A repülőúton igazából semmi nem történik zenét hallgatok, és egészen jól elvagyok a gondolataimmal, amelyek most éppen arra kalandoznak, hogy a mögöttem ülő 3 éves forma kisgyereket milyen kínzásoknak vetném alá közvetlenül az előtt, hogy egy laza, de elegáns karmozdulattal életét oltanám egészségre erősen ártalmas tárgy, nevezetesen egy láncfűrész segítségével. Nem ok nélkül tenném ezt persze, mert nem vagyok egy agresszív alak és a gyerekekkel sincsen semmi bajom, sőt, kifejezetten békés és barátságos arcnak ismernek, de még az én kötélidegeim is nehezen viselik, hogy a kis pondró két órán keresztül, mindenféle ütem és rendszeresség nélkül a székem rugdossa hátulról. Sajna láncfűrész nincs az előttem lévő üléstámlában, hiába keresgélek, csak az elmaradhatatlan hányózsákot (alias tacsi-zacsi – copyright én) egy firkálmányt a gépről, hogy merre is mennyé’ ha lezuhan, hol a vészkijárat és egy reklámokkal tele szóróanyagot találok. Minő fájdalom, a kis arc élete megmarad, így csak az apjához intézek egy gyors kérdést, miszerint mekkora is az az összeg, amelyért hajlandó lenne odafigyelni a hülyegyerekére, és rászólni, hogy ne rúgdossa azt a kib…tt ülést, mert nemsokára én fogom őt. Apa néz nagyokat, majd mondja, hogy próbál a gyereknek parancsolni amennyire lehet, de még csak 3 éves (ugye jól tippeltem). Rendben cimbora, de ha szeretnéd, hogy legyen 4 is, akkor próbáld kicsit jobban, már ha nem túl nagy kérés. Apu egy darabig próbálkozik, a gyerek nagy hisztibe kezd, párom rosszallóan néz az ő szemével, hogy üljek át középre, mert minek a balhé. Balhé nincs, de ez elvi kérdés, és egyébként is, ez a verzió nem jutott eddig eszembe, de ezt nem vallanám be, a világ minden kincséért sem, szóval maradjunk annyiban, hogy én maradok itt, a gyerekkel meg próbáljanak valamit kezdeni, mert eddig apunak teljesen elfogadható volt, hogy a gyerek ülést rugdosson és ugyan ne én legyek már a hülye, mert mertem szólni. Apu közben nem sok sikerrel jár, így rosszallóan hátra nézek, a szerencsétlen már marhára ideges, de megtalálja a megoldást, a gyereket ülteti középre, ő meg ül mögém, ami csak egy fokkal jobb, mert erre a gyerek még nagyobb hisztibe csap és ordítva sírni kezd, ami viszont már nem csak engem, de a repülő jelentős mennyiségű utasát is idegesíti, és amely gondolat megnyugtat, annál is inkább, mert nekem van ellenszerem: fülhallgató a fülembe, hangerő a maximumra és már helyre is állt a rend. Ismét konstatálom, hogy roppant kreatív vagyok, mindenre találok megoldást. Nekem a gyerekre is lett volna apuka helyében, akár több is. Egy hatalmas saller amikor anyuka nem néz, vagy egy apró ütés a tarkóra, vagy ha nagyon kényeztetni akarja a kis hisztigépet, akkor esetleg kockacukorra csepegtetett pálinka, majd azt be a gyerek arcába és az alkohol már fejti is ki jótékony hatását, akárcsak a diannás (fiatalok kedvéért: sósborszeszes) cukorka, amely egy punk ismerősöm szerin végbélkúpszerűen használva is nagyon jól működik, sőt, így Ő viszonylag minimális összegből képes berúgni. Én ugyan nem hiszek neki, de még soha nem vitt rá a lélek, hogy az elméletére rácáfoló bizonyításba is kezdjek, tehát a dolog egyelőre nyitott, vagy működik, vagy nem, viszont a “know how” már megvan arra az esetre, ha azt a sors úgy hozná és nagyon elszegényednék.
Jó társaságban csak úgy repül az idő, pont, mint általában a repülőkön, a kaja szar, az út unalmas de eljő a pillanat, amikor az ablakon kinézve megpillantom Sharm El Sheikh fényeit, ahová most nem, és remélhetőleg soha az életben sem, viszont és ellenben innen Aqaba már csak kb 30 perc és ott leszállunk. Recsegős László pilótánk kezdi megköszönni, hogy velük utaztunk és szól, hogy leszállás után majd ne felejtsünk el mi is leszállni a gépről, mármint azok, akik Jordániába vágytak és ide szándékoztak jönni, merthogy nemsokára landolunk, és igaza is van, mert nemsokára tényleg landolunk. Az ablakon kitekintve láthatnánk amit most nem, de most sajnos tényleg nem, merthogy már este 10 elmúlt, úgyhogy jelenleg csak a vaksötétet látjuk. Recsegős Laci ismét elköszön a légitársaság és már midenki nevében is, valamint közli a közölnivalót, hogy hol is van ahova éppen megérkeztünk, és hogy a külső hőmérséklet így este 10 magasságában éppen 47 fok Celsius. Hahaha….
Emlékszem, amikor először ültem repülőn, szintén charter, a pilóta szintén valamilyen László volt, és Korfun leszállva Ő is elsütött egy poént, hogy jó nyaralást nekünk, hiszen itt csodás az idő, a külső hőmérséklet 17 fok, és persze kint volt vagy 30. Hehe, hát ilyen vicces gyerekek ezek a Laci pilóták szerte a világban, legalábbis ez a kettő biztosan az, kivéve ezt a mi mostani recsegős Lacinkat, mert Ő bizony egyáltalán nem viccelt és ezt azonnal meg is tapasztalom, ahogyan a kellemes hűvösből kilépek a kellemetlen… nem is tudom, hogy minek mondjam. Talán forróság? Mikrosütő? Vagy inkább korszerűbb, hőlégkeveréses kis kemence? Igen, a hőlégkeveréses kemence talán a legtalálóbb, hiszen az embernek olyan érzése van, mintha az arcába folyamatosan egy forró hajszárítóval fújnák a levegőt, már persze csak abban az esetben, ha létezik olyan hajszárító, amely képes olyan szelet produkálni, ami leviszi a fejed is. Tehát gépről le, nagy meghökkenés, de mindenen ám, nem csak a melegen. Voltam én már kicsi reptéren, olyanon is néhányszor, ahol nem volt alagút az utasnak amelyen keresztül a gépből egyenesen a reptér épületébe jut, hanem busszal vitték átvenni a csomagokat, ilyen többek között hazánk 1-es terminálja is amely a fapados járatoknak és a teherszállításnak van fenntartva, meg még olyanon is, ahol kis bójákkal jelezték merre kell menned, és mellette 5 ember figyelte, hogy még véletlenül se kóricálj el másfele, és a te kicsi lábadon, de itt…. Nos itt az arab arc odaveti, hogy go ahead, eriggyé’ amerre látod a fényt, végig a placcon, oszt csókolom. Ott flangálunk tök nyugodtan egy kifutópályán, busz nélkül, jelzett út nélkül, csak úgy, viccesen, előre az orrunk után.
Aqaba reptere az épülete alapján első blikkre nem is nagyon tűnik reptérnek, a Népligetnél található buszpályaudvar sokkal inkább tűnik annak, mint itt ez, ott talán egyel kevesebb repülőgép van, viszont ha jobban körbenézünk, hát mégis reptér ez, mert ugye itt van futószalag a csomagoknak, szám szerin pontosan egy darab, úgyhogy kíváncsi szemeimmel hiába fürkészem a display-t, hogy a Budapestről érkező járat csomagjai jönnek-e majd rajta.. merthogy nincs több futószalag, tehát nehéz lenne összekeverni, nincs több járat sem így hirtelen, valószínűleg ma már nem is lesz, és talán még az is lehetséges, hogy ma még nem is volt, de erre azért nem vennék mérget, az előbb vázolt tényezők okán aztán dislpay sincsen, mert minek. Egy gyors útlevélvizsgálat, ami nálam gyors, páromat viszont jobban megnézik, méghozzá annyira, hogy a végén már kezdek aggódni, miért tart neki 15 percig az, ami nekem pontosan 1 perc volt. Ha kábszer van nála, akkor az a nő nem velem van! De nem, csupán nő, méghozzá a javából, elég nagy előnyökkel, már ha érthető, mire gondolok, és valószínűleg az arab határőrök is erre csodálkoztak rá annyira és a végére kellett járni rendesen annak az útlevélnek, hátha van ok motozásra is, de nem volt, viszont legalább nézelődni volt idejük. Szóval kábszer nincs nála, ami annyira nem nagy probléma, pláne, hogy az arab országok jelentős része eléggé rendben van ezen a téren, legalábbis ami a cannabis termelést illeti és ugye minek vizet vinni a tengerbe, homokot a sivatagba és itt mindkettőből van bőven, valamint meg merem kockáztatni, hogy ha nagyon körbenéznénk, talán még cannabist is lehetne találni, csak most mi nem vágyunk rá olyan nagyon. Ami viszont probléma, és most verem a fejem a falba, hogy a nagy durcázás helyett, hogy miért is ide jöttünk, és miért nem Indonéziába (amire a válasz persze egyszerű, mert marhára nem volt rá pénzünk, miután bebuktuk a repjegyeket) inkább néztem volna utána Jordániának, de legalábbis annak az igen fontos kérdésnek, hogy arab ország lévén, kapható-e itt minden? Mert ugye otthonról mindent nem hoztunk, ami még nem lenne probléma, de bizony alkoholt sem, ami viszont az, probléma, méghozzá jelentős. Olyan hiba, amibe már egyszer beleestem Kairóban, de ott szerencsére csak egy napot kellett átvészelni egy maradék fél üveg whiskyvel, ami naná, hogy nem volt elég, így a szállodában kényszerültünk vételezni horror árakon, miután bejártuk alkohol után fél Kairó külvárosát, de nem leltünk, mivel ott tilos, csak feketepiacon kapható, ha van jó ismerősöd. Nekünk nem volt, és hiába a messzeföldön híres ráterrmettségem, egy nap alatt nehéz kapcsolatokat kiépíteni, pláne, hogy a szállodából nem is nagyon akartak kiengedni, mert  very dangerous az ilyenkor, de végül saját felelősségre igen, viszont hiába. Nos ebbe a hibába estem bele most is, de csak majdnem, mert a csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően, és persze mert briliáns elmém van, idejében kapcsolok. Hozzásegített ehhez néhány tényező, amelyek sorban a következők:
1, hogy arab országban vagyunk – ez gyorsan feltünt, mivel szerteszét csak arabok vannak
2, a ramadán emlegetése – az egy borzasztó komoly dolog, később majd tapasztalni is fogjuk
3, hogy a jelenlegi (a bőrönd-charter páros okozta) labilis idegállapotom miatt szervezetem kongatja a vészharangot, hogy erősen kíván valami lazító nedűt amely megtestesülhetne például egy (vagy miért ne két, esetleg 3 vagy több?) whisky képében is akár, de végül is mindegy is mi, csak ártson
4, az előttem feltáruló Duty Free kirakatából rámkacsintó Finlandia üvege
Szinte felüvöltök a felismeréstől, hogy itt komoly veszélyeknek vagyunk kitéve, így kérdéssel fordulok párom felé, hogy tudja-e, amit én nem. Ő bizony szintén nem. Asszony, hát miért tartalak? Gyors kérdést intézek bámészkodó utastársaimhoz, hogy vajh’ odakünn lehet-e kapni bármilyen olyan szert, amely alkalmas adott esetben gyomorfertőtlenítésre, de sajna még szintén nem jártak itt. Egyikük egy bátorító „szerintem nem”-et mond, és erre megfagy bennünk a vér. Ágotával gyors tárgyalásokba kezdünk, hogy mitévők legyünk. A megbeszélés tárgyát nem az képezi, hogy kell-e vennünk valamit, hiszen ez már azóta nem kérdéses számunkra amióta megkérdőjeleződött a védőital biztosításának lehetősége, a napirendi pont csupán az, hogy mit, és hogy mennyit. Nézzük a felhozatalt.
- Sör?
- Nem
- Borok?
- Problémás, nem tudjuk milyen, kell hozzá nyitó és nem elég hatékony
- Likőrök?
- Felejtős, olyan nincs, hogy attól ne lenne másnapos az ember, valamint az inkább az idősek itala. Párom nagymamája pl. aki 86 éves, a pálinkát már csak szopogatja, még az is megtörténik, hogy otthagyja a felét, de ha a Baileys-es poharat egyszer a kezébe veszi, hát pajszerrel sem fejted le róla az ujjait amíg nincs tisztára nyalva a pohár     kívül-belül egyaránt
- Bacardi?
- Nem rossz, de most nem játszani indulunk, a helyzet megkövetel némi komolyságot, kérlek!
- Whisky?
- Egyel jobb, de ha van más is…?
- Водка хорошо?
- Да!

