Kovacsistvan.hu » Thai-Kambo-Malaj

2007-11-07

admin — Wed, 07 Nov 2007 10:55:14 +0000

A korai keléshez való hozzáállásunkat már párszor leírtam, így most nem teszem. Hajnali 5:30-kor már a taxiban ülünk, ami a reptérre visz minket, illetve csak remélem, hogy odaérünk. Vagy a kocsival nincs rendben valami, vagy a sofőrrel, de hogy egyenletes sebességgel haladni képtelen, az biztos. Mintha az emberke dobolna a lábával a pedálon, úgy ugrál szinte egész úton az autó, én meg imádkozom, hogy le ne késsük a járatot, mert hajnali fél 1-kor Kuala Lumpurból indul a repülőnk Kairóba, amin nem ártana rajta lenni. Bár napközben még van Bangkokból járat Kuala Lumpurba, de minek bonyolítani az életet? Szerencsére az autó kibírja, így időben a reptéren vagyunk, és becsekkolunk az Air Asia járatára, ami időben felszáll, odaát meg simán leszáll. Nos itt vagyunk hát Malaysia-ban, ami számunkra nagy dolog. Keresünk egy csomagmegőrzőt, hogy leadjuk a cuccainkat. Mivel biztonságosnak tűnik a rendszer, a laptopot is itt hagyjuk és az égiekre bízzuk magunkat. Előtte persze a képeket lementettem egy tartalék vinyóra, a naplómat meg még egy pendrive-ra is, fő a biztonság alapon. A reptérről olcsó, de lassú busz visz ki minket a városba, ahol viszonylag könnyen megtaláljuk a város egyik legjobban elhíresült nevezetességét, az építtető Petronas olajtársaság nevét viselő ikertornyot. Ãšt közben látjuk, hogy thaiföldhöz képest egy teljesen más világba csöppentünk. Itt a lakosság nagy része muzulmán, rengeteg nő visel csadort, az emberek nem mosolyognak úgy, mint Bangkokban, tehát nem is annyira szimpatikus az egész. A közlekedés itt is elég jól szervezett, úgyhogy minden nehézség nélkül el is jutunk a toronyhoz. Hátâ€¦. Hátâ€¦. Nem nagyon jutok szóhoz egy darabig. Nagyon nagy. Egyszerű kimondani, hogy 452 méter magas, ebbe egyszerű belegondolni is, de egyetlen fénykép vagy útifilm sem adja vissza azt, amit ott a torony előtt állva érez az ember. A látványtól felvillanyozódva kezdjük el keresni a jegypénztárt, ahol a skybridge-re osztogatják az ingyenjegyeket. Aztán megtaláljuk, de hiába, mivel mára már elkeltek a jegyek, úgyhogy sajna ez van alapon indulunk tovább, hogy abba a néhány órába – amit a városban töltünk – minél több látnivalót tudjunk belezsúfolni. Taxit szerzünk, amivel először egy KFC-hez kaját vételezni, majd a Kulala Lumpur-tól 13 km-re Batu Cave-hez vitetjük magunkat. A hindu zarándokhely előtt megcsodálhatjuk a világ egyik legmagasabb szobrát, amely Mourgent, a tudás istenét ábrázolja. Ezután következik annak a 272 lépcsőfoknak a megmászása, amelyet gondos kezek meg is számoztak, hogy a szerencsétlen turista a felénél járva pontosan tudja, hogy hány lépcsőfok megmászása van még hátra a 35 fok melegben. A barlang maga nem egy nagy durranás. Jó magas, fentről csöpög a víz, de ennyi. Bár az is lehet, hogy nagyon szép, de olyan baromi fáradtak vagyunk, hogy most nem tudunk örülni neki. Kicsit fotózzuk az ott tanyázó makákókat, akik igencsak agresszívek, állandóan az agyaraikat mutogatják felénk. Nem sokkal ezután jót röhögünk egy japó turistán, aki viccesen toppant egyet az egyik majom felé, aztán menekülőre is fogja, mert a majom nemhogy megijedt volna, de végigkergeti a szerencsétlent a barlangon, éppen hogy megússza a srác ép bőrrel. Próbálok keresni valamit, amivel adott esetben fejbenyomhatom az izgága makit, ha esetleg az botor gondolat fordulna meg a fejlében, hogy engem vesz üldözőbe, de nincs a közelben semmi kemény, csak a fényképezőgépem. Ezzel viszont csak nem kezdek már el hadonászni, úgyhogy jobbnak látom szépen elindulni visszafelé. Taxisunk lent vár, hogy visszavigyen minket a városba, ahova csak hosszas dugóban állás után jutunk el. A kínai negyedben rakatjuk ki magunkat, amit csak onnan tudunk, hogy kínai negyed, hogy a taxis mondja. Kicsit kínaibbnak képzeltem el a környéket, gyakorlatilag bármilyen negyed is lehetne, semmi jellemzően kínai nincs itt, úgyhogy húzunk is innen el. Ismét korog a gyomrunk, úgyhogy betérünk egy Kentucky Fried Chicken-be, de bár ne tennénk. Elmegyek wc-re, amit ott látokâ€¦ Ezután gyalog visszasétálunk a Pertronas toronyig, ami jó 5 km a városon keresztül, amiben van lakótelep is, meg nyomornegyed is, de mivel nagyon ráérünk még, ezért nem bánjuk. A Petronas-nál még lógunk egy darabig, aztán irány vissza a reptérre, mert ugye 0:30-kor megy a gépünk és jó lenne rajta lenni. Metróval visszamegyünk a városközpontig, onnan pedig busszal a reptérre. A buszút jó másfél óráig tart a dugó miatt, így van időm átgondolni az eltelt napot. Eltelt. A városról, főleg Malaysia-ról véleményt alkotni felelőtlenség lenne részemről, az egy nap alatt viszont nem lopta be magát a szívembe. A Petronas torony hatalmas, körülötte rend és tisztaság, ha csak fűre lépsz, már sípol is a rendőr. Ha eltávolodsz a toronytól, akkor látod a város igazi arcát, ami cseppet sem tisztább, mint Bangkok, ellenben nincs semmi hangulata. Az emberek itt nem annyira kedvesek, mint a Thaiok, az árak jóval magasabbakâ€¦ szóval ide nem vágyom vissza. Persze szem előtt kell tartani, hogy ennyi idő alatt nem szabad véleményt alkotni, valamint hulla fáradtan szintén nem szabadâ€¦ Eddig jutok, amikor is megérkezünk a reptérre. A gép 0:30-kor megy, két órával előtt illendő becsekkolni, de mi úgy döntünk, hogy teszünk rá, inkább eszünk valamit és majd indulás előtt egy órával csekkolunk. Ezen a kis reptéren el sem lehet tévedni. Váltunk még némi itteni fityinget, aztán megyünk a reptéri Mc.Donalds-be kajálni. Felnézek az órára: 22:40, ami azt jelenti, hogy van úgy 30 percünk itt ücsörögni, meg megmosakodni. Az óra mellett a menetrendâ€¦ hmm. Furcsa. Nem látom rajta a járatunkat. Van egy utolsó járat 23:40-kor Koreába, aztán már csak 04:30-kor Bangkokba. Mi a fenét jelentsen ez? Elővesszük a jegyünket, nézzük a dátumot. Minden rendben vele. No, akkor mi lehet a gond. Ez itt a belföldi reptér? Az nem lehet, hiszen mi is Thaiföldről jöttünk, valamint a táblán is egy csomó külföldiâ€¦ de mind ázsiai. Most hasít belém a felismerés: valami szar van a palacsintában. Ez a reptér kicsi, mégpedig nagyon kicsi. A táblán sehol egy New Yort, London, Párizsâ€¦ semmi ilyesmi. Nosza, irány az információs pult, ahol a nőci közli velünk mosolyogva, hogy mi nem jó reptéren vagyunk. Menjünk ki a reptér elé, ott szálljunk fel a zöld buszra, azzal át a másik reptérre. Basszameg. A következő fél óra a rohanásé. El a csomagokért, ki a buszhoz, át a másik reptérre, ami meg ráadásul akkora, hogy a bangkoki elférne benne kétszer. Itt megkeresni a check in pultot, becsekkolni, aztán keresni egy mosdót és furmányosan megmosakodni, mert ugye egész nap büdösödtünk, így meg nem célszerű 10 órát repülni. Mire mindennel végzünk, csak annyi időnk van, hogy a Burger Kingben bedobjunk valami hamburgert, aztán irány a váró, ahová kis vonattal visznek bennünket. Nem kell soká várnunk, a gépünk pontosan indul. Az út a kezdeti vihartól eltekintve eseménytelenül telik, aludni természetesen kb 2 órát sikerül. Nem tudom, hogy hogyan nézünk majd várost Kairóban.

