A következő utunk a Pantip Plázához vezet amit még Zsolt javasolt két hete és ami állítólag egy akkora műszaki áruház amekkorát még nem láttunk. Nos nem hazudott. Megérkeztünk, beléptünk és amit láttunk, attól tátva maradt a szánk. Egy kb Duna Pláza méretű hely, kizárólag műszaki cikkeket áruló boltokkal, 6 szinten, szinte minden ami szórakoztató elektronika. Kánaán ez a hely. Molly kb másfél óráig bírja, aztán jelzi, hogy baromi álmos, valamint kb eddig tudta lekötni a műszaki cikkek látványa. Nem probléma. Megbeszéljük, hogy visszaviszem a szállodába és visszajövök csorgatni a nyálam, no meg vásárolni, mivel itt a dolgok fele / harmadába kerülnek, mint otthon. Gyorsan taxit fogunk, visszamegyünk a szállodába, ismét lezuhanyzom, aztán irány vissza a Pantip Plázába amely számomra egy szentély, a műszaki cikkek temploma. Visszafelé az út sajnos nem olyan egyszerű, mivel 10 taxisból 10 nem akarja bekapcsolni a taxiórát, ezért úgy döntök, hogy tömegközlekedni fogok. Megkeresem a Skytrain megállóját, majd a térkép alapján kiválasztom az útirányt és magasvasúttal közelítek rá erre a csodálatos helyre, amely minden férfi álmaiban ott él, de a csodát csak azok élik át, akik el is látogatnak ide. Utazás közben elgondolkodom, hogy Bangkok – ami kezdetben olyan barátságtalan volt – most egyre érdekesebbnek tűnik és már sajnálom, hogy csak két napunk van megismerni. A Pantip Plázában vásárolok egy-két dolgot és borzasztóan bánom, hogy pénzem igazából nincs a vásárlásra, de a nézelődés is eléggé kielégítő most számomra. A végén aztán egy mp4 lejátszóval, egy imagebankkalés egy hordozható médialejátszóval a szatyromban hagyom el a helyet, ahová még vissza kéne térni venni bár memóriakártyát, mivel a magammal hozott pénz idő közben elfogyott. Szándékosan nem hoztam magammal többet, nem akartam a seggére verni a teljes maradék pénzünknek. A visszaút a szállodába ismét Skytrain-nel történik, mivel a taxisok – mintha összebeszéltek volna ellenem – mind óra nélkül, ráadásul elég borsos áron akarnak szállítani. Szerencsére emlékszem, hogy a Sala Daeng megállónál szálltam fel, úgyhogy most nem kell kérdezősködni, és viszonylag gyorsan visszatalálok a szállodánkhoz. Molly még alszik, de mivel kulcs csak egy van, muszáj felkelnie, ami nem gond, mert már amúgy is ideje ébredezni. Gyorsan lezuhanyzom és dacára fájó lábamnak, újra útnak indulunk. Idő közben besötétedett, Molly éhes, úgyhogy kérésére megkeressük azt az éttermet ahol Zsoltékkal voltunk két hete és rendelünk némi tintahal karikát, aztán irány újra a Patpongon található éjszakai piac. Itt jön a bevásárlás gyönyöre, ami valami félelmetesen jó dolog. Alkudozás, vásárlás, alkudozás, vásárlás… nagyon élvezzük. A legjobb az, amikor mindenképpen rám akarnak erőltetni olyan dolgokat, amiket előre látok, hogy kicsik lesznek. Ilyenkor általában fel is kell próbálnom, ehhez szinte mindig ragaszkodnak, de szerencsére a rajtam feszülő ingek láttán nem akarnak meggyőzni róla, hogy pont jó, általában csak sopánkodnak egy sort, de aztán mosolyogva engednek utunkra bennünket. Az egyik helyen aztán nagy öröm ér. Olyan lenvászon inget találok ami valóban jó rám. Nem feszül, nem áll idétlenül, szóval pont jó. Pókerarcot vágok, ne lássa, hogy nagyon kell a cucc, mert akkor vesztett helyzetből kezdem az alkut, úgyhogy csak úgy tessék-lássék kérdezem meg, hogy mennyibe kerül. Sajna az eladó dörzsölt fickó, gondolom tudja, hogy a magamfajta nehezen kap ruhát magára, mert csak nagyon lassan megy le az árral. 