Tehát vásárolódik egy, az imént már említett Finlandia vodka, mégpedig literes kiszerelésben. Én mindig mondtam, hogy az első megérzés az igazi, és hát tessék. A méretet illetően aggodalmamnak adok hangot (nem, nem sokallom) mert mégiscsak egy hetet leszünk itt, de Ágota megnyugtat, hogy a reptér közel a városhoz, majd legfeljebb kiszaladunk ide utánpótlásért, és hátha mégis lehet kapni a városban is, meg olyan nincs, hogy ne tudjunk szerezni annyi idő alatt, amíg ez a liter el nem fogy, mert nem fogy az majd olyan hamar amúgy sem ebben a melegben. Nem is értem mit akar ezzel mondani, hiszen köztudott, hogy a melegben az ember izzad, a folyadékot meg pótolni kell, valamint még nem vagyunk tisztában az országban uralkodó aktuális páratartalommal, sem például a vendéglátóipari egységek tisztaságával, mert ugye mi van akkor, ha az étkezések után belső fertőtlenítésnek fokozott szükségét érezzük? Enni meg csak kell, nem?
Mindent egybevetve roppant elégedett vagyok magunkkal és bár a kialakult vészhelyzetet mi idéztük elő gondatlanságunkkal, a körülményekhez mérten a lehető leggyorsabban reagáltunk, így ezt a kis történést felfoghatjuk úgy is, mint próbatételt, az élet egy erőpróbáját amely helyzet nem tudott minket maga alá gyűrni, és mint az köztudott, ami nem öl meg, az megerősít.