2007-11-05 és 06

admin — Tue, 06 Nov 2007 10:54:15 +0000

A következő két nap nem nagyon történik semmi, csak lazulunk. Imola hajnalban inaktív, én viszont reggelente kihasználom az alkalmat és végre kimegyek a Lumphini Parkba, amelynek utánozhatatlan hangulata magával ragad. A park bejáratánál a helyi Schobert Norbi ugráltatja a népet, akik lelkesen csápolnak, égetik a zsírt, és teszik mindezt reggel 7-kor. Kicsit beljebb futók edzenek, egy kb 75 éves néni lábát a feje magasságában a fának támasztja és lazítja izmait. A parkban van egy kis szabadtéri konditerem is, ahol a testépítők hódolhatnak kedven időtöltésüknek, persze ingyen. Ami nálunk csodaszámba menne, innen nem lopják el a súlyzókat. Kattog a gépem ezerrel, a fotótémák egymást követően adják magukat, alig bírom feldolgozni a látottakat. Kis tisztáson a felkelő nap fényében thai chi művelőinek egy csoportja mozog félelmetes összhangban egymással, meg ki tudja még mivel (lelki békéjével, világmindenséggel stb.. ) Itt szemmel láthatóan mindenki nagyon jókedvű, amit csinálnak, örömmel teszik, egyiken sem látszik, hogy csak simán a reggeli testmozgás miatt lenne itt. Boldogok, akárcsak azok a lassú táncot lejtő idősebb emberek, akik egy kis kerti pavilon mellett vonaglanak hol a pázsiton, hol az úttesten. Az úttestet persze itt nyugodtan használhatják, hiszen a park területére nem szabad behajtani semmivel ami motorral üzemel. Ilyen táncosokat a park több részén is látok, van akik lassúznak, mások kicsit gyorsabban ropják és tisztán látszik, hogy ők nem csak reggel vannak itt, hiszen minden ilyen csoportnál kis hűtőládák vannak, amiből előkerül a tea, kávé, meg talán a kígyóvér is, amelynek elfogyasztása esetén jó egészségnek örvendhetünk, és amelynek fogyasztása ami itt teljesen normálisnak számít. Az oszlopokra szerelt hangszórókból egyszer csak megszűnik szólni a zene, thai nyelven egy nő osztogat utasításokat, mindenki megáll, bármit is csinál. A táncosok, a takarítók, a testépítők, futók mint egy varázsütésre vigyázzba állnak, a hangosbemondóba a női hang még vakkant valamit, aztán pontban 8 óra 00 perckor felcsendül a thai himnusz. A hangulat magával ragadó, még fotózni is elfelejtek. A jelentnek amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen vége is szakad, mindenki halad tovább az eredeti útján. Az egész olyan volt, mintha egy videofilmet megállítana az ember a távvezérlővel, aztán a himnusz végeztével megnyomta volna a play gombot.
A parkból kezdenek oszolni a népek, mindenki megy a dolgára, csak az idősebb korosztály marad, ők táncolnak tovább, ki tudja még meddig. Én a parkban található tó felé veszem az irányt, mert az imént arra húzott el valami zöld madár, amit jó lenne lencsevégre kapni. A tó gyakorlatilag úgy néz ki, mint egy álló folyó, ami egy kis földdarabot vesz körbe amelyet hidakon lehet megközelíteni. Átballagok a hídon, le az útról, nézem a fákat, de a zöld madár sehol, csak néhány mókus randalírozik az ágakon nagy zajt csapva. A fűben ugrál néhány furcsa szárnyas, de ezek nem annyira érdekesek. Aztán egyszer csak megfagy a vér az ereimben. Kb két méteres varánusz sétál a parton, egy, a fűben alvó thai emberkétől alig 10 méterre. Kicsit arrébb még egy varánusz, az már valamivel kisebb példány, de az is megvan vagy másfél méter. Remegő kézzel fotózom őket és lassan, óvatosan haladok feléjük, minden lépésnél elmormolok egy imát, hogy ne meneküljenek el előlem. Hogy félnem nem kell tőlük, abban biztos vagyok, hiszen ahogy látom, nem nagyon keltenek feltünést a thaiok között, ők vagy közönyösen nézik az őslényábrázatú hüllőket, vagy ügyet sem vetnek rájuk. Nekem viszont a torkomban dobog a szívem, óvatosságom pedig meghozza gyümölcsét és sikerül pár jó felvételt készítenem a nagyobbról, majd egy fél óra multán a kisebbről is, aki valami siklót fogott és jóízüen fogyasztja éppen. Furcsa, hogy itt, Bangkok közepén sikerül vadon élő varánuszt fotóznom, de ha jobban belegondolok, nincs ezen mit csodálni, hiszen Bangkok alig 30 évvel ezelőtt még egy mocsaras terület volt, ezek a hüllők meg már akkor is itt éltek, mostanra meg alkalmazkodtak a városi élethez. Ezernyi élménnyel gazdagodtam egyetlen reggel és nagyon bánom, hogy ez az utolsó reggel amikor ide kijöhettem, hiszen holnap ilyenkor már Malaysia fővárosában, Kuala Lumpurban fogunk téblábolni. Visszatérek a szállodába, a nap hátralévő részét pedig némi vásárlással és kajálással töltjük, este pedig megjutalmazom magam egy csodás lábmasszázzsal az egyik közeli szalonban. Éjfél elmúlik, mire sikerül mindent bezsákolni és ágyba bújni.

2007-11-04

admin — Sun, 04 Nov 2007 10:53:30 +0000

Az éjszaka szarul telt. A bungalló fala két pozdorjalemezből áll, ezek között lenne a szigetelés, aminek ezen az éghajlaton semmi értelme, és ezt a thaiok is tudják, így természetesen ki is spórolták belőle. Ez még nem lenne baj, viszont két fal közötti üreg nagyon teszik a patkányoknak, akik állandó kaparászásukkal nem hagynak elaludni, ill mindig sikeresen fel is ébresztenek minket. Reggel gyorsan összecsomagolunk és 11 óra környékén már speed boat-tal haladunk a sziget kikötőjébe, ahol egy egyel lassabb, de még mindig speed boat-ra szállítanak át bennünket. Ez visz a szárazföldre. A második pilótája bepróbálkozik, hogy mutassuk meg a jegyünket amire semmi szükség, mivel közvetlenül a kollégáktól szálltunk át ide, de nem okoz gondot, mivel a jegyek megvannak. Egyértelműen arra utazott, hátha elhagytuk és akkor fizessünk neki újra. Hiába, ez a sziget erről szól. A szárazföld kikötőjében bepróbálkozik néhány taxis, de mivel nagyon drágán akarnak Bangkokba vinni, így az állami buszt választjuk ami kb 500 Ft-ért juttat el minket a fővárosba.
Már esteledik, mire megérkezünk a Plaza Hotelbe, amit előző utunkról ismerünk, és ahol a fennmaradó néhány napot tölteni fogjuk. Itt fürdünk egyet, kisétálunk a patpong-ra, ahol némi séta után úgy döntünk, hogy legyen vége a mai napnak, tegyük el magunkat holnapra.