1200 B-ról indul és a végén úgy tudom kihozni csak 475 B-ra az inget, hogy kettőt veszek belőle, valamint megemlítem négy otthon maradt éhező gyermekem. Így két darab inget sikerül vennem 950 B-ért ami nagyon jó ár, mivel otthon a piacon is darabját árulják ennyiért, ráadásul a thaiföldi hamisítványokról az első benyomásom az, hogy anyagát tekintve lényegesen jobb minőségűek, mint a kínai gyártmányú cuccok. Távozáskor az ürge rákérdez, hogy valóban négy gyermekem van-e, de nem akarom, hogy nagyot csalódjon, úgyhogy féligazságot mondok neki: csak kettő. (ez azért féligazság, mert ugye nekem nincs egy sem, de a 4-hez képest a 2 félúton van). Mosolyog és mondja, hogy neki is kettő van. No, veszünk még pár dolgot, de mivel a lábam úgy fáj, mintha satuba fogták volna, ezért visszaindulunk a szállásunkra. Mollyval megbeszéljük, hogy amíg Ő Internetezik, addig én ellátogatok masszíroztatni. Bangkokban az is nagyon jó, – bár gyakorlatilag ez egész Thaiföldre igaz – hogy szinte minden sarkon találunk masszázsszalonokat. Csak a miheztartás végett írom le: ezek valóban masszázsszalonok. Ha véletlenül olyan helyen járunk, ahol sok lány, kihívó öltözetben, bárszékeken ül a masszázs feliratú szalon előtt, az viszont nem olyan hely, tehát oda nem érdemes benézni. (illetve akinek arra van igénye, az nyugodtan próbálja ki azt is, legrosszabb esetben valami egzotikus betegséggel gazdagodva tér haza ami akár egy jó sztori is lehet az embernek öreg napjaira) Én mindenesetre egy rendes, hagyományos értelemben rendes szalonba térek be. A tradicionális thai masszázst nem merem kipróbálni, mert éppen nincs hangulatom ahhoz, hogy egy kis pitypang csaj mindenféle dzsúdó mozdulatokat mutasson be rajtam, inkább egy kellemesebbnek hangzó kókusztejes masszázst választok. A masszázs egy elszeparált helységben történik, és zuhanyzással kezdődik. Zuhany után a masszázságyra fekszem és átadom magam az élvezetnek. Alapvetően csiklandós vagyok, úgyhogy csodálkozom, hogy a kis thai csajnak sikerül úgy megmasszíroznia, hogy nem röhögöm halálra magam, cserébe viszont majdnem elalszom. A testem méretére neki is sikerül megjegyzést tenni, miszerint ha tudja, hogy ekkora testet kell masszíroznia, akkor 200 B felárat számolt volna fel. Elgondolkodom, hogy fogyni kéne, valamint azon, hogy ha itt most félhülyére pofoznám a kis szemtelen csajt, vajon előkerülnének-e biztonsági emberek, illetve el tudnék-e oldalogni, mire megtalálják a kollégái. Mindegy, kezdem megszokni, hogy szokatlan méretű vagyok a thaiok számára. A masszázs végeztével visszaindulok a szállodába, út közben két dolog is történik. Az egyik, hogy a Suravong road sötét járdáján megpillantok egy jókora patkányt. Majd még egyet és még egyet… szóval vannak vagy 10-en. Megyek közöttük, gyorsan szétsprickolnak, úgy 10 méter múlva visszanézek és látom, hogy ismét a szemétkupac mellett randalíroznak. Ekkor elsétál mellettem egy fiatal pár, akik fehér bőrükből és szőke fürtjeikből ítélve észak-európaiak lehetnek. Gyorsan átmegyek az út túloldalára (hogy ne hátulról, hanem oldalról lássam az eseményeket, és már előre röhögök. Beigazolódik a gyanúm, miszerint ezek a szőke népek nem annyira szeretik az ilyen rágcsálókat, mivel úgy lecövekelnek a patkányok előtt 10 méterrel, mint akiket odaszögeztek. A patkányok, mivel még messze vannak tőlük, nem nagyon zavartatják magukat, folytatják tovább a szemeteszsákok átvizsgálását, a pár meg ott áll tőlük tisztes távolban és tanakodnak, hogy most mi legyen. A lány a bátrabb, tesz egy tétova lépést