Valóban kelletlen voltam, így utólag már szégyenlem is magam rendesen – hiszen hazánk népességének jelentős része cserélt volna velem szívesen – de én akkor valahogy úgy éreztem, hogy nekem nem ott lenne a helyem, vagy legalábbis nem akkor és ott. Jordánia szép ország, érdekes is, de Indiáról lemondva, Indonéziára módosítva, azzal megszívva az ember nem felhőtlenül boldog, még akkor sem, ha a sivatag is lehet szép, mert ugye azért talán mégsem annyira, mint a dzsungel és a vulkánok, és főleg mert csak, mert az én kis agyamban nem az volt kódolva, hogy oda megyek, hanem az, hogy nem oda, hanem egészen máshova, messzebb, másabb időzónába, az üveghegyen is túl, oda, ahol a rizses-zöldséges étel az úr, ahol a levegő kellően párás, ahol olcsó a kaja és a hamisított óra és a masszázs is, és ahol a lányok szeme csodás vágású, tehát Ázsiába.
A helyzetem tovább nehezedett, amikor is párom kilátásba helyezett néhány tengerparton fekvős napot is, amit én ugyan szeretek, csak mégsem annyira, hogy ezt egy olyan országban kivitelezzem ahol még soha nem jártam, és ahol egyébként is akad néznivaló bőséggel, de hát a szerelem nagy úr, így megalkudtunk, viszont akkor úgy éreztem, mostanság kicsit sok az alkudozásból az élet és köztem.
Ennek tetejébe jött a sorscsapás, a párom születésnapjára egy hatalmas bőröndöt kapott édesanyjától, ami nagyon praktikus mondjuk a Budapest-Párizs viszonylatban, vagy az Ő üzleti útjain, de kevésbé szimpatikus számomra, mondhatjuk talán úgy is, hogy semennyire, de még inkább kifejezetten utálom. Ráadásul a bőrönd akkora volt, hogy vígan belefért volna még élete csúcspontján lévő Lagzi Lajcsi, de talán még egy kompaktabb szumó harcos is, ágyékkötőstől, mindenestől. Persze darabolva. Szóval volt megalkuvás bőven: Indonézia helyett Jordánia, egyéni utazás helyett utazási iroda, kristálytiszta kalandtúra helyett mixelt tengerparton fekvés és mindennek tetejébe még egy bőröndszörny is, aminél keresve sem taláni csúnyábbat.