2007-11-03

admin — Sat, 03 Nov 2007 10:52:38 +0000

Azt hiszem a mai a legkorábbi időpont amikor felkelünk az utazásunk alatt. Reggel 7-kor megy a gépünk, így 6-ra nem árt kimenni, merthogy ez a szokás. Zsákjaink alatt görnyedve megkérjük a portást, hogy hívjon egy taxit, de Ő kicsit másképpen értelmezi a taxit, és tuk-tukot rendel nekünk. Ezzel alapvetően nem lenne baj, csak most az a gond, hogy a tuk-tuk oldat nyitott, az eső meg szakad, mintha dézsából öntenék, viszont sem vitázni, sem rendes taxit szerezni nincs időnk, úgyhogy kizárásos alapon ezt az alkalmatosságot vagyunk kénytelenek használni a reptérig, amelynek következményeképp szarrá ázunk. A becsekkolás folyamatot könnyedén vesszük, az Air Aisa Chiag Mai – Bangok járata pedig késés nélkül elindul velünk, és közel 50 perc múlva Bangkokban földet is érünk. Itt sokkal jobb az idő, a már megszokott szmog és füllesztő meleg fogad minket. Taxival kirongyolunk az Ekamai Buszpályaudvarra, ahol jegyet veszünk egészen Koh Sametig. Koh Samet egy kis sziget, Bangkoktól kb 3 órányi buszúttal érhető el és elvileg nagyon szép, jó, stb… elvileg. Ez csak 4 órányi dögunalmas és nagyon fárasztó utazás után derül ki. A víz minősége meg sem közelíti a Koh Phi Phi-nél tapasztaltat, az árak az egekben, ráadásul szállást is alig találunk. Aztán végül mégis, de azt is sajnos. Sajnos, mert alapvetően az egész sziget iszonyatos áron dolgozik, itt inkább a tehetősebb thai és a hétvégi japán turistákra szabják az árakat, nem a csóró hátizsákosra. Közlekedés, mint olyan csak platós autóval megoldott, meg lehet bérelni motort és quadokat, de ezektől most eltekintünk, így aztán marad a plató, amelyen úgy kell utazni, mintha egy megvadult bikát lovagolna meg az ember, ugyanis út itt sincsen. Horror mennyiségű bahtokért elvisznek minket a szállásunkra, út közben persze – mivel a sziget nemzeti park – belépőt is kell vennünk, szintén drágán. Az egyetlen pozitív élmény, hogy kocsikázás közben vadon élő varánuszt látunk, ami azért eléggé tetszik. A szállásunk több mint szar. A szigeten annyi a szúnyog amennyit még nem is láttam, ez alól nem kivétel a bungallónk sem, ahol mintha még koncentráltabb mennyiségben lennének jelen. A bungalló koszos, kicsi, olyan hely ahol az ember egyszerűen nem érzi jól magát. Ha nem lenne ennyi rohadt szúnyog, inkább lent aludnék a parton, bár a jelegi állás szerint mindegy is, hiszen bent is milliónyi van belőlük. Gyorsan be is szaladok a kis boltba a parton, veszek egy flakon szúnyogirtó spray-t, na meg némi üdítőt és chipset. Az árak kb 2,5-3-szorosa, mint eddig bárhol thaiföldön. Még a jóval szebb és rangosabb Koh Phi Phi-n is lényegesen olcsóbb volt minden, mint itt, amit most mi rablásként élkünk meg, és igen-igen megharagszunk a szigetre, ami amúgy sem nagyon tetszett az eddig látottak alapján. Még néhány kellemetlen élménnyel gazdagodunk, majd estére eljutunk addig a pontig, ami alapján már mindkettőnk számára bizttos, hogy holnap le is lépünk innen. Kis tétovázás előzi meg, hogy Koh Phi Phi-re menjünk, vagy csak Bangkokba, de az idő rövidsége, valamint lesoványodott pénztárcánk miatt Bangkok mellett tesszük le a voksunk. Majd elleszünk ott pár napot, hiszen abban a városban képtelenség unatkozni.