előre, majd úgy is marad. A következő mozdulat, hogy a másik láb az első mellé zár, ezáltal a pasijától egy lépéssel előrébb kerül, amire a pasi gyorsan mellélép. Majd tesznek még egy bizonytalan lépést, de vesztükre az egyik patkány valahol az út szélén lévő egyéb szemét láttán pont feléjük indul meg és tesz meg kb 1 métert, mire apró sikkantások közepette gyorsan visszavonulnak ők is legalább ennyit. Én a túloldalon próbálom elfojtani a röhögést, de nem nagyon megy. Pár perc múlva aztán megunják az állóháborút és gyáva módon, a patkányok elől megfutamodva az út másik oldalán haladnak tovább. Eldörzsölök néhány könnycseppet a szememből, majd indulok tovább, de ekkor egy tuk-tuk fékez le mellettem, a sofőr kipattan mellőlem és kérdi tüstént a lényegre térve:
- Tuk-tuk?
- No tuk-tuk! – válaszolom neki, kifejtve ezzel minden mondanivalómat.
- Good tuk-tuk! – jön a válasz azonnal.
- No thanks! – így én.
A kis embernek biztosan nagyon megtetszik a nemzetek közötti kommunikáció eme kifinomult formája, mivel nagyon mosolyog, valamint lehetőséget is láthat bennem, mert katalógusokkal a kezében nyomban kipattan a járműből, hogy immáron közelebbről megismerve, a thai-magyar barátságot erősítve haladjunk tovább egymás mellett. Szorosan egymás mellett. Én haladok tovább rendületlenül, ahogy azt kell ilyenkor, az ipse meg mellettem szökellve, mellkasával folyamatosan nekem dörgölőzve mondja a magáét.
- No thanks, hogy a jó édes anyádat… – szólok hozzá most már kicsit borúsabb tekintettel, de ő csak mosolyog és kilátásba helyez nekem mindenféle pussy show-t, meg emlegeti a már bangkoki folklórműsornak számító ping-pong show-t, ahol a lányok bizonyos helyekre oda nem illő dolgokat dugdosnak, majd ezeket a dolgokat onnan csupán hüvelyizmaik segítségével röptetik ki magukból a nagyérdemű őszinte meghökkenésére. Egy ilyen adogatógépnek Klampár biztosan örült volna anno, viszont én most úgy vagyok ezzel a dologgal, hogy tököm se kiváncsi rá, meg van két jó szemem amelyeket addig tudhatok biztonságban, amíg az asszony rajta nem kap, hogy ilyen kulturális eseményeken veszek részt. A figura bizony nem tágít és mivel így nem járt sikerrel, hátha alapon a fiúkról szóló katalógusát dugdossa az orrom alá vadul vigyorogva, amivel kapcsolatban még az előző produkciónál is nagyobb fenntartásaim vannak. A „no thanks” kifejezés sokadjára hagyja el ajkam teljesen eredménytelenül, így megállok, és megkérdezem a szerencsétlent, hogy melyik szót nem érti ebből a bonyolult szerkezetű összetett mondatból: No thanks. Néz rám birka szemekkel, én meg meglepetés erejét kihasználva nyomban tovább indulok, de hihetetlen módon emberem tovább folytatja a nyomulást meg a dörgölőzést, ami most már felettébb zavaró számomra. Még két-három méter és elszakad a cérna. A pehelysúlyú emberkét egy nem túl elegáns, ámde annál hatásosabb mozdulattal eltávolítom magam mellől, mintegy tudatva vele, hogy biz’ az én fajtám nem szereti a hozzá simuló férfiúi mellkas érzését. A mozdulat hatására a kis pitypang néhány méter röpte után az úttest szélén landol és onnan mereszt rám csodálkozó, nagy szemeket. Levezetésképpen még fenyegető tekintettel meredek rá és néhány rövid mondatban megemlítem anyukáját, valamint a mindenhatót is, illetve azt, hogy ők hogyan is üthetnék el az időt egymással, ha éppen ráérnének. Részemről a dolog lezárva, indulok tovább de ekkor olyan történik, amit nem akarok elhinni. A fickó, gyakorlatilag mintha semmi nem történt volna ismét mellettem terem és mondja tovább a szövegét.