Indulás

Bőrönd – már a szó is borzasztóan ronda. Bőrönd. Ismételgesd csak! Utálattal is tölt el, most mégis ezt a rohadt barna szörnyet húzva magam után baktatok, benne egy csomó felesleges dologgal, és lelkemben kavargó viharral -mit vihar, tornádó, hurrikán, földrengés, cunami, világvége- a reptéren, mellettem párom, aki nyilvánvalóan átérzi a helyzet súlyát, csak még érteni nem érti, ezért furán is néz rám, így nem szólok, hallgatok, próbálok néha mosolyogni, de nem az igazi, csak valami vicsorgás -féle sikerül, tehát inkább nem erőltetem. Azt hittem, hogy ennél már nem realizálok több megaláztatást a nyáron, de most tudatosodik bennem, hogy mégis, mivel egy dologgal nem számoltam, mégpedig a charter járattal, és annak minden velejárójával. Charter. Ezt a szót beírjuk a bőrönd mellé, szigorúan kisbetűvel, reménykedve abban, hogy megszűnik és nem lesz többé ilyen, de a remény csak remény marad, pláne, hogy azt mondják, az hal meg utoljára, a lepényhal meg lesőre és ez egy nagyon szar vicc.
Nem vicc viszont a charter, meg az a sor sem, amibe most be kell állnunk, végigvárni azt a cirka 300 embert, akik itt vannak és akik közé bőröndileg most beolvadunk erősen, hiszen a mi szörnyünk sok kisebb és nagyobb (bár inkább csak kisebb)  testvére is képviselteti magát a sorban. Érdekesek persze a bőröndök gazdái, akiken biz’ jókat röhögünk, mert van rajtuk mit, legalábbis az én szememmel nézve minden kétséget kizáróan, de ha mások kritizálására kerül a sor, azért a párom se marad le, most jobb dolgunk meg úgysincsen, így aztán átadjuk magunkat eme hasznos időtöltésnek. A sorban áll anyuka, bőre szarrá szoláriumozva, talpig 18 karátban, minimum ugyanennyi centiméteres sarkakon, arany szín cipőben, kislány klónnal az oldalán, aki még csak 5 éves forma lehet, de már élénk vörösre vannak festve a körmei, mert hát nem lehet elég korán tönkretenni szerencsétlen gyerek szervezetét, uccu neki nyomjuk a körömlakkot, és néhány év múlva, amikor még szüksége biztosan nem lesz rá, kenjük az alapozót arcra, jó vastagon, festéket szemre, mert a divat megmondja a tutit és anyutól is ezt láttuk nagyüzemileg… na mindegy, leszarom, nem az én dolgom. Mellettük kicsit kontrasztos látványt nyújtva áll apuka, akin látszik, hogy az év túlnyomó részét azzal tölti, hogy anyu aranytárgyait, ruházkodását biztosítani tudja, dolgozik vakulásig, tehát holtfáradt és rezignált arccal hallgatja párjától, hogy éppen mit is csinált rosszul, és mit kellett volna másképpen, na de sebaj, mert majd jövőre. Kicsit arrébb hasonló család, anyun szintén ott az össz családi ékszer, de ott apa a feltűnőbb, csuklónyi döglánc a nyakban, úgy nagyjából egy kisebb panel lakás ára, tinédzser fia a legdrágább ruhában, hasonló lánccal a nyakában, de azért vékonyabb, ő még nem érett meg rá, mert nem elég erős, apuétól arccal a padló kövére zuhanna, de a fiatal szervezet gyorsan fejlődik, nő mint a gomba, hamarosan kap majd egy nagyobbat, talán már a 18. születésnapjára, vagy lehet, hogy akár már a ballagására is, ha az előbb lesz, és persze ha addig kigyúrja magát, mert apuval ellentétben még elég sovánka.