2007-11-02

admin — Fri, 02 Nov 2007 10:51:46 +0000

A korai indulás velejárója a korai kelés, ami miatt neheztelünk kicsit a világra, de hamar kiengesztel minket az élet, hiszen csodás reggeliben van részünk. A megbeszélt időpontban érkezik értünk a minibusz, benne a csodálatos Boon nevü idegenvezető lánnyal, akiről először azt hisszük, hogy fiú, de aztán kiderül, hogy nem, én viszont biztos vagyok benne, hogy már gyűjt a műtétre. A minibusz telítve van, tehát a helykihasználással nincs gond, Velünk utazik egy idősebb, láthatóan angol nő, a vele lévő szintén leszbigyanús guide, annak egy barátnője, egy fiatal német pár, egy holland pasi, egy egyedülálló, fenetudja milyen nemzetiségű csaj, no meg Lóri, aki a maradék időre már elválaszthatatlan társunkká vált. A városból kiérve, kb 10 percen belül meg is érkezünk az első állomásra, ami nem más, mint egy faktoli. (factory, azaz gyár, üzem etc, de mivel a thaiok ragaszkodnak a faktoli ilyetén kiejtéséhez, így én is ezt alkalmazom. Bennünket alapvetően a törzsek érdekelnek, ezt a faktolit is szükséges és elkerülhetetlen rosszként kezeljük, de azért érdekes, ugyanis a hely nem akármiből csinál nem akármiket. Az elsődleges nyersanyag az elefántszar, illetve az abban található növényi rostok. Az elefántszart kimossák, főzik, ülepítik, ismét mossákâ€¦ aztán keverik dolgokkal, így lesz belőle papír. Az így készült papír hasonlít a nálunk fűrészporos tapétaként ismert dologra, de már vannak kétségeim. Ezekből a papírokból színezés után aztán egy csomó mindent csinálnak a képkerettől a fali díszig. Mivel szalvéta nem volt, így nem vásároltunk semmit és kb 30 perc után indultunk is tovább, hogy egy órás kocsikázás után megérkezzünk egy karen faluba. Olyan deja vu érzésem van. Pont ettől féltem és beigazolódott. Ez a falu pont az a falu amit már pár nappal előtte felkutattunk, úgyhogy most jól megnézhetjük a kareneket mégegyszer. Ãšgy 10 óra magasságában jár az idő, de a karenek riadója most még lassabb, mint két nappal ezelőtt. Jó pár percbe telik, amíg az első hosszúnyakú nők előbotorkálnak. Látszik rajtuk, hogy most ébredtek fel és nem nagyon orülnek az érkezésünknek. Nos sebaj, mi sem nagyon örülünk, hogy újra ide hoztak bennünket és nem egy másik karen faluba, de azért fotózunk párat, valamint Lóri próbálja meg enyhíteni a vásárlás utáni csillapíthatatlan vágyát némi sálak beszerzésével. Idő közben azon gondolkodom, hogy mekkora szívás is az élet. Ez a túra összesen öt törzsi falut érint és mindennel együtt 800 bahtot fizettünk fejenként, ami ugye hármunkra 2400 baht. Két nappal ezelőtt pedig ebbe az egy a faluba kellett 400 bahtos belépőt fizetnünk fejenként, ami 1200 baht. Ha ehhez hozzászámolom a robogóbérlést, (2×200) 400 baht az 500 bahtot az embernek, aki idehozott minket, a pickup-ot hazafele az eső miatt 600 baht-ért, a gumijavítás lórinak nem tudom mennyi volt, az üzemanyagot meg még nem is számolomâ€¦. Hát megérte. Szerencsére itt sem töltünk sok időt, indulunk tovább, hogy kb 10 perc múlva megérkezzünk egy Palong faluba, ami végre némi izgalmat hoz életünkbe. A Palongok elég furcsa népség, de nem akarom így megítélni őket, mivel tisztán látszik, hogy ez is csak egy â€žkirakatfaluâ€, ahol az emberek abból érnek, hogy túraszervezők idehoznak idióta embereket akik bárgyún fotózzák a falu bételtől, – ill annak itteni megfelelőjétől – megfeketedett fogú lakóit. Természetesen népviseletbe vannak öltözve, tehát roppant fotogének, meg akad köztük egy-két nagyon idős, összeaszott bőrű nő és férfi is, akik vadregényes ábrázata mindenkit kattintásra képez, de ezt – na meg az apró vietnámi kismalacokat – leszámítva nem nagyon történik semmi. Megnézzük a csatornarendszerüket, jól összesarazzuk magunkat aztán visszavágjuk magunkat a minibuszba és irány a következő falu, ami igazából nem más, mint tibeti menekültek kis tábora. A történés itt sem komoly, bár ezek valamin nagyon dolgoznak, méghozzá valami olyanon, ami nagy porral jár. Csupán a látható szegénység az említésre méltó, de Kambodzsa után ez már meg sem kottyan. Az itt eltöltött idő szintén minimális, úgyhogy nyargalunk tovább a következő faluba, amit a Lishu-k lakják. Ők érdekesebb népek, bár ezek is csak eladni akarnak, mégpedig mindent, amit csak lehet. Ãšgy történik a dolog, hogy lecaplatunk szépen a buszról, ránkrohan egy csapatnyi népviseletbe öltözött nő és minden olyan dolgot megpróbál ránksózni, amit már az előző falvakban megvettünk, vagy ha nem nem is vettünk, de már láttunk. Mindent egybevéve eddig a Lishuk a legnyomulósabbak, de nem tudnak meggyőzni, úgyhogy nem veszünk semmit, csak kattogtatunk néhányat, majd ismét minibusz, amivel meg sem állunk az utolsó előtti állomásig. Ahogy leszállunk a buszról, a párom int, hogy menjek vele, mert idefele még a falu előtt látott egy Akha asszonyt egy kisgyerekkel. Mivel itt is a szokásos forgatókönyv alapján zajlik a történet, a többi népeket hátrahagyva a falu széle felé vesszük az irányt és csakhamar meg is látjuk az idős Akha nőt. Nagy a mosolygás Akha részről, az öregasszony tipikus sunyi tekintetű dörzsölt mamának tűnik, vele vagy egy kisfiú, aki terepszínű ruhába van öltözve és mikor észreveszi, hogy fotózom, azonnal tisztelegni kezt. Fotózzuk a mamát aki nagyon vigyorog, aztán persze Ő is átmegy kereskedőbe, gyorsan előkerül tőle mindenféle dolog és vásárlásra ösztökél. Az árak alacsonyak, alkudozom is rá egy sort, szóval igen szórakoztatóan telik az idő, és szépen lassan sétálva, a sétát némi alkudozással és vásárlással megszakítva visszaérünk a buszhoz, ahol Lórit meg a szerencsétlen holland manust még mindig ostromolják portékáikkal az asszonyok. Én még veszek valamit az öreglánytól, aztán megyünk és gyorsan kihőbörögjük magunkat a parányi ketrecben tartott majmon, a vezetőnk meg nem érti, hogy mi a gondunk vele. Felmerül bennem, hogy vegyük meg és engedjük szabadon, de sajna már nincs nálunk csak minimális pénz, amennyiért biztosan nem adnák oda. Vegyes érzelmekkel indulunk tovább az utolsó törzsi faluba, a lahukhoz. Na itt aztán végképp semmi nincs. A falu itt is a szokásos: bambuszkunyhó, bambuszkunyhó, sár, bambuszkunyhó. Az egyetlen változatosság, hogy itt három focimezbe bújt kissrácon kívül senkit nem látunk. Gondolom mindenki a földeken dolgozik, nem érnek rá a hülye turistákkal szórakozni. Most veszem észre, hogy valaki hiányzik a csapatból, mégpedig az angol öreglány. Hát a lelkem ott alszik a minibuszban, a vezetője szerint minden falut átaludt eddig, szóval érdemes volt eljönnie a túrára. A falulátogatás után a Chiang Dao barlangot látogatjuk meg, amiből számomra csak a bejáratánál lévő tó érdekes. Az szép látványt nyújt, benne sok száz harcsa és nagyra nőtt aranyhalak, amiket gyorsan etetni is kezdünk. Maga a barlang nem egy nagy pukkanás, az Agteleki Cseppkőbarlang nyomába sem érhet, úgyhogy csak kötelességképpen rohanjuk végig az egészet, utána irány kajálni, ami szintén a túra része, tehát ezért nem kell külön fizetni. Erősen délutánra jár már az idő, amikor megérkezünk a pillangó és kígyófarmra, ahol még majom-showt is nézhet a nagyérdemű. Kérdik, hogy ki kíváncsi rá, hát mi nem. És nem csak mi, hanem szinte senki. A szinte, az nem más, mint az angol hölgy, aki idő közben felébredt csipkerózsika álmából és most mindkét produkcióra befizet, ami annyit jelent számunkra, hogy van egy órányi időnk, amikor semmit nem kell tennünk, csak nézni ki a fejünkből, tehát hülyére unjuk magunkat. Először megnézzük a pillangófarmot, ahol a pillangók társadalmát képviselendő, 1, azaz egy darab atlaszlepke található. Az szép nagy, de semmi több, a további pillangók száma 0, azaz nulla. Szép farm. de sebaj, átsétálunk az orchideafarmra, ahol szerencsére van is orchidea, úgyhogy ezek fotózásába merülünk beleâ€¦ Innentől aztán csak nagy unalom a program. Nem mondhatnám, hogy a túránk második fele feldolgozhatatlan izgalmakat hozott az életünkbe, de összességében véve elégedettek vagyunk a mai nappal, így aztán a szállásra visszatérve némi whiskyzésbe kezdünk amit búcsúbuliként élünk meg, mivel mi holnap elrepülünk, Lóri viszont úgy dönt, hogy még marad, és majd vonattal megy vissza Bangkokba, onnan pedig Pattayara, hogy ismét találkozzon egy thai lánnyal, akivel az első találkozásuk óta e-maileznek. A nagy búcsúzkodás után felsétálunk a szobánkba, összepakolunk, beállítjuk a telefont hajnal 5-re, és lefekszünk aludni. Nem vagyunk vidámak, hiszen Chang Mai és persze Lóri is egy kicsit hiányozni fognak. Persze Lórival telefonszámot cserélünk, meg mailcímet, de azt hiszem mindketten tudjuk, hogy az ilyen ismeretségek általában nem folytatódnak otthon, pláne, hogy Lóri alapvetően New Yorkban él.