- Pussy show, ping-pong-show?
Kész vagyok, nem bírom tovább. Megállok széttárom a karom, az ég felé emelem tekintetem és iszonyatos módon elkezdek röhögni. Az ipse egy darabig néz, gondolom felméri a helyzetet és arra a megállapításra jut, hogy becsavarodtam, majd sebesen visszarohan tuk-tukjához és padlógázzal elrobog. Nem értem én ezeket a thaiokat.
A szállodába visszaérve Mollyt kirángatom az Internetező helyről majd fürdés és alvás következik, mert a holnapi naphoz erőt kell gyűjtenünk.

A harmadik érdekes dolog egy tankolás, valamikor hajnali 4 óra magasságában. No nem maga a tankolás folyamata, sokkal inkább annak a két angol srácnak a műsora, akikre már a felszálláskor felfigyeltünk. Az egyik viszonylag normálisan néz ki, a másik viszont egy alacsony, manóhangú, manókinézetű srác. A haja nem vörös, de így is azonnal Pumukli jutott eszembe mikor ránéztem. Már önmagában is mókás figura, de ehhez még társul, hogy barátjával állandóan vedelnek. Ahol a busz megáll, Ők azonnal célbaveszik az első lehetséges helyet ahol sört kapni és betankolnak. Így aztán nem csoda, hogy az út közepére mindkettő makonya részeg. A tankolás alkalmával is pont úgy történik minden, ahogy eddig. A busz megáll a benzinkútnál, az ajtónál ők jelennek meg először, illetve most csak ők jelennek meg, a buszon a társaság nagy része az igazak álmát alussza éppen. A söfőr – mivel tényleg csak tankolni állt meg – nem nyitja ki az ajtót, hogy a népek ne széledjenek szét és tankolás után azonnal folytathassuk az utat. A srácok viszont ezt másképpen gondolják, nekik mindenképpen szükségük lenne még némi sörre az út folytatásához, ezért először halkan, majd egyre hangosabban kezdenek kopogni az ajtón. Az egész roppant mókás, ezért én folyamatosan röhögök, a jobb oldalt mellettem ülő honfitársuk pillantását elkapva viszont látom, hogy borzasztóan cikinek érzi a két srácot és ő csak kínosan mosolyog. A műsor egyre jobb lesz, Pumukli egyre inkább fel van háborodva, folyamatosan követelik az ajtó kinyitását, de a sofőr taktikusan nem figyel rájuk, jobban mondva úgy tesz, mintha nem venné észre a két srác törekvését. Pumukliék egyre több „fuck” és „shit” megjegyzést fűznek az „open door”-ok közé és egyre hangosabbak, majd néhány perc elteltével iszonyú recsegést hallunk az ajtó irányából. A mellettem ülő srácnak kikerekedik a szeme és Jézust kezdi emlegeti, a sofőrnek szintén kikerekedik a szeme és az ajtó elé ugrik. Pumukli végre szemtől szembe közölheti kérelmét, miszerint szeretne az ajtón kívülre kerülni is a benzinkúton üzemelő 7eleven boltból néhány sört vételezni. A sofőr nem támogatja ezirányú törekvéseit, így heves fejrázásba kezd és faképnél hagyja a két részeg angolt, akik tovább folytatják a dörömbölést, majd mikor a busz elindul, akkor sértődötten, néhány bosszús hangvételű „fuck” és „shit” közepette visszatámolyognak az emeletre.

