Nem sietünk annyira a keléssel, amikor reggelizni megyünk, már csak mi vagyunk az étkezőben. Nyugodtan elfogyasztjuk az ételünket, kávézunk is egyet, kivéve én, mert én nem szoktam, aztán kis beszélgetésbe elegyedünk a recepciós nővel, akiből elvileg hamarosan manager lesz. Picit politizálunk is, érdekes dolgokat mond. Tonyval, az idegenvezetővel ellentétben ő érezhetően nem annyira elégedett az itteni politikai rendszerrel. Megkérdezi a véleményem a szállodáról, amit természetesen dicsérek, és nem csak azért, mert ő kérdezi, hanem azért, mert valóban nem lehet rá semmi panasz.

Külön megjegyzem a minőségi szanitereket, ami végtelen örömet szerez neki. Mármint az, hogy észrevettem, hogy nem csak szép, hanem minőségi is. Persze, észrevettem, ilyen márkát akartam én is otthonra, csak marhára nem volt rá pénzem.

Vagy tízszer meghajol, köszönetet mond, hogy beszélgettünk vele, mi is megköszönjük, fura mozdulatokkal tessék-lássék mi is hajlongunk kicsit, pedig nem láttam, hogy ez ebben az országban olyan nagy divat lenne.

Visszatérünk a szobánkba, azon belül is az ágyba, mert még kicsit heverésznénk, és mert az utolsó pillanatokat is ki akarjuk használni, hogy pihenjünk, ugyanis nehéz napunk lesz, talán az eddigi legnehezebb.

A terv mára: összepakolunk útra készen, délben kicsekkolunk, aztán sétálunk annyit, hogy elteljen a nap, aztán este kimegyünk a reptérre, és hajnali 1 órakor felülünk a hazafelé tartó gépre.

A pihenésnek 11 órakor vetünk véget, amikor nekilátunk a végleges összepakolásnak. Szerintem persze még korai elkezdeni, Dóri szerint persze nem, és nyilván neki lesz igaza, mert hajszál pontosan egy óra megy el mire mindent betetriszezünk a zsákokba. És még hely is maradt, egy oldalzsebben, kb egy pénztárcányi. Fogjuk a batyukat, leliftezünk a recepcióra, és kicsekkolunk. Azt már előre egyeztettük velük, hogy a csomagjainkra vigyáznak amíg kódorgunk, mert kifejezett szívás lenne, ha a nagy zsákokkal a vállunkon kellene a mai napot teljesítenünk.

A szállodából kilépve az a meglepetés ér bennünket, hogy ma kivételesen nincs az a gatyarohasztó hőség. Fázni azért nem kell, nincs szükség melegítőfelsőre sem, csak éppen most nem azonnal kezdünk el izzadni, hanem egy 10 perc elteltével. Szerencsére találunk magunknak küldetést is, hogy ne csak céltalan mászkálással teljen a nap: képet veszünk otthonra, fel a falra.

Számtalan kis galéria van a környéken, tehát mi számtalan kis galériát járunk be. Abban egyeztünk meg, hogy ha találunk szép selyemképet, ami igényes, nem tucatáru, akkor olyat veszünk, ha nem, akkor egy festményt. A boltok kínálatát selyemkép ügyben elég egyszerű lecsekkolni. Megnézel 4-5 képet, és látod, hogy ez a standard, mindenhol kapható képeket árulja, vagy esetleg igényesebb, és akkor van értelme nézelődni. Összesen egy bolt van a környéken, ahol van magasabb színvonal selyemképből, de azt már a múlt héten lecsekkoltuk, és bár láttunk szépet, az nem illene az otthonunkba.

Nehéz dolog az ilyen vásárlás, mert könnyen megeshet, hogy az utazás alatti nagy fellángolás után, amikor hazaérsz, kiteszed a képet a falra, rájössz, hogy gagyit vettél. Egy hűtőmágnes esetén ez nem olyan nagy probléma, hiszen azok közül szinte mind gagyi, és mindet kínában gyártják, de egy nagy kép a falra, az már más dolog, mert ára is van.

Biztosan lesz, aki most nagyarcnak gondol, de én például nem szeretnék a falamon látni otthon azokból a képekből, amelyeket sokan vásárolnak tengerparti nyaralásaik alatt azért, mert rosszkor voltak rossz helyen. Értem ez alatt, hogy olyankor az ember nagyon bele tud merülni egy kép elkészítésébe, amit értő kezek festékspray, gumikesztyű, újságpapír, kupak, és tányér segítségével készít egy utcai művész. Így kerül aztán a háztartásokba egy rakat piramis, háttérben Holddal, csillagokkal, a Szaturnusszal és annak gyűrűjével, mindez Görögországból, Olaszországból, Horvátországból, vagy éppen a Balaton partjáról. Ezekben a helyekben egy közös van, mégpedig az, hogy semmi közük a piramisokhoz, vagy bármihez, amiket ezek a képek általában ábrázolnak. Nem mondom, hogy egy ilyen kép, – amire rápillantva felevenednek bennünk a nyaralás szebb pillanatai – nem kedves emlék, de ugyanerre jó egy hűtőmágnes is, ami nem uralkodik el a nappalin. Ez persze saját vélemény, felőlem az vesz ilyen képet a nappalijába aki akar, kivéve Dórit, mert őt nem engedem, de mivel grafikus, ezért talán nem is akarna magától sem.