2007.11.01

admin — Thu, 01 Nov 2007 10:51:46 +0000

A mai nap a lazulásé. Nincs más dolgunk, mint befizetni a holnapi túrára, repjegyet foglalni holnaputánra, megnézni az éjszakai bazárt és lazulni. Ezt megelőzi egy gyors szálláscsere, ami kb 20 percet vesz el az életünkből. A kb 30 méterre lévő hotelben találunk szobát, még 150 baht-tal olcsóbban, mint a mostanit, és az ráadásul makulátlanul tiszta. Eztán nem is nagyon történik semmi egész nap, csak kódorgunk jobbra-balra, lefoglaljuk a helyet a holnapi szervezett kirándulásra, elmegyünk kajálni és már alig várom, hogy mehessek a thai főzőiskolába, a Baan-Thai-ba. Az esti tanfolyamon – nagy bánatomra – nem tanítanak meg a tom yum leves elkészítésére, ez a délelőtti lett volna, de egy csomó másra meg igen, úgyhogy nincs okom búslakodni. Az adott időben jön is értünk a pick up, Imola is jöhet velem, hogy fotózzon, nem gond. Megérkezünk és meg is kezdődik az okítás. A leírtakhoz képest simán lehet alakítani a programot, tehát a piaci látogatást elhagyjuk, mert minek az, helyette készítünk ételeket. Szerencsére csak hárman vagyunk, no meg Imola aki fotózik rendületlenül. Velem szemben egy német pár van, akik nem nagyon vannak otthon a főzés rejtelmeiben, legalábbis a csajszi éppen csak a kés végeit nem cseréli össze. Mindenkit megkérdeznek, hogy mit szeretne főzni, mindenki két ételt választhat. Én a két kedvencet, a tom yum levest és a pad thai-t választom. Minden nagyon szuper, minden alapanyag adott, nekünk csak aprítani meg főzni kell az instrukciók alapján. A csajszi, aki minket tanít (Boom a neve) rövid intermezzokat tart és elmagyarázza a thai főzés rejtelmeit, hogy minden a friss alapanyagokon múlik, meg főleg a chillipaprikán, amit elég sokféle színben és méretben lehet beszerezni. A legjobban a kétféle, a nagy és piros, és a kicsi és zöld bemutatása tetszik. Ezekre külön kitér, mivel a választott ételek között ezeket fogjuk használni. Elmondja, hogy a nagy és piros nagyon erős, zamatos és határozott ízű paprika, amit szárítva lehet beszerezni és felhasználás előtt néhány órára érdemes vízbe áztatni. Aztán felveszi a kicsit, amit maga elé tart, majd rámutat: is the killer. Elmondja, hogy pl a tom yum levesbe aki szereti az erőset, az tegyen egyet, aki nagyon szereti az erőset, az tegyen bele kettőt, a thai emberek 4-5 darabot használnak egy adag leveshez. No, én jelen esetben a középutat választom, és Boom elismerő bólintása mellett négy killert teszek a levesbe. A németek kidülledt szemmel 1-1 darabot raknak a wokbaâ€¦ a puhányak. A hagyma és fokhagyma aprításakor még aratok egy babért, amikor meglátják az aprítás sebességét, megkérdezik, hogy séf vagyok-e. Eljátszom a gondolattal, hogy miért ne mondhatnék rá igent, de most nincs kedvem hülyíteni a népet. A tanfolyam egyébként nagyon jó hangulatban zajlik, a német srác megkérte Imolát, hogy róluk is készítsen pár képet a digi gépükkel, így kattogtat nekik is párat. Mire mindent megfőzünk és megeszünk, már javában sötét van. Elköszönünk a Booméktól, a német pártól és visszanyomulunk a szállásra, ahol Lóri már vár minket, hogy induljunk vacsizni, utána meg az éjszakai bazárba, ami Chiang Mai talán egyik legnagyobb látványossága. A kaja jól sikerül, a szokásos tom yum levesen kívül a számomra megunhatatlan zöldséges tésztát helyezem arcba, ráadásil szinte fillérekért. Ezután tuk-tukba vágjuk magunkat és elrobogunk az éjszakai bazárba, ami roppan jó szórakozást nyújt számunkra. Az egész ott kezdődik, hogy Lóri kitalálja: venne Ő is egy Rolexet, no persze nem eredetit, hanem az itt természetesnek mondható másolatot. Az óra kiválasztása külön procedúra, nem mindegy milyet választ az ember, ráadásul a teljes érdektelenség kell látszódjon az emberen, mert egy-egy grimasz vagy mosoly komoly ezrekbe kerülhet az alkunál. Lényeges, hogy az ember teljesen unottan bámulja az órát, idióta kérdéseket tegyen fel barátainak, aztán az árat meg sem kérdezve induljon tovább, de csak induljon, hiszen mást úgysem tehet, mert a szemfüles kis árusok azonnal lecsapnak az emberre. Ezekkel nyugodtan lehet beszélgetni mindenféléről, de amikor emberünk az általunk már kiválasztott órát mutogatja, akkor olyan arcot kell vágjunk, mintha kegy lenne már az is, hogy pillantásunkkal megtiszteljük a szerkezetet. Nagyon fontos, hogy soha ne a kijelzőt nézzük, akkor egyből rájönnek, hogy tetszik a cucc, akkor pedig bebuktunk egy csomó pénzt. Inkább kezdjük el nézegetni az óra hátlapját, emeljük a fény felé, mozgassuk a szíjat, nézzük meg a csatokat stbâ€¦ tehát mintha értenénk hozzá. Ezután tegyük vissza a polcra vagy adjuk vissza az árusnak, köszönjük meg a kedvességét, búcsúzzunk el és induljunk. Az eladó ekkorra már félig sokkot kapva, transzba esve rángat minket és bizonygatja, hogy nagyon olcsó és kiváló minőség, nem fogjuk megbánni a vásárlást. Ekkor nagy kegyesen, csak úgy foghegyről kérdezzünk vissza, hogy mennyibe kerül. Ha jók voltunk, akkor a thai emberke mond egy olyan összeget aminek általában -feltéve, hogy ügyesen alkudunk- a harmadáért oda fogja adni az órát. Én így veszek az este még két kiváló minőségű Rolex másolatot, darabját 1000 baht-ért, valamint Lórinak is sikerül szert tenni az áhított darabra szintén 1000 baht-ért, de mivel Ő rosszul kezdte az alkut, elég sokáig tartott letornázni az árat erre a szintre. A piacon egyéb érdekes dolog már nem történik, leszámítva azt az Akha törzs ruhájába öltözött nőt, aki rámakaszkodott, hogy vegyek tőle valamit. Nagyon komolyan gondolja a dolgot, bárhová megyünk, mindenhová követ, belém karol, félrehúz, aztán mikor sikerül leráznom, akkor Lóri útbaigazítja, hogy hozzám jöjjön ismét, mert tulajdonképpen én mégis akarok vásárolni. Ezen roppant jól mulat Imola is, Lóri meg egyenesen fuldoklik a röhögéstől, én meg a végén beadom a derekam és valami fillérekért veszek az Akha nőtől nyakláncot. Kb 200 Ft volt, a nő roppant elégedett, én meg nem értem, mivel ennél vagy 50x többet ér a dolog, de hát lehet, hogy ez valami babona, hogy nem szabad eladás nélkül hazatérnie. Visszarobogunk a szállásra, majd némi whiskyzéssel egybekötött repjegyvásárlás után nyugovóra térünk, hiszen holnap tényleg muszáj lesz korán kelni.