A hajónk végre kiköt, mi lekászálódunk hatalmas csomagjainkkal és már szinte rutinból hajtjuk el az ajánlkozó szállásszervezőket, csomaghordókat. Aztán ahogy sikerül felfognunk, hogy hol is vagyunk, rájövünk, hogy az általunk kinézett hotel megközelítése itt nem úgy megy ahogy mi azt elgondoltuk. Ko Phi Phi szigetén ugyanis nincsenek taxik, szongtojok, iránytaxik, nem lehet autót, robogót bérelni, itt csak és kizárólag a tengeren, a long tail boat-ok segítsével lehet közlekedni. A szárazföldi közlekedés egyetlen lehetséges formája a gyaloglás, amelyhez 30 kg csomaggal a hátamon, 7 kg fotóscuccal a kezemben nem sok kedvem van, úgyhogy megállunk az egyik olyan helyen, ahol a sok kiragasztott szóróanyagból úgy sejtjük, hogy szállásdealerek. A sejtésünk beigazolódik, az ott dolgozó csajszi barátságos és türelmes, szinte minden szállásról mutat képet a szigeten, illetve közli mindazt, amit a szállásról tudni kell. Ezek most, hogy látjuk a sziget pezsgő életét meglepően fontos információknak tűnnek, ugyanis az árukon kívül a fekvése is fontos, valamint az sem utolsó információ, hogy az adott hely és Tonsai között mennyiért fordul meg a bárkataxi. Az információk között azért szerepel az ár is, ezeket gyorsan összevetjük az általunk kijegyzetelt árakkal, és megkönnyebbülve látjuk, hogy teljesen megegyeznek, tehát a dealerben meg lehet bízni. Elhatározzuk, hogy mivel ez utazásunk kényeztető része lesz, nem spórolunk a szállással, olyat választunk ami tetszik és amiben biztosan jól érezzük majd magunkat. Az először választott szállást sajnos nem sikerül befoglalni, mivel tele van és csak 5000 B-os szabad szobájuk van, azt azért meg mégsem szeretnénk megfinanszírozni. Másodjára elvisznek minket egy helyre, ami a rögtönzött irodától kb 1 percre található, de onnan azonnal visszafordulunk, mivel az gyakorlatilag nem más, mint egy hálófülke, szűk és egyetlen pici ablaka is egy másfél méterrel arrébb lévő tűzfalra néz. A nagy válogatások közepette aztán beválasztunk egy szállást a Long Beach-en, nagyon borsos, 3500 B-os árért. Kétségek gyötörnek, de aztán fizetünk, és már viszik is a csomagjainkat egy Long Tail Boat-hoz (ezek után LTB). Ez a fuvar benne van a szállásunk költségében, egyébként a Tonsai (ez maga a kikötőváros) és a szállásunk között 80 B / fő áron hurcolják az embereket nappal, éjszaka pedig az ár 100 B / fő-re emelkedik. Ez az első út amit ilyen járművel teszünk meg, úgyhogy kis meglepetés ér bennünket, mivel a be- és kiszállás a vízbe és a vízből történik. A hajó piszokul gyors, a hajót vezető emberkék pedig roppant ügyesen, a lábuk segítségével kezelik a hosszú propellert és a gázkart is néha. A szállásra megérkezvén a recepciós csaj egy csomó kérdéssel áll elénk, aminek nem örülünk túlságosan, de türelmesen válaszolgatunk neki, majd néhány papír kitöltése után végre elfoglalhatjuk eddigi életünk legdrágább szálláshelyét. A csomaghordó emberkék ismét görnyednek a zsákom alatt, de azért becsülettel felcipelik a domboldalra, ahol a mi bungalónk vár minket. Ami fent vár minket, az nagyon szép, utólag azonban megállapítjuk, hogy azért nem ér meg ennyi