Tehát azt hamar sikerül átlátni, hogy selyemből nem lesz kép a falunkon, úgyhogy marad az olajfestmény. A számtalan galériák egyikével kezdjük a kutatást, majd szintén a számtalan galériák egyikével fejezzük be. Az első kört. Az eredmény: néhány sál, meg két hűtőmágnes.

Azért ez persze nem igaz, van egy csomó tapasztalatunk is, de egy legalábbis biztosan: már tudjuk, hogyan kell képet vásárolni olyan helyen, ahol sok galéria van.

Jótanácsként jegyzem meg, semmiképpen nem úgy, hogy végignézel úgy 1000 képet, és majd megtalálod köztük az igazit. Három óra, és vagy 1000 kép megtekintése után vannak sejtéseink, hogy talán a legelső boltban láttuk az igazit, vagy a másodikban, esetleg máshol, ami nem is kifejezetten galéria volt, és a kép vagy egy halászt ábrázolt, vagy egy utcaképet, esetleg hegyeket, de arra biztosan emlékszünk, hogy volt ami nagyon tetszett, de arra biztosan nem, hogy ezt hol láttuk, és azt sem, hogy mit ábrázolt. Mert ez most így zajlik, úgyhogy odáig fajulnak a dolgok, hogy reseteljük magunkat. Azaz kiürítünk az agyunkból mindent, és kezdjük elölről az egészet, de most már szisztematikusan.

Először is beülünk kajálni a My Pho-ba, aminek a vásárláshoz annyi köze van, hogy ilyenkor az ember megnyugszik, elgondolkodik azon, hogy már rohadtul éhes volt, és közben legalább ül, mert előtte már három órát mászkált.

Kaja után célba vesszük az első boltot, és valóban, jól emlékszünk, hogy volt ami itt nagyon tetszett, de melyik? Nem mindegy? A lényeg, hogy melyik tetszik most. Meg is van. Tetszik… vegyük meg? Hááááát. Úgy emlékszem, volt ennél jobb is. Mindegy, kiválasztjuk azt, ami sanszos, hogy az tetszett nagyon, lefotózzuk, lefotózzuk az üzletet is, aztán továbbállunk. Na kérem, így kell festményt venni a falra! Megy ez, mint a karikacsapás. Hogy, hogy nem, végül aztán sok fotó elkészítése után pont az utolsó előtti boltban veszünk egy festményt, persze úgy tesszük ezt, hogy mielőtt megvennénk, még megnézzük a legutolsó boltot is, mert lehet, hogy ott volt mégis az igazi.

Nehéz menet volt, járulékos költségekkel. A járulékos költségek között szerepel egy kis kézműves édesség duriánból, aminek a szagát utálom, az ízét viszont imádom, meg még sál, meg póló, meg a barátoknak egy kis ez, meg egy kis az. A duriános édesség kapcsán megfogalmazódik bennem, hogy mielőtt bárkinek is egy egész dobozzal adnék, megkóstoltatom velük a nyitott csomagból, hátha nem ízlik, és akkor szépen marad nekem. Lehet, hogy nem illő ilyet csinálni, de megéri, mert a durián íze eléggé jellegzetes, nem mindenki szereti, és elborzaszt a gondolat, hogy a népek elviszik, aztán a kukában landol az amúgy valóban drága édesség, csak mert más nem akarta a képembe mondani, hogy ez nem ízlik vazze. Magyarul ne dobálják ki csak azért, mert illedelmesek. Mondjuk meg szépen, hogy ez nem ízlik. Sosem értettem, hogy az ilyet miért kell sértésnek venni.

De a nehéz menetnek köszönhetően végre megvan az áhított kép, amit gondos kezek csomagolnak egy darab szürke, pvc lefolyócsőbe, hogy a szállítására se legyen gondunk. MIndezért alig több, mint 20.000 forintnak megfelelő dollárt számolunk a galériában tengődő eladónak, aki láthatóan örül az üzletnek, és mi is örülünk, mert rossz lett volna egy egésznapos keresgélést sikerélmény nélkül zárni.

Visszaballagunk a szállodába, hogy megszabaduljunk a fölösleges tehertől, elcsomagoljuk zsákjainkba az új szerzeményeket, majd még egy utolsó sétára indulunk. A szombati piacon, utcai árustól veszünk egy kis grillezett húst, amit valami mini bagettbe, vagy nagyobb kifliszerű pékáruba tesznek, meglocsolják szósszal és már ehető is. Végül a tó mellett, egy padon ejtőzve Dóri még lát néhány patkányt, amiket eddig nagyon hiányoltam, így megnyugszom, mert az általam már látogatott ázsiai városokhoz ez azért hozzá tartozik, mégpedig szorosan.

A szállodából elhozzuk a csomagokat, elköszönünk, megígérjük nekik, hogy írunk beszámolót booking.com-ra, aztán a rendelt Grab-bel nagyjából 35 perc alatt, kevesebb, mint 2400 forintért a reptérre traszportáltatjuk magunkat. Becsekkolunk, a reptéri drága árusoknál elköltjük az utolsó dongjainkat, utába pedig kényelmesen, egy nyugányban fekve, közben egy zs-kategóriás akciófilmet nézve várjuk, hogy a felszálljunk a hazafelé induló gépre. Ismét életre szóló élményekkel gazdagodtam. Köszi, Vietnám!