2007-11-31

admin — Wed, 31 Oct 2007 10:50:55 +0000

Ma kicsit szebb idő van, mint tegnap, legalábbis eddig. Az eddig, az úgy dél körül van, merthogy ma sem indultunk el időben. Nem baj, ez már így marad, nem kenyerünk a korai felkelés. A tegnapi étteremben ismét megállunk kajálni, majd a térkép alapján elmotorozunk a Karen faluig. Illetve annak helyéig. Merthogy Karen falu nincs bizony. Ahol állunk, ahol a falunak lennie kéne, ott nincs semmi. Van valami falu, de Kareneknek nyoma sincs. Sőt, nem csak kareneknek, de senkinek. Kicsit motorozunk a környéken, bemegyünk a dzsungelbe is, de sehol semmi. Kezdek feszült lenni, mivel kb 20 helyet néztünk már Karen falunak, de mindig Mae Hong Son-ba akarnak minket küldeni. Egy közeli építkezésen néhány munkás dolgozik, megkérdezzük hát őket, hogy merre lehet a Karen falu. Végre az egyik tudjaâ€¦ elkezdi magyarázni, hogy merre és meddigâ€¦. Megjegyezzük, elindulunkâ€¦ de hát itt már jártunk, Kareneknek viszont még mindig nyoma sincs. Még egy kis motorozás a dzsungelben, szépen lassan pöfögünk, hogy ne zavarjuk meg az esetlegesen a közelben élő állatokat, majd feltűnik valaki velünk szemben, aki mellett szépen elmotorozunk, de gyorsan padlóféket is húzok. Ãšgy meglepődtem, hogy majdnem leestünk a motorról. A mellettünk elsétáló valaki ugyanis egy authentikus törzsi öregasszony volt egy hatalmas frissen sodort szivarral a szájában. Megállunk, elő a fényképezőgépeket és rohanok utána. Megállítom az öregasszonyt, aki vadul mosolyog, olyan vadregényes arca van, hogy majdnem bepisilek a gyönyörtől. Ebben a felajzott állapotban még azt is megkérdezem tőle, hogy beszél-e angolul, persze nyilván nem tudatosan teszem ezt, de ez bőven elég ahhoz, hogy Imola és Lóri szakadjanak a röhögéstől. A röhögésen aztán a vénasszony is röhög, én meg csak fotózom vadul, a gyönyörtől megrészegülten. Megköszönjük szépen a fotózás lehetőségét, a mama még vigyorog egy darabig fekete fogaival, majd, egy elegáns mozdulattal eltűnik a dzsungelben. Nos ez nem karen volt, a ruházata alapján sokkal inkább Palong vagy Lahu lehet, az élmény kárpótolt az eltelt két nap tökölődéséért. Viszont most ismég a Karenekre kell koncentrálnunk, mert igazából szinte csak miattuk jöttünk Chiang Mai tartományba, úgyhogy visszafele vesszük az irányt a házépítők felé. Némi alkudozás után rávesszük a főnököt, hogy engedje el velünk azt a munkását aki tudja, hogy merre van az a kurva Karen falu. Először nem nagyon akarja engedni, de végül 500 THB ellenében elengedje velünk. Na most jön a pofáraesés. Elindul velünk teljesen más irányba, mint amerre a térképünk mutatja, majd Ő is nekiáll kérdezősködni a közelben lakóktól, akik közül a sokadik végül irányba tesz minket. Persze ez is úgy történik, hogy fent a hegyen még kétszer eltévedünk, majd kísérőnk meg még defektet is kap, Aztán egyszer csak megáll egy út előtt és mutogat, hogy arra menjünk, ott már megtaláljuk. Kicsit kételkedve, mondhatni a reményvesztettek lelkesedésével indulunk el az általa jelzett irányba, és biztosak vagyunk benne, hogy itt sem lesz Karen falu, de kivételesen tévedünk. A falu bizony ott van. Olyan helyen, ahol ember nem találja meg, még jó térképpel semâ€¦ tehát itt vagyunk. Leállítjuk a motorokat, élesítjük a gépeket, hatolnánk be a faluba, de a bejáratnál megállítanak minket. Belépőt kell venni. Anyám, ilyetâ€¦. 400 THB / fő. Még alkudni is elfelejtünk, fizetünk, mint a katonatiszt. Végreâ€¦ a nap lassan kezd lemenni a felhők mögül (merthogy csepereg az eső), két napot töltöttünk a karenek keresésével, de végre belépünk a faluba és végre bepillantást nyerünk ezeknek az egyszerű, de barátságos emberek hétköznapi, szerény életébe. LÃ“FASZT! Ahogy belépünk, egyből nagy sürgés-forgás támad, mindenki a helyére, akció van! A karenek nem győzik nekünk produkálni a hétköznapi életet. Legtöbben irányt vesznek az árusító bódék felé, ahol mindenféle kézi készítésű dolgot kínálnak eladásra. Ahogy nézem, az esetek nagy többségében itt a kézi készítésű azt jelenti, hogy egy kézzel indították el a gyártósort Kína valamelyik eldugott üzemében, de azért akad itt olyan is, amit valóban ők készítenek. Veszünk is pár olyan dolgot, amiről azt gondoljuk, hogy kézi munka, a gagyit meg meghagyjuk azoknak, akik mindent elhisznek. Egy karen nő éppen mos és tereget. Gondolom ugyanazt a ruhát már vagy negyvenedszerre aznap. Mindegy, most semmi sem számít, hiszen saját magunk fotózhatjuk a hosszúnyakú nőket. A karenek közül egyébként néhányat leszámítva szinte mindenki barátságos, jókat nevetnek velünk (mi rajtuk, ahogy próbálnak angolul kommunikálni, meg ahogy nevetnek, ők meg nyilván rajtunk, de hogy mit, azt csak ők tudják). A sok bosszúság ellenére megérte ide eljönni. Ahogy végre a környezettel is foglalkozom a nyakuk mellett, rájövök, hogy baromi szép helyen élnek. Egy hegy tetején, fent a sűrű dzsungelben, köröttük megint csak hegyek és pára. Szép. Megtudjuk, hogy 300 THB / fő ellenében az éjszakát a faluban tölthetnénk, de most ez kimarad. Imolának még mindig fáj a dereka, ágyat meg sehol nem látok, így aztán éles elmével arra a következtetésre jutok, hogy mi is a földön tudnánk csak aludni, ráadásul ahogy megy le a nap, kezdenek csípni a szúnyogok, úgyhogy szép lassan el is indulunk vissza Chiang Mai-ba. Az erdei szakaszon szépen lassan megyünk, mivel itt már kifejezetten hideg van, meleg ruhát meg természetesen nem hoztunk magunkkal. Utoljára megállunk kajálni még az erdei étteremnél, majd megegyezünk, hogy meg kéne nézni a többi falut is, ha már itt vagyunk. Persze arra nem lesz idő, hogy magunk keressük meg, mert van még másik 4 falu is, az a mostani tempónkban meg 8 nap lenne, úgyhogy szégyen ide vagy oda, befizetünk majd egy utazási irodánál egy egynapos falu túrára. Kaja után már ismét sötétben kelünk útra, Lóri kérésére a szokottnál is lassabban megyünk. A földutas szakaszon nagy csörömpölésre leszünk figyelmesek. Megállok, hátranézünk, Lóri fényszórója függőlegesen áll és porfelhőn világít át, amiből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ismét padlót fogott szegény, de nem nagyon időzik sokat a földön, szépen feláll és jön is utánunk. Közben folyamatosan húzom a féket, hogy tudja követni a fényt. Ismét semmi baja nem lett, a lába kicsit lehorzsolódott, meg a nadrágja szakadt el egy kicsit, de a csontjai egyben vannak, úgyhogy indulás tovább. Kicsit burleszkbe illő az egész, úgyhogy röhögünk is pofátlanul, de nem veszi zokon, Ő is röhög velünk együtt. Chiang Maitól úgy 60 km-re -csakhogy nehogy simán menjen valami- elered az eső. De nem kicsit, hanem úgy rendesen. Egy darabig tűrőm, de a motor egyre jobban csúszkál alattunk. A napszemüveggel próbálkozom, hogy ne menjen a víz a szemembe, de esélytelen, mivel sötét van, ilyenkor meg az nem annyira hasznos, úgyhogy nem marad más hátra szépen félreállunk és várunk, hogy elálljon az eső. Várunk, persze hiába. A közeli étteremben próbálunk pickup-os emberekkel bizniszelni, hogy vigyen el minket Chiang Mai-ba, de eredménytelenül próbálkozunk, mindenáron esőkabátot akarnak velünk vetetni valami közeli boltban. Megunjuk, inkább elindulunk kabátot venni, de mindennek betetőzéseként Lórinak még defektje is lesz, így aztán irány a legközelebbi gumis. Még szerencse, hogy a thaiok nem nagyon ismerik az esti munkaidő vége fogalmát és szinte mindig, mindenhol lehet találni mindent. Idő közben Molly leint egy pickup-ot, pedig már elállt az eső, Lóri meg ledumálja vele, hogy 600 THB-ért elvisz minket Chiang Mai-ba. Miután a gumit megcsinálták, felpakoljuk a pickup-ra a motorokat és visszagurulunk a szállásunkra. Szarrá ázva mennénk szaunázni, de sajna mára vége. Mivel motorra ülni nem akaródzik, ezért tuk-tuk embernek szólunk, hogy vigyen minket egy szaunába. Visz is, nyitva is van, csak éppen az ár nem megfelelő, mivel fejenként 4000 THB lenne egy igencsak csinos kis szállodában. Kihagyjuk, majd a kaja, meg befizetek másnapra egy főzőtanfolyamra. Innentől kezdve már csak némi whiskyzés a program, ami annyira jól sikerül, hogy lebratyizok valami ír népekkel, akikkel elég sokat dumálunk mindenféléről. Magam is meglepődök, hogy whisky hatása alatt mennyire jól beszélek angolul. Az ír srác igen jó arc, a barátnője szintén. Imolával gyorsan kivívjuk a csaj tiszteletét, amikor üvegből nyomjuk arcba a whiskyt. A csaj elismerő â€žcrazy girlâ€ jelzővel illeti Imolát, Steve pedig -az ír srác- köti az ebet a karóhoz, hogy menjek velük sörözni. Mivel a sört utálom, Imola meg maradni akar, ezért maradok én is. Steve közben Imolával is lebratyizik és a nevét megtudva őszinte hódolója lesz. Már az utcán járnak, amikor még mindig a nevét gyakorolja: Imola, hmmmm, Imola, beautiful nameâ€¦..
A napból már nem marad sok hátra, csak annyi, hogy végleg elszakadjon a cérna a szállásunk miatt. Folyamatosan büdös van, koszâ€¦. Szóval elhatározzuk, hogy reggel kicsekkolunk és más szállás után nézünk.