pénzt, de ilyenkor már „késő a bánat” alapon nem foglalkozunk a dologgal. Amúgy gyönyörű a hely, minden szép, kezelt fából van, a bungalók kellő távolságra vannak egymástól, tágasak és rusztikus belső térrel rendelkeznek. Miután birtokba vesszük utolsó előtti szállásunkat, lemegyünk a partra, bebattyogunk a vízbe egy kicsit „búvárkodni”. Amikor először benézek a víz alá, egyszerűen nem hiszek a szememnek. Az itteni víz alatti világ elképesztő, és bár a víz még mindig zavaros kissé, nagyon jól érezzük magunkat. Rengeteg féle halat, kagylót, korallt látunk a legváltozatosabb formákban és színekben. Teljesen magával ragadó hangulata van az egésznek, az élőlények csak úgy hemzsegnek körülöttünk. Mivel a nap hamar a környező sziklák mögé bukik, nem töltünk sok időt a vízben. Irányt veszünk viszont Tonsai felé az ajánlkozó LTB-k egyikével. Kicsit tartottam az utazgatástól, hogy mi van akkor, ha nem lesz aki elvigyen minket, de hamar bebizonyosodott, hogy aggodalmam felesleges volt. Elég lesétálni a partra, azonnal halljuk a „boat boat” (hajó hajó) kiáltásokat. Az elmúlt idő alatt bőven volt alkalmunk megtapasztalni, hogy a thaiok mennyire nem szeretnek belebonyolódni az angol nyelv útvesztőibe, így most is pontosan tudjuk ez náluk annyit jelent: „Kedves Uram, elvihetném önöket a hajómmal, kérem?”. Az út kb 10 perc, tehát nem nagy időveszteség, csak a napi két oda-vissza fuvar ára aggaszt egy picit, de a szállásunk költsége után már olyan mindegy, hogy nem is foglalkozunk vele. Kikötés után ismét huppanás a vízbe, a papucsom telemegy homokkal, úgyhogy pár méter megtétele után ismét érezni kezdem, hogy a lábam már majdnem véresre dörzsölődött. Nincs más hátra, keríteni kell egy szandált, de először valami élelem után kell néznünk, mert már mindkettőnk gyomra kong az éhségtől. Egy jó adag felesleges séta után végre olyan helyre érkezünk, ahol éttermek sokasága kezdődik. Gyorsan választunk is egyet, ahol Molly tenger gyümölcseivel megrakott pizzát eszik (ezt álmomban sem gondoltam volna) én meg a szokásos fűszeres-kókusztejes csirkelevesem meg némi fokhagymás-borsos sült garnélát eszem. A vacsoránk most sincs több 200 B-nál, ami még mindig meglep és persze roppant mód tetszik. Fizetünk, majd az egyik környező pancake sütőnél benevezek egy banános pancake-re. A pancake hasonló, mint a palacsinta, csak ennek tésztája nyers állapotban nem híg, hanem nyújtható állagú. A pancake sütő csajszi tök ügyesen dobálja a tésztát, amitől a kis golyóból lassan hártyavékony nagy kör alakú lap lesz. Ezután egy forró vaslapot megken olajjal és ráhelyezi a kinyújtott tésztát. A tészta sülni kezd, ekkor rátesz egy egész, hosszirányban szeletelt banánt, majd a tészta széleit a banánra hajtja. Kis adag mogyoróvajat dob a lapra, becsúsztatja a tészta alá, amitől nagy sercegés közepette készre sül a pancake. A cuccot papírtányéron, kis kockákra vágva adja át, mellékelve hozzá egy kis hegyes hurkapálcát amivel enni lehet. Roppant finom és az ára csak 25 B. Tonsai nyüzsgő városában (már ha ez a méret nevezhető városnak) sétálva újra megállapítjuk, hogy szállásunk – bár nagyon szép – kiválasztása