk pedig -mintha csak összebeszéltek volna- mind erősen visszafogottak elegancia terén, farmer vagy világos színű bermuda, hawaii ing és az elmaradhatatlan túraszandál-zokni kombó. Ing kigombolva lazán, egyik-másik kezében sör a reptéri büféből kétezerért, őszülő bajuszon sörhab, ők már elengedik magukat, mondhatni lazák. A téma pedig a nyaralás, amelyet párjukkal beszélnek meg, de úgy, hogy még véletlenül se legyen 50 méteres körzetben aki ne hallja, hogy bezzeg tavaly, és hogy majd jövőre, és annál a résznél, ahol az következik, hogy remélik ez is lesz olyan jó, mint a tavalyi, szintén Sharm El Sheikh-ben lévő szálloda, gondosan felviszik a hangjukat, kis hatásszünetet tartva körbenéznek, megbizonyosodván, hogy mindenki hallotta, mekkora hatalmas spílerek is ők, hogy már ennyiszer voltak itt meg ott, és vigyorognak, és csak akkor hagy alább a széles mosoly, amikor a szomszéd azt kezdi taglalni, hogy „két éve Maldívon”… – csak így, mert ők már csak így hívják: Maldív- szóval „Remélem hoztad azt a jó kis krémet amit, mert nem kéne úgy leégned, mint két éve MALDÍVON. Ezzel aztán aratnak, ez a mondat a sok Sharm El Sheikh-re izguló kis senkiházi büszkeségét úgy rombolja porig, mint kósza felhőt a sivatag felett a felkelő nap első sugarai. Volt, nincs.

A check-in pultnál kellemes meglepetés ér, ismerősbe botlunk, akinél gyorsan megpróbálunk valami jó helyet kieszközölni, példának okáért mondjuk ott, ahol a vészkijárat található a gépen, no nem azért, mert ha a tengerbe zuhannánk, akkor elsők között akarok a cápák martaléka lenni,ha esetleg túlélnénk anélkül, hogy virslitöltelékké ne darálódna fonnyadt testünk a becsapódáskor, hanem sokkal inkább azért, mert ott a lábát az ember kényelmesen ki tudja nyújtani és az egy 5 órás út alatt nem hátrány. Azt mondja ad jobbat, és ad. Mondja az üléseink számát, majd néz jelentőségteljesen miközben elköszön, még kacsint is, nekünk meg van időnk gondolkodni az út végéig, vajh’ miért is jó nekünk egy halál pontosan ugyanolyan hely, mint bárki másé, leszámítva azt a pár szerencsétlent, aki kénytelen a vészkijáratnál található ülésekben ülni és oda tenni a lábait, ahová éppen akarja. Így most nem sikerül a párom előtt villantani, mekkora kiterjedt kapcsolatrendszerrel is rendelkezem, illetve hát de, mert hát láthatta, hogy mégiscsak ismerek valakit a check-in pultnál a reptéren + egy fő, az exem nővére, aki néha valóban elintéz nekem dolgokat, csak azokat szoktam is érteni, ezúton is köszönet érte Neki! Mert ugye érthető, hogy abban mi a jó, ha telefonálnak, hogy gyere a reptérre de hmvagyorsan, ha rajta akarsz lenni a mai utolsó járaton ami Párizsba megy, mert a hó miatt nem indítanak többet és a Te későbbi járatodat már most törölték. Az szintén elég érthető ha a szigorúan turistaosztályra szóló jegyeddel egyszer csak a business osztályon találod magad, a stewardess a neveden szólít és az első kérdése a belépésed után, hogy „Mit hozhatok inni, Kovács úr?” (Kicsit mintha előítélettel kezelnének, nem? Honnan tudják a nevem, miből gondolják, hogy szoktam inni? Csak tán nem alkoholista hírében állok?) Egy dupla whisky jó lesz, köszönöm!
Szóval az ilyeneket érti az ember, de a most történt dologra nem találok magyarázatot. Párom szerint az lehet a dologban a csavar, hogy ketten vagyunk és 3 helyre ülünk ketten, amely elmélet még helytálló lehetne, de hátra fordulva atomjaira hullik, mert elég sokan vannak ugyanilyen protekciós helyzetben, sőt, az egyik vészkijáratnál is 2 ember ül 3 helyen, na ez ám a komfort. Öveket becsatolni, felszállás következik! Csak előtte a pilóta még elmondja, hogy kkkrkskskffkk Lászlónak hívják (valaki javítsa meg a mikrofonját) és hogy utaskísérő hölgyek – akik nagy bánatomra már nem olyanok, mint régebben, vagy mint a filmekben, nem olyan mini a szoknyájuk, nem olyan jó a lábuk pláne nem olyan fiatalok, és ez utóbbi az előző tulajdonságok hiányát akár magyarázhatja is, persze nem feltétlen, de jelen esetben mindenképpen – el fogják mondani, mit is kell csinálni, ha zuhanunk. Ezt a részt valahogy még most, nyáridőben is feleslegesnek tartom, de amitől végképpen kimegy a biztosíték a szürkeállományomban, az az, hogy télen is bemutatják, hogy hogyan használd azt a nyomorult mentőmellényt miután a tengerbe csapódtál. Teszik ezt akár egy Budapest-Bécs járaton is, ahol a két reptér közt tenger nem lévén annyi esélyed van vízbe zuhanni és ha még túl is éled, ott mentőmellényt nyitogatni, mint whiskynek tartósan megmaradni otthon, a szekrényemben. Ugyan mégis mikor nyitogatnék mentőmellény és fújnám fel, ha esetleg nem működik? Közvetlenül a halálra fagyás előtt, vagy után? Mindegy, végignézzük a pantomimjátékot, kigurulunk a kifutópályára, majd recsegős László egy laza mozdulattal a levegőbe emeli a gépet, hogy az utasok javát Sharm El Sheikh-be vigye, előtte azonban a kisebb, szélütött vagy csóróbb hányadát tegye ki Aqaba festői repterén, ahol jelenleg holtszezon van, mert az idő ilyenkor ott nem túl optimális a nyaraláshoz.