A reggelit leszámítva nem sok dolog történik ezek után itt, Sapaban. Még egy kis kódorgás az utcán, céltalanul, aztán célzottan, a piac irányába, ahol körbeszaglászunk, hátha van valami otthonra, ami falra tehető, igényes, szép, vagy legalább az egyik a három közül. Falra tehető nincs, meg sok más sincs, de azért veszünk egy sálat…. egy sálat.

Kis ízelítőként, vagy hogy visszaszokjunk a Hanoi klímáral, az idő felmelegszik rendesen, tehát árnyékot keresünk, és úgy gondoljuk, hogy ha már Hanoiban nem volt sikeres a plázázás, próbáljuk meg itt is. Mert van kérem, vasútállomás, azaz pályaudvarral egybeépített nagy, és szép pláza, benne sok üzlet, amiből annál kevesebb van nyitva. Szám szerint van bent nyitott boltból vagy 10, de ez nem teljesen fedi a valóságot. A valóság az, hogy mondjuk 10 botlot megnyitottak egyszer, tehát van benne áru, de a rács lehúzva, és sötét van, nincs odabent eladó. Eladóval összesen 4 bolt rendelkezik, az egyikben vásárolunk is Dórinak valami nyári ruhát 5000 forintért, aminek a fele selyem, a másik fele meg nem, én ennyit értek ebből, nem nagyon ismerem a selyem lelkivilágát, hogy mivel lehet keverni az anyagot, és hogy miért teszik azt, és nem is akarom megtudni, mert bár sok értelmetlen dolog érdekel, ez nem tartozik közéjük.

A lényeg, hogy 5000, és Dóri örül neki, én meg örülök, hogy túl vagyunk a ruhavásárláson.

13:40 van, visszaballagunk a szállodába, és várakozó álláspontra helyezkedünk. Várjuk a luxusbuszt, meg várjuk barátainkat is, akik többször is írják messenegeren, hogy már mindjárt itt vannak, de aztán mégsem.

Aztán egyszercsak tényleg. Aztán egyszercsak jön luxusbusz is, sofőrrel, aki más, mint aki idehozott minket, de legalább annyira nem szeret beszélni, és mi legalább annyira nem bánjuk. Ez a busz jobb, mint a másik volt, olyan szempontból, hogy ennek minden ülése jó, mert dönthető. Ennek nagyon örülünk, döntögetjük is veszettül, amikor is a busz, még városon belül megáll, és felszáll rá egy viet nő, aki a leghátsó sorban ül. Kicsit beszélni angol, de inkább csendben lenni, amit megintcsak nem bánunk.

Az út elején még élvezzük a kilátást, aztán amikor a hegyes részt elhagyjuk, akkor már kevésbé. Mondhatni hozzászoktunk a rizsföldek látványához.

Mindenki alszik, kivéve engem. Én a laptopomat buzizom, nézem a felvételeket, meg várom az út végét, mert hiába tudok mostanában jól aludni esténként az ágyban, mozgó járműben még mindig nem megy nekem ez a tevékenység, nem is erőltetem.

A kötelező megálló alkalmával annyi történik csak, hogy a vietnámi útitársunk megjegyzi, hogy azért a luxusbusz ennél luxusabb szokott lenni. Pedig ő vietnámi. Bólogatok nagyokat, meg mosolygok, hogy ez van, ne búsuljon, persze ezt én könnyedén teszem, ő a hátsó sorban ül, ahol nem hajtogatja az ülését semerre, de legalább szép marad a testtartása. Egyéb vígasztaló nem jut eszembe, és inkább ezt sem közlöm vele, mert minek?

8 óra is elmúlik már, mire a szállodánkba érünk, ahol csak néznek ránk bután, hogy mit keresünk itt megint. Foglaltunk-e szobát. Persze. Mi a foglalási szám? Mondom nekik, nagy nehezen megtalálják, elnézést kérnek sokszor, aztán megkapjuk a szobánkat, ami pont olyan jó, mint a másik, csak az elrendezése nem ugyanaz, meg ablakból vannak rajta kisebbek. Dórit ez kicsit nyomasztja, engem pont nem érdekel. Jót fürdünk, elmegyünk enni, szétnézünk újra a környéken, de mivel semmi nem változott, és a meleg sem lett kisebb mióta innen elmentünk, még éjfél sincs, amikor aludni térünk. Hát igen, ez a nap az utazásé volt, a holnapi meg pláne az lesz. Eljött ez is.

Feltöltve minden akku, becsomagolva a Mavic a saját kis nylonzacskójába, mindez benne a hátizsákban, úgyhogy felkészültünk az utolsó nagyobb kiruccanásra.

Mire megreggelizünk, kibéreljük a robogót és útra kelünk, ismét felhők mögé bújik egy időre a nap, amit cseppet sem bánunk. A tegnapi zoknivásárlásnak újra nekifutok, nem lett olcsóbb, de muszáj megvennem, mert bár a pólóinkat már csak úgy tartjuk számon, hogy melyiket hányszor vettük fel az utolsó mosás óta, a zoknival ilyet nem játszunk, mert hát na.

Az itteni közlekedést már megszoktuk, Dóri is már csak néha akar velem végezni préselő mozdulatokkal, a bivalycsordák az úton számunkra is a közlekedés megszokott részét képezik, haladunk. Szépen elrobogunk néhány kisebb vízesés mellett, majd magunk mögött hagyjuk a már látott Silver Waterfall-t is, és néhány kilométerrel odébb szépen leparkolunk a nemzeti park parkolójában. Megállás után gyorsan megvámolnak bennünket némi parkolási díjra, amiért olyan 60 forintnak megfelelő összeget kell leszurkolnunk, veszünk két üveg teát, majd belevetjük magunkat a dzsungelbe.