A harmadik kupac egy színes társaság, ami a szó szoros értelmében színes. Legalábbis a család hím tagjai (olvasható össze nyugodtan, az is fedi a valóságot) Itt több apu és anyu is van, így hirtelen azt hiszem, hogy összetartoznak, de nem még nem, viszont a nyaralás végére tutira nagy haverok lesznek, egyelőre még csak vetélytársak. Anyuk szinte mind hófehérben, kiemelendő bőrük színét amely még elég fakó, de ami majd nyaralás végére kellően pecsenyére fog égni, a családi ékszerek felvonultatása itt is alap, mutassuk meg a világnak, hogyan kell nyaralni, apuk pedig -mintha csak összebeszéltek volna- mind erősen visszafogottak elegancia terén, farmer vagy világos színű bermuda, hawaii ing és az elmaradhatatlan túraszandál-zokni kombó. Ing kigombolva lazán, egyik-másik kezében sör a reptéri büféből kétezerért, őszülő bajuszon sörhab, ők már elengedik magukat, mondhatni lazák. A téma pedig a nyaralás, amelyet párjukkal beszélnek meg, de úgy, hogy még véletlenül se legyen 50 méteres körzetben aki ne hallja, hogy bezzeg tavaly, és hogy majd jövőre, és annál a résznél, ahol az következik, hogy remélik ez is lesz olyan jó, mint a tavalyi, szintén Sharm El Sheikh-ben lévő szálloda, gondosan felviszik a hangjukat, kis hatásszünetet tartva körbenéznek, megbizonyosodván, hogy mindenki hallotta, mekkora hatalmas spílerek is ők, hogy már ennyiszer voltak itt meg ott, és vigyorognak, és csak akkor hagy alább a széles mosoly, amikor a szomszéd azt kezdi taglalni, hogy „két éve Maldívon”… – csak így, mert ők már csak így hívják: Maldív- szóval „Remélem hoztad azt a jó kis krémet amit, mert nem kéne úgy leégned, mint két éve MALDÍVON. Ezzel aztán aratnak, ez a mondat a sok Sharm El Sheikh-re izguló kis senkiházi büszkeségét úgy rombolja porig, mint kósza felhőt a sivatag felett a felkelő nap első sugarai. Volt, nincs.

A check-in pultnál kellemes meglepetés ér, ismerősbe botlunk, akinél gyorsan megpróbálunk valami jó helyet kieszközölni, példának okáért mondjuk ott, ahol a vészkijárat található a gépen, no nem azért, mert ha a tengerbe zuhannánk, akkor elsők között akarok a cápák martaléka lenni,ha esetleg túlélnénk anélkül, hogy virslitöltelékké ne darálódna fonnyadt testünk a becsapódáskor, hanem sokkal inkább azért, mert ott a lábát az ember kényelmesen ki tudja nyújtani és az egy 5 órás út alatt nem hátrány. Azt mondja ad jobbat, és ad. Mondja az üléseink számát, majd néz jelentőségteljesen miközben elköszön, még kacsint is, nekünk meg van időnk gondolkodni az út végéig, vajh’ miért is jó nekünk egy halál pontosan ugyanolyan hely, mint bárki másé, leszámítva azt a pár szerencsétlent, aki kénytelen a vészkijáratnál található ülésekben ülni és oda tenni a lábait, ahová éppen akarja. Így most nem sikerül a párom előtt villantani, mekkora kiterjedt kapcsolatrendszerrel is rendelkezem, illetve hát de, mert hát láthatta, hogy mégiscsak ismerek valakit a check-in pultnál a reptéren + egy fő, az exem nővére, aki néha valóban elintéz nekem dolgokat, csak azokat szoktam is érteni, ezúton is köszönet érte Neki! Mert ugye érthető, hogy abban mi a jó, ha telefonálnak, hogy gyere a reptérre de hmvagyorsan, ha rajta akarsz lenni a mai utolsó járaton ami Párizsba megy, mert a hó miatt nem indítanak többet és a Te későbbi járatodat már most törölték. Az szintén elég érthető ha a szigorúan turistaosztályra szóló jegyeddel egyszer csak a business osztályon találod magad, a stewardess a neveden szólít és az első kérdése a belépésed után, hogy „Mit hozhatok inni, Kovács úr?” (Kicsit mintha előítélettel kezelnének, nem? Honnan tudják a nevem, miből gondolják, hogy szoktam inni? Csak tán nem alkoholista hírében állok?) Egy dupla whisky jó lesz, köszönöm!
Szóval az ilyeneket érti az ember, de a most történt dologra nem találok magyarázatot. Párom szerint az lehet a dologban a csavar, hogy ketten vagyunk és 3 helyre ülünk ketten, amely elmélet még helytálló lehetne, de hátra fordulva atomjaira hullik, mert elég sokan vannak ugyanilyen protekciós helyzetben, sőt, az egyik vészkijáratnál is 2 ember ül 3 helyen, na ez ám a komfort. Öveket becsatolni, felszállás következik! Csak előtte a pilóta még elmondja, hogy kkkrkskskffkk Lászlónak hívják (valaki javítsa meg a mikrofonját) és hogy utaskísérő hölgyek – akik nagy bánatomra már nem olyanok, mint régebben, vagy mint a filmekben, nem olyan mini a szoknyájuk, nem olyan jó a lábuk pláne nem olyan fiatalok, és ez utóbbi az előző tulajdonságok hiányát akár magyarázhatja is, persze nem feltétlen, de jelen esetben mindenképpen – el fogják mondani, mit is kell csinálni, ha zuhanunk. Ezt a részt valahogy még most, nyáridőben is feleslegesnek tartom, de amitől végképpen kimegy a biztosíték a szürkeállományomban, az az, hogy télen is bemutatják, hogy hogyan használd azt a nyomorult mentőmellényt miután a tengerbe csapódtál. Teszik ezt akár egy Budapest-Bécs járaton is, ahol a két reptér közt tenger nem lévén annyi esélyed van vízbe zuhanni és ha még túl is éled, ott mentőmellényt nyitogatni, mint whiskynek tartósan megmaradni otthon, a szekrényemben. Ugyan mégis mikor nyitogatnék mentőmellény és fújnám fel, ha esetleg nem működik? Közvetlenül a halálra fagyás előtt, vagy után? Mindegy, végignézzük a pantomimjátékot, kigurulunk a kifutópályára, majd recsegős László egy laza mozdulattal a levegőbe emeli a gépet, hogy az utasok javát Sharm El Sheikh-be vigye, előtte azonban a kisebb, szélütött vagy csóróbb hányadát tegye ki Aqaba festői repterén, ahol jelenleg holtszezon van, mert az idő ilyenkor ott nem túl optimális a nyaraláshoz.