elhibázott lépés volt. 1500 B-os áron teljesen jó bungalókat lehet már találni közvetlenül a parton, vagy maximum a második sorban és így megspórolnánk a napi többszöri LTB fuvart is. No mindegy, kezd nagyon későre jár, úgyhogy fogunk egy LTB-t, visszamegyünk a szállásra, ahol a kertben thai kissrácok mindenféle tüzes mutatványokat hajtanak végre. Félelmetesen jól csinálják, ennek örömére elhatározzuk, hogy iszunk valamit. Odaülünk a koktélpulthoz és tanakodunk egy sort, de mivel nincsenek kiírva, hogy a koktélok miből állnak, így nem kockáztatunk, rendelünk két baccardi breezert. Iszogatunk, közben nézzük ahogy a kis thai srác (talán még nem is nagykorú) keveri a koktélt. Nincs itt semmi flancolás, nem dobája az üveget, nem méricskél. Egyszerűen önt, ráz és kész. Általában a mennyiségeket elvéti, ennek örömére aztán a koktélokból mindig marad a pohárba töltés után. Mivel észreveszi, hogy figyeljük, az egyik ilyen maradékot kiönti egy pohárba és mosolyogva elénk teszi, hogy kóstoljuk meg. Nem habozunk, kóstolunk. Barmi jó, úgyhogy rendelünk is belőle kettőt, így megtudjuk, hogy a koktél neve mai tai. Szép nyugisan eliszogatunk, figyeljük a műsort – amelynek végén természetesen körbejárnak egy kalappal amelybe mi is teszünk egy kis aprót – majd konstatáljuk, hogy ez is egy mozgalmas nap volt és ideje nyugovóra térni.

Visszaérkezés után gyors ebéd amelyen Max is részt vesz, és amelynek következtében az asztalunk csatatérré változik. A kis majom szétszórja az elé tett rizst amin mi jót röhögtünk, de gondolom a személyzet nem örül ennyire, hogy takarítani kell. Ebéd után indulunk a második programra, amely a kenu túra, és amelyre két német srác jön velünk, akik a csajom szerint melegek, de én ezt nem veszem figyelembe, mert neki szinte minden olyan pár, ami két pasiból áll, melegek. A kenu túra színhelyére ismét platón utazunk amit nagyon élvezek, de sajnos rövid ideig tart. A kenukba történő beszállás előtt a sofőrünk ad egy vízálló zsákot, abba lehet betenni a fényképezőgépeket, meg mindent, amit az ember félt a víztől. Mi is belepakoljuk a gépeket, aztán beszállunk a kenukba. Sajna nem mi evezünk, hanem thai vezetőink amit eléggé nehezményezek, de ez van. A mi vezetőnk elég szimpatikus figura, állandóan mosolyog, a németeké valamivel barátságtalanabb, de ez engem nem zavar. Út közben igazán változatos a táj, minden nagyon szép, a dolog egyetlen szépséghibája, hogy mivel száraz évszak van, sok helyen alig van víz és leér a kenu alja. Ilyenkor a kis muksó kipattan és áttolja a hajót az alacsony vízállású részeken, amelynek alja gyakran a köveken súrlódik. Nem tudom, a kis fickónak miből lehet a lába, de olyan simán lépdel az kemény köveken, mintha szőnyegen járna. Sohasem botlik meg és nagyon gyorsan mozog rajta. Egyszer én is kiszállok és akkor látom, hogy mennyire nehéz is lehet a mozgás, mivel nekem néhány lépés után szétnyomják a lábam a kövek, úgyhogy Mollyval kidobatom a papucsom és abban megyek a csónak után. Kb fél órája lehetünk úton, mikor egy kis duzzasztó szerű részhez érünk, ahol emberünk úszásra buzdít minket és ruhástul ugrik be a vízbe. Nekünk