Ez itt tényleg a dzsungel, de azért turistákra szabva. Az ösvény szép nagy kövekkel van kirakva, hogy az esőben se kelljen dagonyázni, erre szükség is van, mert szépen elered újra, de aztán egy-két perc múlva el is áll. A tegnapi menetelésnek hála van egy kis fáradtság a lábunkban, úgyhogy a lépcsőknek annyira nem örülünk, de nem hátrálunk meg. Egy nagyon szép kilátóponton úgy döntök, hogy miért ne repüljön a Mavic, ha már egyszer tud olyat csinálni, és előveszem a felszerelést, de a szerencse ma valamiért nem szegődött mellém. Történt ugyanis a zsákomban, hogy a távirányító bekapcsológombját valami nyomva tartotta, ezzel a távot szépen felforrósítva, az akkuját meg 17 százalékra merítve. Boldogságom nem határtalan, de azért a dühöngéstől is messze állok. Ha ennyi van, hát ennyi van. A repülés most elmarad, mert az a kevés töltés amivel még rendelkezünk, kell majd a vízeséshez.

A kilátóponttól pár száz méterre egy nagy tisztáson megyünk keresztül, a nap újra kisüt, ismét bizonyítva számunkra, hogy szeretjük a felhőket, meg még akár az esőt is, ha éppen azzal jár. Szerencsére a tisztás után ismét lombkorona kerül a fejünk fölé, az út jobb oldalára pedig egy kis valami, ami folyónak kevés, pataknak meg sok. Kb 4-5 méter széles, maximum egy méter mély, a víz benne kristálytiszta, mégsem fürdik benne senki, és mi sem tesszük. Az út ez után már végig a kis folyó partján halad. A növényzet pont olyan buja, amilyen bujának egy dzsungelben lennie kell, és a levegő is pont annyira párás, meg néhány szúnyog is előkerült, a riasztó spray már fújódik is ránk, hogy aztán a bőrünkre került mennyiséget 2 perc alatt izzadjuk le.

Néha szembe jön egy-egy kisebb csapat, ilyenkor félrehúzódunk vagy mi, vagy ők, mert a csapás szinte mindenhol egyszermélyesre szűkül.

Kb fél óra múltán elérjük a park fő attrakcióját, a vízesést, ami a Love Waterfall nevet kapta, ki tudja miért. A vízesés pompás látványt nyújt, meg persze rengeteg párát is. Kicsit várunk, hogy megtisztuljon a terep a szelfiző ázsia pároktól, majd mi is kattintunk párat, meg úgy döntök, hogy akkor a maradék akkut most fogom kirepülni. Kéne egy hely, ahonnan fel tudnék szállni, de csak a másik oldalon van arra alkalmas rész, amit vagy a folyón, köveken áturgálvai, vagy visszagyalogolva úgy 50 métert, és egy kis hídon keresztül lehet elérni.

Én a köveket választom, Dórinak viszont eszében sincs ilyen mutatványokat végezni, tehát ő megy a hídon. A túloldalon bevárom, egy párnak segítünk fotózni, majd előveszem a kis drónt, és várunk a stabil GPS jelre.

Tekintve, hogy egy szurdokban vagyunk, jó sokat kell rá várni, ráadásul repülés közben néha el is megy a gps jel, szóval jó stresszes az időtöltés, nem is fér bele más, csegy egy emelkedés és a hozzá tartozó ereszkedés a vízesésnél, meg egy kis egyenes repülés a folyó felett, aztán jönnek a hibaüzenetek, hogy merül a táv akkuja, meg egyéb borzalmak, tehát hamar vége lesz a mókának.

Nem baj, így legalább nincs vele gond, meg dilemma, hogy itt vagy ott repüljek-e vagy sem, de persze azért elég bosszantó a dolog.

Visszafele sétálunk, idő közben minden bámészkodó elpárolgott, mondhatni kiürült a nemzeti park. Lassan sétálunk, megcsodáljuk a tenyérnyi pillangókat, amelyek pont az útra szállnak le elénk. Dóri elég sokat kísérletezik a fotózásukkal, de valahogy egyikük sem akar a megfelelő pózban, a megfelelő ideig maradni, így továbbállunk.

Ismét beborul az ég, és szemeregni kezd az eső, de ezen már meg sem lepődünk. Újabb fél óra múlva a park bejáratánál vagyunk, amit most kijáratként használunk. Beöltözünk esőkabátba és a város felé vesszük az irányt. A szemergő eső kísér bennünket egy szakaszon, aztán felváltja rendes eső, ami a motoron nem vidám, meg is állunk a Silwer Waterfall farvizén evező bodegakomplexumnál, és Dóri kérésére a kiskoszos helyen eszünk egy jót. Pont olyan jót, mint pár napja, amikor szintén az eső elől jöttünk ide.

Az étel most is finom, és mivel most csak ketten vagyunk, nem másokkal beszélgetünk, hanem szétnézünk, mit is lehet még kapni a boltban. Nos, vannak ruhák, esőkabátok, megint ruhák, meg vannak zacskók, amikbe mindenféle szárított cuccok vannak. Dórinak mániája, hogy kérdez az eladóktól, amit én nem nagyon szeretek, mert ha a világnak ezen a pontján megkérdezel egy eladót bármiről, annak egyenes következménye, hogy vásárolni fogsz valamit, ha akarod, ha nem. Itt annyival veszélytelenebb a sztori, hogy itt már ettünk, talán kevésbé veszélyes a kérdezősködés, mert már megvámoltak.