Teltek múltak a napok, és kezdtem tervezgetni az indiai utazást, ezért – mint minden utazásom előtt- felkerestem BB (alias Buzás Balás, hétpróbás világjáról, állatimádó és csak úgy simán, emberileg is nagyon rendben lévő) barátomat, hogy lásson el engem jótanácsokkal, ami Indiát illeti. Az első tanácsa volt, hogy ne nagyon menjek oda, mert annyi szép hely van még a világon, és szegény párom lelkét miért kellene annyira elgyötörni, ha az általam vágyott nagy kaland létre tud jönni más országokban is, simán, anélkül, hogy megutálná az ember egy életre a hátizsákos utazást. A miértre BB kérdésekkel felelt, mégpedig:
- Ágota szereti-e, ha az emberek köpködnek az utcán?
- Nos, erről még így soha nem beszélgettünk így nem merném 100%-ra mondani, hogy nem, de első megérzésem (amire ugye hallgatni kell) azt súgja, hogy nem feltétlenül várja el a köpködést az emberektől maga körül, sem az utcán, sem másutt.
- Szereti-e, ha tehénszarba lép lépten-nyomon?
- Erről sem beszélgettünk még. És ezen a ponton felmerül bennem, hogy a fenébe is.  van egy csajom és semmit nem tudok róla…
- Emellett könnyen összeszedhető némi betegség, gyorsan vernek meg, rabolnak ki, zajosak és minden egyéb, ami téged mondjuk kevésbé zavar, de egy olyan ember számára, aki Európából még nem igazán mozdult ki, ráadásul még nő is,  talán elsőre megterhelőbb lehet a normálisnál.
- Nos nem tudom, hogy nemi betegséget miként szedne össze Indiában, de asszem kapisgálom mire is gondolsz…

Erre ráerősített még egy másik barátom, akinek ismerősei 100 csillagos szállodában laktak, a lánynak mégis sikerült idegösszeroppanást kapni, és még sok más barátom is, akik szerint bár India roppan szép, de azért nem árt elkerülni.
Rendben van, akkor változtassunk desztinációt, legyen mondjuk Indonézia. Az szép is, laza is, és párom is örvendett, mert Bali hallatán vizionált néhány nap tengerparti semmittevést, aminek én ilyen távoli országban egyáltalán nem vagyok híve, de a szerelem áthidalja ezeket a különbségeket, meg ugye el is lehet tévedni a hegyekben, egy vulkántúra alkalmával, ahonnan majd véletlenül nem jutunk vissza a tengerpartra semmittenni, esetleg lekésni egy egy helyi buszt, ami helyett csak később indul másik, majd csak a hazaindulás előtt 1 nappal mondjuk. Mert ugye ez is megtörténhet ha az ember utazik. És hát velünk miért ne történne meg? Például. De aki ismer, tudja, hogy kreativitásom határtalan. Ráadásul ez neki is jobb, bár csak szerintem, szerinte nem, viszont ezt én tudom jobban.

Új célpont meghatározva, jöhet a felkészülés. Utazási irodák kilőve, az ciki is, meg drága is, meg egyébként is. Így jöhet az időpont kieszelése, amiket a következő tényezők befolyásolnak:
1, a desztináció éghajlata. Élvezetes dolog monszun idején tökig vízben, sárban gázolni, csak nehezíti a mozgást, kényelmetlen, a fotós cuccnak sem kifejezett használ (meg ugye már egy egész fotóaparátot sikerült elúsztatnom, kipróbáltam, hogy ez milyen érzés, nem volt jó, minek még egyszer?)
2, ez az időpont a lehető legkorábban legyen, de még ne annyira korán, hogy a repjegyek árában megmutatkozzon, és ne is annyira korán, hogy ne legyen idő felkészülni, sőt legyen idő kiélvezni a várakozást, a szervezést, és minden olyan dolgot, ami az utazás előtt teendő, és amelyeket én – leszámítva az oltásokat – marhára élvezek.
3, legyen kellően későn ahhoz, hogy a főnököd még ne tudja, hogy akkor majd mennyi munka lesz, ergo már most be kell egyeznie a szabadságba, később, ha meg a repjegy már megvan, úgyse mondja, hogy ne mennyé’. Meg amúgy is, egy olyan főnöknek aki mondja, annak nem kell dolgozni, keress másik helyet. Szóval mindegy is, a hármas pont ami befolyásoló tényező: el tudj menni szabadságra.