Kambodzsa utólag…

admin — Tue, 30 Oct 2007 16:39:50 +0000

Bár már Chiang Maiban vagyunk két napja, néhány dolgot meg kell említenem Kambodzsáról, ami minden várakozásomat felülmúlta. Ez most nem az útinaplóm része, csak egy kis komment. Érdekes és érthetetlen, hogy az az ország, amelynek ilyen adottságai vannak, hogyan lehet ilyen szegény. Persze nem is olyan régen ott még erősen vészes volt élni, a Pol Pot rezsim az ország lakosságának 20 százalékát kirtotta, ráadásul az elsőszámú közellenségek pont az értelmiségiek voltak. Aki tanár volt, vagy főiskolát / egyetemet végzett, az alapból halálra ítéltéltnek számított és küldék a megannyi “killing field” egyikére, amelyekből ma több is múzeumként funkcionál. Itt aztán a szerencsésebbek halántékához kihegyezett bambuszt tartottak, majd ezt szabályosan átütötték a fején. Aki nem volt ennyire szerencsés, azokra válogatott kínzások vártak, amelyek terén a Vörös Khmer-ek igen találékonyak voltak. Tehát aki a rendszer ellensége volt, arra halál várt. A rendszernek többféleképpen is az ellensége lehetett az ember, íme néhány példa: tanár volt vagy értelmiségi, könyvet birtokolt, kerülte a mezőgazdasági munkát, naponta egynél többször evett, enegdély nélkül szerelembe esett stb… Sajnos (bár inkább szerencsére) halálmezőt meglátogatni nem jutott időnk, így csak a szépet láttuk, na meg a félelmetes szegénységet, amelynek ellenére a kambo emberek nagyon vidámak és barátságosak. Kicsit visszás a dolog, hogy ha az ember belegondol, hogy a 40-50 évesek közül sokan a Vörös Khmer tagjai voltak, akiket soha nem számoltattak el. Még durvább, hogy maga Pol Pot is végelgyengülésben halt meg, soha nem ítélték el. Ennyit erről, legközelebb majd bővebben, saját tapasztalatok alapján, mert ide még visszatérek.

Maga a város – Siem Reap – ázsiai léptékkel nézve viszonylag tiszta és szép, de csak a belső, turisták által látogatott negyede. Utolsó nap késő délután elmentünk egy helyre, ahol a kambo népek buliztak. Ezt kb úgy kell elképzelni, mint nálunk egy vásárt, vagy búcsút… hihetetlen durva volt. Mindenhol sár, büdös és kambo zene, ami borzalmas. Bármit, még Pataki mulatós zenéjét is inkább meghallgatnám, csak ezt ne. Dallamtalan, ütemtelen, borzasztó, de a kambók szeretik, hát hallgatják is, mégpedig igen hangosan. Erről majd teszek fel pár képet, mert tanulságos és lehetetlen leírni.

Angkor csodálatos és tiszta. Nagyon ügyelnek rá, hogy az is maradjon, lépten-nyomon takarító embereket láttunk, akik szemetet gyűjtöttek a köcsög turisták után, akik simán eldobálják a rágó papírját, vizesflakot, meg gyakorlatilag bármit. Pedig, minden 100 méteren szemetes van, valamint külön a csikkeknek is gyűjtő, amik fatörzsekből vannak kialakítva. A nagyon várt hőlégballonozás eső miatt elmaradt, de ez van, majd legközelebb.

Mára ennyit, most írnom kell az útinaplóm, mert baromira el vagyok vele maradva, valamint néhány képet is szeretnék feltolni. Ezúton is köszi a galériát Peatnek és Csibonak.

Ja és még valamit: Molly írta, hogy dögrováson vagyunk. Nekem csak tegnap ment a hasam, meg egyszer hánytam. Most attól vagyok szarul, hogy robogót béreltünk, és valszeg fél Chiang Mai tartomány levegőjének kipufogógázait a tüdőmön keresztül szűrtem át. De nincs para, holnap folytatjuk a Karen falu keresését, amely ma nem járt sikerrel, de nem adjuk fel.

Teszt url

2007-11-30

admin — Tue, 30 Oct 2007 10:48:57 +0000

Fél 11-körül már tisztán látszik, hogy ma sem indulunk túl korán, de sebaj, hiszen a térkép szerint a Karen törzs faluja alig 60 km-re van. A térkép szerint. A Karenek szerint meg nem. Bár az Ő véleményüket még nem tudjuk, de térkép szerini falu helyén egy kígyófarm van, amire most nem vagyunk kíváncsiak, a kígyófarm előtt ácsorgó emberke meg nagy vidáman Mae Hong Son-ba akar minket küldeni, hogy a hosszúnyakú nőket ott keressük. Az viszont nem kevesebb, mint 120 km-re van, amire robogóval nem nagyon vállalkoznék, pláne úgy nem, hogy Lóri elég tapasztalatlan a robogó nyergében, kvázi most ül rajta először. Gyorsan felütöm a könyvem, valamint Lóri is előveszi a Lonley Planet nagy Thaiföldi kiadását és vadul keressük rajta a Kareneket. A könyvem is Mae Hong Son felé küldene minket, de a Lonley Planet ír egy karen falut innen 30 km-re, Chiang Dao környékén. Tutira van itt Karen falu, csak meg kell találni. Ebben azért vagyunk annyira biztosak, mert az utazási irodánál erre a környékre jelölik nem csak a Karenek, de elvileg vannak itt Lahuk, Lisuk, Palong-ok, meg a fene tudja még milyen népek is. Megnézzük majd őket is, de elsők a Karenek. Így hát tovább indulunk Chiang Dao felé. Szépen fogy előttünk az út, olyannyira, hogy el is fogy. Az aszfaltot szépen felváltja egy homokos, köves, kavicsos, sziklás, gödrös valami, ami elég széles ahhoz, hogy elférjen rajta egymás mellett négy autó, de nem eléggé látszik útnak ahhoz, hogy annak is nevezzük. Ez szerencsére csak néhány kilométeren keresztül van így, viszont ez a néhány kilométer bőven elég ahhoz, hogy több kilogramm port nyeljünk, valamint a zötykölődéstől átrendeződjenek a belső szerveink. Szerencsére az út mellett a dzsungelben találunk egy jó kis éttermet, ahol vételezek valami tésztás kaját az arcomba, a többiek csak isznak. Ãšgy fél óra pihenő után indulunk tovább a Karenek felkeresésére. Innen már pillanatok alatt beérünk Chiang Dao városába, ahonnan egy fiatal társaság ismét Mae Hong Son felé akar minket irányítani, de bennünket nem lehet átverni, mi pontosan tudjuk, hogy a Karenek itt vannak a környéken, már csak meg kéne találni őket. Motorozgatunk fel és alá vagy másfél órát, a nap szépen kezd lemenni, de még egy nyomorult hosszúnyakút sem láttunk, nem hogy egy egész falut. Sebaj, nem keseredünk el, majd holnap ismét nekivágunk és újult erővel keressük a legendás falut. Induljunk hát vissza, javaslom, de Lórinak valamiért nem akaródzik, azt mondja, hogy mi csak mennyünk nyugodtan, Ő kihagyja a 90km-ert, mivel nagyon fáj a háta, és inkább itt bérel valahol szállást és majd holnap találkozzunk itt. Azért szállást keresni még elkísérjük, így esik meg, hogy az egyik kis panzióban egy kis fénymásolt térképre lelünk, ahol be van jelölve szépen: Karen Village. Na ez az, ez kell nekünk. Lóri megkérdezi a szállásárakat, de nem nagyon akarják olcsón adni a szobát itt a dzsungelben, úgyhogy Lóri mégis elindul velünk együtt vissza Chaing Mai-ba. A visszafele vezető úton két érdekes dolog történik. Az egyik az, hogy a mellettünk elhaladó Coca Cola-s teherautóból vicces kedvű thaiok petárdát dobnak elénk, amitől párom füle meg is fájdul, de az enyém is cseng vagy fél órát. Sajna nem nagyon tudok mit csinálni, pedig szívesen szilánkosra zúznám a vicces fiú arccsontját, csakhogy a kamion gyorsabb is, mint mi a motorral, meg valahogy elég nagynak is néz ki ahhoz, hogy egy motorral megállásra késztessem. Tehát ez van, csak a mérgem marad. A másik érdekes dolog Lórihoz kapcsolódik, aki mint kiderült â€žfarkasvakságâ€ szerű dologban szenved, tehát szürkületben nem lát annyira jól, sőt, nagyjából semennyire, úgyhogy jól megjegyezte a mi helyzetjelzőnket és azt sasolja egész úton. Aztán egy piroslámpánál annyira belefeledkezik a nagy összpontosításba, hogy túl későn kezd fékezni és szépen nekünk is jön hátulról. Imola felhúzza a lábát, én stabilan tartom a gépet, Lóri meg szépen eldől oldalra, ahogy a nagy könyvben meg van írva. De semmi gond, felpattan és mintha semmi nem történt volna, már menne is tovább. Kérdezzük, hogy jól van-e, Ő meg csak szabadkozik és nem győz bocsánatot kérni. Semmi baj, csak nem értjük a dolgot. Na ekkor beszél először a betegségéről. Ezért is nem akart visszajönni, csak nem mondta, mert szégyelli. Méginkább nem értem, hogy mi szégyelni való van ezen, de mindegy. Szépen továbbindulunk, majd kb 2 óra motorozás után visszaérkezünk a szállásunkra
Estefelé már kicsit lehül az idő úgy 20 fokra, de motoron ez nem olyan kellemes, úgyhogy kicsit átfáztunk, tehát kézenfekvő, hogy megcélozunk egy szaunát, ahol jót izzadunk, majd irány vacsorázni, meg hazaemilezni. Terveztünk ma estére éjszakai bazárt is, de elmarad, mert mire ágyba kerülünk így is éjfél van, holnap meg korán indulunk Kareneket keresni, most már helyi térképpel a zsebünkben.