A nagy zacskónyi szárított cuccokról megtudtuk, hogy teák, meg olyasmik. Van köztük szárított gomba, meg szárított tengeri izék, meg szárazföldi izék is, mindenféle fura formában.

Mivel az eső elállt, kimerészkedünk a bódéból, és átmegyünk az út túloldalára, hogy a népviseletbe öltözött helyi erők árukínálatát tudjuk feltérképezni.

Árulnak itt is mindent, karkötőt, pénztárcát, bongot, szárított húst, zöldséget, gyümölcsöt stb, és a satöbbi között van kés is dögivel. Egész jóképű kardok is vannak, amik jól mutatnának falon, de nem nálunk, mert mi nem szeretnénk olyat, viszont van más, amit meg én nagyon, és az egy bárd. Mindig is vágytam egy ilyen hamisítatlan ázsiai bárdra, úgyhogy rá is kérdek az árára, aztán meg is veszem alku nélkül, egészen pontosan 1240 forintért. Kellemes, masszív, súlyos darab, fa nyéllel, pont olyan, amilyeneket minden ázsiai konyhában megtalál az ember. Az eladó egy vastagabb nylon anyagba csomagolja, átköti, hogy biztonságosan lehessen szállítani, én meg szépen a zsákomba helyezem és örülök.

Miután végignéztük a kis “piac” árukínálatát, visszaballagunk a bódék sorára, hogy a szárított marha árát tudakoljuk, meg egy helyen láttam, hogy egy arc már útra készen árulja, vákumfóliázva. Szép, sötét hús, igazából bivaly alapanyagból van, és szerencsére van nála kóstoló is. Azért szerencsére, mert kóstolás után rájövök, hogy nem kell nekem ilyen. Nincs fűszerezve, eléggé naturális, fura íze van. Nem rossz, de ez nem snack, hanem főzésre való, úgyhogy végül köszönjük, de nem veszünk belőle.

Veszünk viszont kisfiamnak egy fából készült dinoszauruszt. Kézi faragás, elég olcsó, és legalább nem a multiknak adjuk a pénzünket műanyag szarokra.

A dinoárusnál aztán érdeklődni kezdünk ismét, hogy ugyan mik vannak már azokban a nagy zsákokban, és mire valók így szárítva. Ezt ugye a másik boltban már Dóri megkérdezte, de nem árthat kétszer, mert miért ne?

A válasz itt is ugyanaz, de ez a nő egy fokkal jobban beszél angolul a másiknál, aki konkrétan semmit, és bár ez sem sok, a fiatal lány serényen használja a telefonját, azon is a google translate szolgáltatást, így aztán sok érdekes dolgot mond, csak éppen nem értjük, de azért bólogatunk és mosolygunk nagyokat, és átvesszük a beszélgetés irányítását, tehát mi kérdezünk: mi ez? Ő meg mondja, hogy az, bizony.. tea, levesalap, megint tea, szárított gomba… izé…. és aztán mond valamit, egy kicsit szégyenlősen, amit nem értünk.

Érdekes a csomag, érdekes a nő reakciója is. Mert a szárított gomba elég egyértelműen szárított gomba, hiába kérdezett rá Dóri, nem lett belőle más, mint aminek látszik, de ez…

És azt mondja hirtelen a mi eladónk mosolyogva, a google translate-ből felnézve, hogy “pickled wine”. Aminek ugye sok értelme nincsen, tehát talán valami pác, de nem, nyilván nem, hanem ez az, amit be kell áztatni, ugye maga a csomag tartalma. És aztán a többit már én sejtem, ezért egyezményes jelekkel kérdezem, hogy akkor ez olyan, amitől majd a férfiember bizonyos részei keményen, és minden kétséget kizáróan, amikor csak akarja….. Olyan, válaszolja, és mosolyog. És pickled wine, és akarok-e?

Nos én inkább nem. Nevezzen finnyásnak, de ezen zacskó tartalma, amiből ezt a főzetet, vagy ázalékot kell készíteni, eléggé összetett, és nem tudom, hogy mi ad okot nagyobb aggodalomra, az, amiről tudom, hogy mi, vagy az, amiről nem, de mégis benne van?

Mert a zsákban jelen van szárított formában néhány tengeri csillag, taplógomba, talán kis koralldarabok vagy nem tudom, két komplett patkány, halak, egy csomó egyéb, amiről lövésem sincs, meg bogarak, és nem szárított formában pedig szintén bogarak, de ők sanszosan nem képezik nélkülözhetetlen elemét majd a főzetnek, sokkal inkább az előzőleg felsoroltak szagát megérezve gondolták, hogy jó lesz nekik ott, a zacskón belül.

Futkosnak is odabent rendesen, így leteszem, és megállapítom, ha lenne listám azon bizarr dolgokról, amelyeket életemben láttam, akkor biztosan benne lenne a top 10-ben, ha meg lenne olyan listám bizarr dolgokról, amelyeket már kóstoltam, akkor biztosan nem lenne benne a top 10-ben, mert nem lenne a listán, pedig kaja téren elég bevállalós vagyok.