Ez az időpont nálunk 2010, május 1-i indulással történt rögzítésre, és rá három hétre a hazajövetelé, amelyet már akkor marhára sajnáltam.
Uccu neki, irány a Kajak.co.uk weboldal, ami egy gyűjtőportál, és ahol a Terminal-A ügynökségen keresztül a China Air-nél vásároltam 2 db jegyet Bangkokig, ahonnan előzetes tervek szerint majd az Air Asia Bangkok-Bali járatával repülünk tovább néhány nap múlva… jujjdekurvajóleszaligvárom.
A repjegy egy kisebb vagyonba került, ami amúgy nem igaz, mert a távolsághoz és az úti célhoz képest kifejezetten olcsó volt és ami lényeg, az utazásra költött pénz soha nem ablakon kidobott pénz! Kivéve ez az egy esetet, csak akkor ezt még nem tudtuk.

Telt-múlt az idő, aztán egyik nap cseng a telefon: Ágota hív. A cége felmondott neki, de az anyacég egyúttal meg felajánlott neki egy állást Franciaországban, a cégük központjában, ami nagy tisztesség, lakást is fizetik és mehetünk ha úgy gondoljuk. Úgy gondoltuk. Mivel az én munkám akárhonnan is végezhető ahol van Internet, neki meg így lesz munkahelye, aláírt egy három éves szerződést, és ezzel egyúttal azt is, hogy május első napján, – a munka nemes ünnepén, amikor még nem is olyan régen még Kádár János elvtárs, bajtárs, mindentárs integetett sajátos stílusban az istenadta népnek, akik boldogok voltak, de azért kunyhóik nem kihalva, mint megannyi puszta sír – a repülő nélkülünk emelkedik a magasba. Gyorsan lereagáltuk a dolgot, és mentem nagy hévvel a Terminal-A honlapjára töröltetni a jegyem, hogy 100 euró/fő illeték felszámolása után a jegy árát majd szépen visszautalják jól. Ember tervez…. én is. A terv jó volt, a kivitelezés sajnos nem jött össze, mert bármelyik böngészővel is próbáltam, bizony hibát írt a rendszer. Aztán másnap, majd harmadnap és egy hét múlva is.
A munkám kapcsán tapasztalatból tudom, hogy egy ilyen site esetén az a hiba, ami 3 napig hiba egy fizetési rendszerben, az nem hiba. Azt lehet így tervezni, így kivitelezni, de semmiképpen nem lehet így elhibázni, hiszen userek százai használnák naponta, és ezek a userek mind elég dühösek lehetnek ahhoz, hogy telefont ragadjanak és bánatukat elregéljék ha másnak nem is, hát a szerencsétlen ügyfélszolgálatnak, aki majd ezért baszogatja a főnököt, aki majd baszogatja az IT osztályt, akik majd baszogatják a programozókat, akik végül csak-csak javítják azt a hibát, akármilyen lassan őrölnek is a malmok néha a nagy cégeknél…. de nem. És később sem, és telefonon azt nyilatkozták, hogy most nem jó, és sajnos nem is tudják, mikor lesz jó. És ama kérdésünkre, hogy akkor hogyan tudnánk mégis törölni a jegyünket, az volt a válasz, hogy bizony a weboldalon, a törlés funkcióval. Viszont az nem jó. És nem is lett az. És ki is derült a turpisság, hogy miért nem, és hát azért nem, mert a Terminal-A már hónapok óta nem fizet a légitársaságoknak, akik ezért igencsak megorroltak rájuk, mégpedig annyira, hogy már nem adnak el jegyet nekik, ergo csődhelyzet állt elő, ami erősen szopó, már ami minket illet, hiszen valószínűsíthető, hogy a Terminal-A tulajdonosai számára nem annyira szopó, mert ők valahol, valami kis szigeten koktélt iszogatva röhögnek rajtunk, de azért mindeközben a jó édes anyukájuk azért csuklik, de rohadtul, legalábbis ami engem illet, én tettem róla és éreztem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
No de magyar vagyok, nem turista, csak néha, nem adom fel olyan könnyedén, ezért kiagyaltam, hogy ugye most szabi nuku, Indonézia nuku, de nyár azért csak lesz, amikor még a franciák is mennek szabadságra, módosítsuk hát a jegyet magánál a légitársaságnál, mivel elektronikus jegyszámmal már rendelkeztünk, volt mire hivatkozni. A China Airlines elég emberei türelmesek, de a harmadik levélváltás után azért már szóvá tették, hogy értik ők a gondomat, de talán menjünk ahhoz a légitársasághoz, akihez szól a jegyünk, mégpedig az Air China-hoz, azok viszont kevésbé türelmesek, és mondták, hogy menjünk oda módosítani ahova akarunk, leginkább oda, akinél megvettük a jegyet, mert náluk nem fogunk, az biztos. Az ő állsápontjuk ebben a kérdésben az, hogy vagy utazunk az adott időpontban amelyre a jegyünk szól, vagy maradunk, de rájuk ne számítsunk. Fasza.
Így alakult, hogy a már előzetesen vázolt munka ünnepén mi -akkor már a francia bérleményünkben- azt tettük, amit minden jó magyar ember tett volna ebben a helyzetben: pálinkáztunk, méghozzá erősen.
Oda pénz, oda a tervek, de nyáron azért mégiscsak utazni kéne valahova, így szépen, a low budget jegyében elkezdtünk keresgélni, hova is tudnánk utazni. A közeli országok már megvoltak mind, cselekedni meg hirtelen kellett, így arra vetemedtem amire remélem, hogy életem folyamán többé soha: utazási irodák last minute ajánlatát böngésztem, és kénytelen kelletlen befizettünk egy jordániai utazásra.