2007-11-29

admin — Mon, 29 Oct 2007 10:48:07 +0000

Reggel 7 körül ébredek a közeli ágyakat elfoglaló thai család mocorgására. Olyannyira mocorognak, hogy az egyik megállónál le is szállnak, én meg ha már egyszer felébredek és világos van, akkor nem nagyon tudok visszaaludni, úgyhogy nem is erőltetem. A vonat itt már helyre kis dzsungelben halad a hegyek között, a táj hangulata nagyon megkapó. A tejszerű párán épphogy átderengenek a felkelő nap sugarai, és ettől minden olyan meseszerűen szép lesz. Fél 8 tájban Imola rövid látogatást tesz nálam, majd visszamászik a felső ágyra, és 10-ig ismét alvással múlatja az időt. Közben érkezik kajaárus nő, akinél mindenféle guszta dolgok vannak, úgyhogy veszek is tőle 3 csirkecombot, meg magamnak egy kolbászkát. A kolbászka Bangkokban nagyon finom volt, ez az a fajta, amibe citromfüvet is darálnak, de ez most baromira nem esett jól, úgyhogy egy darabig a hányás gondolatával foglalkozom, de aztán sikerül legyőznöm. Fél 12 magasságában Lóri is felriad csipkerózsika álmából, majd mindhárman összecsomagoljuk cuccainkat és várjuk az érkezést. A vonat pontosan érkezik, rutinosan verekedjük keresztül magunkat az első taxis rohamon, majd az állomás előtt várakozó szongtojra pattanunk fel, ami egy olcsó hátizsákos szállásra fuvaroz bennünket. Az SK Hotel végül is nem rossz hely, Lórinak jut a ventillátoros szoba 300 Baht-ért, nekünk 600-ért már csak légkondis van, amit eszünk ágában nincs bekapcsolni. A szoba nem rossz, de a fürdő része kis aggodalommal tölt el. Egyébként van medence és van étterem rész is, ahol kifejezetten jól főznek, ráadásul olcsó. Természetesen ebben a hotelben is van minden, a repjegy-értékesítéstől a túraszervezésig, valamint Thai boksz meccsre is lehet belépőt kapni. Mivel párom nem szereti a sport eme formáját, ezért Ő nem jön, de Lórival megvesszük a belépőt estére. Már a szóróanyag is hirdeti, hogy ez itt nem show, ez valódi thai boksz. Még gyorsan leadjuk mosatni a ruháinkat, aztán irány robogót bérelni, amivel holnap Karen falut fogunk látogatni a tervek szerint. A bérlés rendben megy, egy kicsit kóstolgatjuk a közlekedést, de nagyon nehéz megszokni a balra tarts elvét, úgyhogy csak nagyon óvatosan gurulgatunk. Lóri nem tart velünk, Ő szaunázni meg masszázsra ment inkább, és mi sem sokáig erőltetjük a motorozást, 6 óra tájban sötétedik, és akkor már a szállodánál vagyunk. Imolának vásárolunk gyorsan WiFi Internet szolgáltatást, amiről figyelmetlenül azt gondolom, hogy 80 baht egy óra, de mint később kiderül, ez egész napra ennyi. Fél 9-re jön értünk elvileg a szongtoj, hogy a boxmeccsre szállítson minket, Imola addig majd Internetezéssel, bloggolással tölti az időt. Mármint csak jönne a szongtoj, mert nem teszi. Nem marad más hátra, a szállodában dolgozó csajszi visz el minket a meccsre, mivel nála vettük meg a jegyeket. A stadionhoz érve (bár ez a szó nem teljesen fedi a valóságot) elég kusza látvány fogad minket. Kicsit furi, annyi itt a ladyboy (nővé operált ffi), hogy kezdem magam feszélyezve érezni. A stadion maga egy kis fedett hely, amelynek közepén található a ring, amelynek padlózata elég viseletes, ahogy látom folyt már itt vér rendesen. A ring körül asztalok és székek találhatók, ezek pedig különböző bárokhoz tartoznak. Keresünk egy szabad asztalt, majd rendelünk magunknak az étlapról egy SET fedőnévre hallgató cuccot, ami áll egy kis üveg whiskiből, 2 üveg pepsiből, jégből és 2 pohárból. Mi így melegítünk be a nagy meccsekre, meg hát a vonaton elfogyasztott kolbász miatt fertőtlenítésnek is erős szükségét érezzük. A SET lassan fogyasztódik, közben megjelennek az első küzdők. Ők két kis thai arc, akik aligha idősebbek 6-7 évesnél, de iszonyat erővel csépelik egymást, Elég elgondolkodtató, nem valami felüdítő látvány, viszont a srácok valószínűleg egy-egy ilyen meccs után az egész család életét finanszírozni tudják majd hetekig. Az érem másik oldala, hogy a tanulás helyett a bunyóval foglalkoznak, és ha nem lesznek bajnokok, akkor majd nem kellenek a közönségnek. Innen aztán egyenes út vezet az utcára, onnan pedig a maffiához, vagy valalamelyik börtönbe (persze a kettő nem zárja ki egymást)
A gyerekek után ismét gyerekek következnek, akik bár kicsit idősebbek, de még mindig bőven az általános iskola padjait kellene koptatniuk. Fotózok veszettül, de sajna egy-két fej, a szorító köteleiâ€¦ valami mindig belelóg a képbe. Ha távolabb megyek, akkor meg már nem oké a vaku. Ezt nagyon rosszallom, úgyhogy egy ideig átadom magam a mérkőzések varázsának. Egyre idősebb arcok vannak a szorítóban és egyre izgalmasabbak a meccsek. A thaiok teljesen átadják magukat a látványnak, hangosan ordítoznak, hadonásznak, bíztatják a kedvencüket. Mi csendben rendelünk még egy SET-et, valamint Lóri egy hamburgert, amiről nem tudom lebeszélni. Hiába dumálok neki, hogy miért is nem eszik hamburgert inkább New Yorkban, hajthatatlan marad. Én maradok a pad thainál. A második SET elfogyasztása után már igen jó hangulatban nézzük a meccset, az utolsó összecsapásra, a nagy mérkőzésre már annyira felbátorodok, hogy a ring mellé furakszom és a piros szorítóban lévő versenyző edzőit szépen arrébb lökdösve teljesen tiszta képeket tudok csinálni. Ez a meccs a nap látványossága: egy ausztrál és egy thai srác csap össze, én az ausztrál harcos csapatát lökdösöm félre félrészegen (persze csak helyezkedtem) és még hosszú napokig nem értem, hogy hogy nem vertek félhülyére a pofátlanságom miatt. Másnap visszagondolva kicsit röstellem a történteket, de mikor megnézem az elkészült fotókat, rájövök, hogy jól csináltam. A cél szentesíti az eszközt, jó fotók készültek és ez a lényeg. A meccset az ausztrál nyeri, pedig én a duci thai srácnak szurkoltam, de hát ez van. Lehet már vagy hajnali 1 körül, mire visszaindulunk. Nem vagyunk szomjasak, a stadion előtt álló tuk-tukos emberrel röhögve alkudozunk, majd úgy 10 perc múlva a szállodába érkezünk. A whiskizés tényét nehéz lenne letagadni, de enyhítő körülményként hozom fel a stresszt, amelyet a bunyó heve okozott, de Imolát nem tudom meggyőzni, így azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy megorrolt rám. Ez van, már úgyis itt az alvás ideje, úgyhogy át is adom magam a pihenésnek, amit ma nagyon megérdemlek. Legalábbis szerintem.