Az eladó valószínüleg félreérti az arckifejezésem, biztosan azt sikerült róla leolvasnia, hogy nincs kedvem főzőcskézni, mert ajánlja, hogy van itt készen is ebből, ha esetleg mégis megkívánja tőlem az élet ennek a dolognak a használatát. Egy kis, kb 2 dl-es üveg, benne kétesen sötét színű lötyivel. Nem mondom, hogy sokat kéne dilemmázni a válaszon, szépen megköszönjük, kifizetjük a fadinót – amire ezek után már gyanakodva nézek – és megegyezünk Dórival, ha majd kell külső segítség ezen a téren, akkor is inkább egy kék tablettát, nem ezt a lötyit. De csak mert kisebb helyen elfér.

Ismét elért bennünket a délután, a mai etapot teljesítettük, menjünk visszafele szépen, amíg nem esik.

Dóri kérésére ismét megállunk a Market névre hallgató áruháznál, vásárolgatunk egy kicsi, mert már csak 2 napunk van Vietnámban, kis ajándékot még senkinek nem vettünk, és hát mi lehetne jobb ajándék, mint helyi finomságok, amiket még mi sem ismerünk?

A szárított marhahús például elég jó ajándék, de mivel én is imádom, ezért nem ajándékba viszem, hanem csak úgy magamnak, és ha netán valaki meglátogat addig, amíg tart belőle, akkor megkínálom, de remélem egy ideig még nem jön senki.

Keresek még kimchi fűszert, amit már egyet vettem, szintén magamnak, és ezt is magamnak. Beszórunk még némi ismerős, meg ismeretlen édességeket, teát, sört, vizet, de utóbbiak egyike sem ajándék. Feltankolva mindenféle földi jóval, visszamegyünk a szállodába, töltünk a távirányító akkujába, majd ismét robogóra pattanunk, mert sörözni még korai lenne, és hátha tudunk készíteni még pár videót a levegőből.

Lelövöm a poént, nem tudunk. Robogózunk ugyan a környéken eleget, Dóri térképészkedik veszettül, de inkább csak nézelődünk, kódorgunk, majd úgy ítéljük meg, hogy a seggünknek elege van már a motor üléséből, a tüdőnknek, meg a szemünknek a kipufogógázból, a bőrünknek meg az újra hétágra sütő napból, szóval ennyi volt. A motort leadjuk, felcihelődünk a szobánkba, és teljesen feleslegesen ugyan, de pakolászunk egy keveset, pedig holnap ráérnénk, a luxusbusz (és a luxust mindig hozzá kell tenni) csak 14 órára jön értünk. Mégis, valahogy jobb érzés, amikor nem lóg feletted a feladat, hogy még ezt meg azt meg kell csinálni, pedig de, mert addig még nyilván fogunk fürödni, másik ruhát veszünk fel (csak másikat, nem tisztát, mert abból már csak egy van, az meg kell a hazaútra)

Ennyi fért hát a mai napba, egy sör cisszen, persze fejenként, aztán még, mert utolsó esténk Sapaban, meg még egy a vacsorához, ami nem más, mint valami mellérendelt hús, meg papaya saláta, mert az nagyon bejött. Amúgy a hús sem rossz, csak nem ezt akartam. Igazából a mellérendelés amúgy is megy nekem, nem az első, és nem is az utolsó eset ez.

Még egy sör a szállodában, mert még mindig szomjasak vagyunk, meg azért, mert ugye ez az utolsó esténk Sapaban, ha még nem mondtam volna. Már mondtam? Mindegy, tegyük el magunkat aludni, úgy élvezem, hogy végre nem csak forgolódok alvás nélkül órákat.

Barátaink szállását hamar megtaláljuk. Kelly éppen egy függőágyban chillel, mellette a teraszon tyúkok alszanak nyugodtan, egy francia család több tagja kártyázik, a kislányuk meg egy viet kislánnyal játszik az utcán. Nekik is jól megy az asszimiláció, a gyerekek meg szavak nélkül is értik egymást, érdekes jelenség. Johnny jön, és mondja, hogy túra majd holnap lesz, gyaloglás összesen 5 óra, lesz benne bambusz erdő, Hmong falu, meg vízesés is, és szuper lesz. Klafa, bár én szívesebben mentem volna ma, hogy holnap ne kelljen ezt az utat újra megtenni oda is meg vissza is, de hát ez van.

Kelly kikel a függőágyból, sétára indulunk egy keskeny úton, amely rizsföldeken vezet keresztül, közben lóg az eső lába, csend van és hihetetlen békesség. Ez az a hely, ahol az ember valóban tud lazulni, elmélkedni, pihenni.

Hamisítatlan vidék. Hamisítatlan, de annyira, hogy itt látjuk az ország ezen részének igazi arcát, ami nem a turistáknak szól.

Séta közben egy rákot pillantunk meg, ami jöttünkre fenyegetőn emeli felfele ollóit, de aztán szépen a bozótba menekül. Hatalmas pillangók, és zöld, zöld mindenhol.

Természetesen készítünk légifelvételeket itt is, mert nagyon tetszik, és ennél jobb alkalmam nemigen lesz rá.

Épülő házakat is látunk, meg iskolát és óvodát. Kicsit másképpen néznek ki ezek, mint otthon. Utoljára Kambodzsában láttam ilyet, ez is hasonlóan szegényes, de azért színes és vidám hangulatú.