Ide most tényleg kívánkozik néhány szó, merthogy életemben jelentős változások álltak be utolsó útleírásom óta, így jobb elejébe menni a találgatásoknak.
Történt pedig, hogy több, mint hat évnyi együtt töltött idő után a párom és köztem fellépő – valamint állandósulni látszó- kompatibilitási probléma megoldásaként azzal a konstruktív javaslattal rukkoltam elő egy késő őszi estén, hogy próbáljunk meg egymás életébe cseppnyi nyugalmat csempészni, mégpedig azon az egyszerű módon, hogy elköltözik.

Az egyedüllét az első néhány hónapja kiválóan telt, ezt az időszakot a fogyásnak, sportolásnak és a horgászatnak szenteltem, élveztem minden percét, senkinek nem kellett elszámolnom, hogy mikor, hova, miért megyek, mire és mennyit költök feleslegesen, miért nincs rajtam sapka, vagy miért van rajtam sapka, meg egyáltalán, de egy idő után egyhangúvá váltak a napjaim, és be kellett látnom, hogy az állítás, miszerint az ember társas lény, nem üres szavak és mint minden mondás amely hosszú ideje fennmardt, bizony nagy valóságalappal rendelkezik. Bár megvan annak a hangulata, amikor az ember az apjával hétvégente horgászni megy, a sokadik alkalom után, egy vasárnap reggel, amikor a vízparton ébrdtem üres szákkal és egy olyan apával aki egy másodpercre sem tudja befogni a száját (asszem megvan, kire is ütöttem), okkal tettem fel magamnak a kérdés, hogy tulajdonképpen mi a szart is keresek én itt ahelyett, hogy egy átbulizott éjszaka után egy idegen nő ágyában ébrednék gyanúsan viszkető érzéssel a legnemesebb szervem környékén.
És ha már a kérdés felmerült, rá kellett döbbenjek, hogy eleget pihentem, nő kell, társ kell, asszony kell… naná, hogy nem pasi, mert nem vagyok én olyan, ugye!

A szerencse mellém szegődött, a sors meg mellém sodort egy lányt, akit most az egyszerűség kedvéért nevezzünk Ágotának, azon praktikus okból kifolyólag, mert a szüleitől ezt a nevet kapta és ha már leélt így 33 évet, minek változtatni, másrészről meg azért, mert a tündérbogár, kedvesem, drágám, manóm, cicám, bogyóm és egyéb termések, állatok, kis izék (copyright Kiscsillag) elég nyálas lenne, maradjon tehát Ágota és pont.

Ágotával történő találkozásról csak annyit, hogy már régebb óta ismertük egymást, és egy baráti összeröffenés alkalmával beszéltem neki terveimről, hogy legújabb túrámat Indiába tervezem, aminek Ő felettébb megörült, mert neki is vágya volt már utazni és akár pont Indiába is, vagy éppen oda, sőt! Miért is ne? Ennyiben maradtunk, hiszen csak jobb ketten utazni, mint egyedül, illetve abban, hogy ha kikristályosodik bennem a konkrét időpont és útvonal, költségek, egyebek, akkor pontosítunk és a tettek mezejére lépünk.

Idő közben viszont, ahogyan az minden évben lenni szokott, megrendezésre került a Hegyalja Fesztivál, ahová két haverral terveztünk menni, de mivel roppant szánalmasnak találtam volna, ha hárman, mindenféle nőnemű egyed nélkül jelenünk meg a rendezvényen, felhívtam Ágotát, hogy hátha eljönne velünk, emelendő az estek fényét, valamint javítani a még pozitív válasz esetén is eléggé gázos ivararányt…,és úgy is lett. El is jött, éspediglen utólagos bevallása szerint azért, hogy kompatibilitási vizsgálatot tartson abban a kérdésben, hogy egy 2-3 hetes indiai túrán mennyire bírjuk majd ki egymás folyamatos jelenlétét. A kompatibilitási vizsgálat jó eredménnyel zárult, méghozzá annyira, hogy Hegyaljáról már úgy tértünk haza, mint egy pár, de legalábbis jelentős esélyek mutatkoztak arra, hogy ez így lesz. Hiába no, Ő is csak nő, az én sármomnak meg nehéz ellenállni, meg minek is, és amúgy is összepasszolunk, mivel Ő roppant módon értékelte azon képességem, hogy irdatlan mennyiségű jagermeister elfogyasztása után a zuhogó esőben hibátlanul tudok terasz kövén feküdni anélkül, hogy bármiféle életre utaló jelet mutatnék, én meg nagyon értékeltem, hogy ébredéskor -ellenére az éjszakai történéseknek, amikor is a terasz kövéről csak szex ígéretével tudott az apartmanba csalni, ahol aztán természetesen magamra hagyott, mert ott sem szex, sem bármiféle nemi kontkatus esélyére a leghalványabb jel sem mutatkozhatott, tekintve, hogy a bolygót sem tudtam konkrétan meghatározni, amelyen éppen tartózkodom, nemhogy holmi légyottokra koncentráljak- rám tudott mosolyogni. Nos, mi ez, ha nem 100%-os kompatibilitás? Így aztán úgymaradtunk, és azóta is.