sem kell több, követjük példáját. A táj és a víz egyaránt csodálatos. Az egyik oldalt dzsungeles rész, a másik oldalt magasan fölénk magasodó sziklák. A sziklák tövében fa áll, amelyre kötelet erősítettek, hogy a bamba farangok azzal hintázhassanak. Emberünk felmászik a fára és bemutatót tart. Elrugaszkodik, kileng, majd bezuhan a vízbe. Molly követi őt a sorban, aki visong, annyira tetszik neki a dolog. Én sem maradok ki a jóból, a kis thai fickó elismerően bólint, hogy dagadt létemre én is megteszem, majd a lengés és ugrás után nagyon röhög mindenki, a thai fickó megtapsol. Molly megy még egy kört én meg videózom a mutatványt, közben beszédbe elegyedek az egyik német sráccal, aki -mint az kiderült- öt nyelvet beszél, közte a finnt is. Kérdezi honnan jöttünk, mire válaszolok, mondja, hogy sejtette, mert ismerős neki a nyelv a finn után. Ekkor mondja, hogy öt nyelven beszél, és tudja, hogy a magyar is a finnugor nyelvcsalád tagja. Kérdi, hogy hogy mondják magyarul a “kéz” szót. Mondom neki, mire nyomja a finn megfelelőt: “keszi”. Szerinte ez baromira hasonlít a kézre, mondom jó, akkor tovább.. még kb 20 magyar szót mondok el neki és a végére rájövünk, hogy nem is annyira hasonlít a finn és a magyar nyelv, mivel a keszit leszámítva egyetlen hasonlót sem találtunk. Ezen aztán jöt röhögök, a srác viszont mély meggyőződéssel emlegeti, hogy a keszi azért nagyon ott van, majd indulunk tovább. A túra második szakasza még érdekesebb. Az út során látunk jégmadarat, így aztán a vízálló zsákból előkerül újra a gép és mivel a hajót elég stabilnak minősítjük, elől is marad. Végigfotózok mindent. A táj egyébként nagyon változatos, hol az áthatolhatatlan őserdő, hogy fölénk magasodó, teljesen függőleges szilkák, majd kerek sziklák, amelyek háznyi méretű hatalmas „kőcipókra” hasonlítanak. Egy helyen a függőleges sziklafal alatti törés szinte barlangot formál, felülről egy fa gyökerei lógnak be, azon keresztül pedig víz csorog kis vízesést képezve, egyszóval minden nagyon csodás. A túra kb 2 órás és az elefánttúrával ellentétben hihetetlenül érdekes, izgalmas és szórakoztató. Mire visszaérünk a Riverside Cottage-ba, már vacsoraidő van, úgyhogy gyors zuhanyzás után irány a vacsora. Most lényegesen többen vannak, mint előző nap, de még nem zavaró. Éppen azt beszéljük, hogy az új arcok közül a fiatal csaj és srác vajon hülye német vagy hülye angol, amikor a csaj feláll és odajön hozzánk. Magyar. A neve Lívia és a pasijával jött aki Német, ezért beszéltek németül. Kicsit szédült csaj, iszonyatosan pörög. Megbeszéljük vele, hogy vacsi után találkozunk és dumálunk. Markus – a pasija – fáradt, úgyhogy Ő inkább olvas, mi meg megbeszéljük thai élményeinket. Megtudjuk, hogy Ő már másodszor jár itt, most 3 és fél hetes útjuk során a Bangkok – Kambodzsa (Angkor) – Bangkok – Khao Sok – Koh Phi Phi – Borneo útvonalat járják be. Jól elbeszélgetünk, majd mivel fáradtak vagyunk, elköszönünk és megbeszéljük, hogy reggelinél találkozunk, valamint megtudjuk, hogy holnap Ők is jönnek a dzsungeltúrára. Az elalvás ismét gyorsan megy, de előtte konstatáljuk, hogy ez egy tökéletes nap volt.