Már jó pár kilométert magunk mögött tudunk, amikor a társaság éhes lesz. Étterem itt is van, pont azzal a választékkal és minőségben, amit már megszoktunk. A kaja jó, panasz nem érheti, szóval nincs gond. Ebéd után Kelly mondja, hogy ő most pihenne kicsit, vissza kéne mennünk a szállásukra. Johnny megnyugtat, hogy mehetünk mi is, kártyázhatunk vagy ilyesmi, de én felvetem Dórinak, hogy marhára nincs kedvem Kelly pihenéséhez asszisztálni, mert ők ugye hónapokig vannak úton, de nekem még mehetnékem van, hogy lássunk csodákat, tehát mi lenne, ha ezt a 40 perces autótutat hazafele kihagynánk, és inkább gyalogolnánk egy kicsit. Nem sok az egész, 12 km. Dóri rábólint az ötletre, nekiindulunk hát. Egy darabig még közösen megyünk, aztán ők elköszönnek, mi meg folytatjuk a sétát vissza, Sapába.

Eleinte felhős az ég, de már nem nagyon nyúlkálunk az esőkabát után, mert percenként lehet felvenni, meg összecsomagolni.

Így, hogy az ember gyalog közlekedik, sokkal többet lát, meg több ideje van elmélkedni is. A helyiek élete nem tűnik túl egyszerűnek. Bár Sapában és környékén a klíma ebben az évszakban sokkal elviselhetőbb, mint az alacsonyabban fekvő területeken, ettől függetlenül azért itt sem kell fázni. A 30 fok feletti melegben az itteniek hosszú pulóverben és nadrágban, vagy éppen nyakig népviseletben nyomulnak. Mivel errefelé turista nemigen jár, pláne nem gyalog, szerencsére kevesen vannak, akik el akarnak nekünk adni valamit.

Kis, szinte néptelen falvakon haladunk keresztül, amelyek éppen csak pár házból állnak. A házak teteje jellemzően bádogból van, és nagyjából úgy néznek ki, melyet itthon putriként szokás aposztrofálni. Lehetne ez éppen még hangulatos is, ha a kunyhók oldalfala és teteje bambuszból lenne, de így nem annyira nyújtanak szép látványt. Érdekes, hogy ha egy település nem több, mint 20 házból áll, akkor is tartozik hozzá kis sámlis, kis asztalos vendéglátóipari egység, ahol a nap bármely szakában vadul szürcsölik a pho levest a  helyiek. A kutyák is asszimilálódtak, koszosan, de haláli nyugalommal szemlélik a körülöttük zajló eseményeket, vagy éppen alaszanak.

Bár vidáman hagyjuk magunk mögött a kilométereket, a szintemelkedést kihagytam a számításból, és ez a könnyed sétának ígérkező 12 km nagyon lassan akar elfogyni. Már számtalan képet csináltunk a tájról, ami megunhatatlan, és minden félórában mást mutat, függően a betekintési szögtől, a felhők és a napfény éppen aktuális viszonyától. Éppen elhagyunk egy bivalycsordát, amelyet egykedvűen terelget egy 10-12 éves forma kissrác, majd egy kis kiugró rész után befordulva építkezést látunk. Az építkezés bizonyára egy kis szálloda lesz, vagy valami helyi pénzesebb illető háza, mert betonból épül, elég magas, az alapterülete is nagy, és közvetlenül a szakadék szélére épül. A rajta dolgozó munkások ördögi ügyességgel egyensúlyoznak a falakon, ők is nyakig felöltözve, munkavédelmi sisak gyanánt a szokásos, kúpos, vietnámi szalmakalapot használják, amikből nekünk sem ártott volna venni egy-egy darabot, mert roppant praktikus lenne, ha lenne. Árnyékolná a fejünket, a vállunkat az erős napsütéstől, de nem teszi, merthogy nincs olyanunk. Van viszont esőkabátunk, amit Dóri okosan a fejére akaszt, és inkább az izzadást választja, mint a szénné égést, amiben van azért logika, de én mégsem bírom rávenni magam erre.

Az építkezést hátrahagyva egy fiatal pár mellé érünk, akik az út mellett fotózkodnak. Kihasználva az alkalmat, megkérnek, hogy készítsünk róluk pár fotót. Szimpatikus, fiatal spanyol hátizsákosok. A szokásos honnan jöttél stb. kérdések után megtudjuk, hogy nemrég jöttek át a Fülöp szigetekről, amivel tengerpart ügyileg maximálisan elégedettek. Mutatnak képeket fehér homokról, pálmafákról, meg olyan kék tengerpartról, hogy a nyálunk is elcsöppen. Kérdik, hogy hová tartunk, mondjuk, hogy Sapába, erre elismerően bólintanak, és mondják, hogy azért az kemény, mi meg mondjuk, hogy már az út felét letudtuk.

Kis beszélgetés után felülnek a bérelt motorra, sok szerencsét kívánunk egymásnak, majd elhajtanak és mi is folytatjuk túránkat, de úgy egy kilométer múlva nagyon frankó kis árnyékot találunk két, hatalmas babmuszbokor  alatt. A hely tökéletesen alkalmas repülésre, úgyhogy nem is tétovázunk sokat, kirepüljük a maradék akkukat, kicsit pihenünk, rendbe szedjük magunkat és indulnánk tovább, amikor egy csapat kisgyerek vesz körbe bennünket, leginkább lányok. Nagy mosolygások, meg némi hamvábaholt kommunikáció után úgy döntenek, hogy Dóri nagyon szimpatikus nekik, ezért kap egy csokor sárga virágot. Köszönés, további mosolygás, a virágcsokor a hátizsákom oldalzsebébe kerül, tehát feldíszítve haladunk tovább. Az úton számtalan helyen van vízátfolyás, néha komplett vízesések folynak rajta keresztül. Egy ideig próbáljuk megoldani köveken átugrálva az átjutást, de eddigi kísérleteink teljesen hiábavalóak voltak arra vonatkozóan, hogy megússzuk száraz lábbal, mert egyrészt már így sem száraz egyikünk cipője sem, másrészt meg most éppen egy kb 10 méter magas zuhatag vízhozama hömpölyög át az úton, folytatva útját a távoli folyó irányába. Egyikünk sem próbál bűvészkedni, hogy majd száraz lábbal átjut, csak rezignáltan vesszük tudomásul, hogy tocsog a víztől a cipőnk, viszont a víz legalább egy picikét hűvösebb a levegőnél. Cuppogó cipőben nem jó gyalogolni, megállok, leveszem a zoknim, kicsavarom, a cipőt pedig mezitláb visszaveszem. Néhány kilométer után érzem, hogy dörzsöli a lábam, úgyhogy felhúzom lábamra a vizes zoknit, inkább legyen kicsit kellemetlen, mint véresre dörzsölődjön.

Már csak 3 km van hátra, hulla fáradtak vagyunk. Nekem többször is megfordul a fejemben, hogy csak kéne egy taxit fogni, vagy valami buszra szállni, de mivel Dóri nem panaszkodik, így én nyilván nem fogok, pedig a szintkülönbség miatt eléggé fárasztó a gyaloglás. Egy kilátóhelyhez érünk, ahol helyi gyerekek egy csoportja szalad hozzánk, hogy eladjanak nekünk valamit, bármit. Látszik, hogy közeledünk a város irányába, és az is látszik, hogy a kilátó miatt itt sok turista megfordul, ellenkező esetben nem lennének szakosodott helyiek, de vannak, és elég erőszakosak is, úgyhogy némi mosolygás után továbbállunk.

Egy kanyarban egy motorost ugató, azt kergető kutyára leszek figyelmes. Dórit magam mellé hívom és előveszem a szelfibotot arra az esetre, ha az izgága jószáknak eszébe jutna, hogy bennünket is kergetne kicsit unalmában. Végül nem kell vele konfrontálódnunk, mert szépen visszaoldalog a ház mellé, ahonnan kijött.

A nap ereje már csökkent valamennyit, de azért örülünk a kis bamuszerdős résznek, legalábbis az általa nyújtott árnyéknak. Az úton sár és tócsák, a vizük vérrel keveredve. Vagy sikerült elütni valamit valaminek, vagy az úton vágták le a valamit, aminek a vére most itt színezi a környezetet.

A város előtti utolsó kanyarban vagyunk, az útburkolat itt már aszfalt, viszont cserébe jó meredek. Sapát alulról közelítjük meg, pont a szállodánk utcájába beérve. Egy kis téren éppen szemétszállítás folyik, borzalmas a bűz és a mocsok, ezért kicsit megszaporázzuk lépteinket. Mire visszaérünk a szállásunkhoz, már semmi másra nem vágyunk, mint egy jó fürdésre, és egy kis sörre, szerencsére mindkettőt sikerül gyorsan letudni. Közben a teraszon végignézzük a mai légifelvételeket, majd iszunk még egy sört, meg a maradék vodkából egy-egy kupicával, csak mert van, és mert miért ne, hiszen szabin vagyunk.

Megbeszéljük, hogy elindulunk vacsorázni, de most nem a kedvenc éttermünkbe, mert Dórinak kis tekert, grillezett dolgokra támadt gusztusa, és van ilyen sütögetős hely a szállodánk utcájában, tőlünk pont 50 méterre, és ennél már csak az lehetne jobb, ha ennél is közelebb lenne, mert már nem sok kedvünk van gyalogolni a mai túra után. Mivel a papaya saláta az első számú kedvencemmé lépett elő a semmiből, kérdem a helyen, hogy van-e olyan náluk. Van hát, csak most nincs, mert elfogyott. Eléggé szánalmasan szomorú képet vághatok, mert az arc mondja, hogy akkor mégis van, csak kicsit várni kell rá.

Nem gond, amíg van söröd, addig én várni tudok, Dóri sincs ezzel másképpen, úgyhogy pont eddig sikerült most eljutni, egyetlen méterrel sem tovább. A rangidős valakit elszalajt a boltba, hogy vegyen papayat, mi meg addig sörözünk, és kiválasztjuk a húsokat, amiket majd grillrácsra rugdosnak hozzáértők, hogy megsüssék iszonyatos hőmérsékleten.

Választunk néhány tekercset, ami csirkéből van, belülre pedig az egyik esetében mángold kerül, a másik esetében meg hosszúszárú, apró kalapú gombák. Kérünk még sima nyársra húzott húst, töltelék nélkül, csirkéből, meg lóból, mert az is van.

A sörök elfogytak, a kajánk megsült, és idő közben megérkezett a papaya salátám is, ami ugyan nem veszi fel a versenyt azzal, amit a kedvenc helyünkön adnak, de azért sok panaszom nincs rá, azt leszámítva, hogy nem elég csípős, viszont ebben az esetben legalább Dóri is tud belőle enni, akinek ekkorra már a pocakja kezdi bemondani az unalmast a sok fűszer miatt.

A vacsora isteni volt, a városban való sétától most eltekintünk, csak egy túraboltba ugrunk be visszafele, hogy zoknit vegyek, de sokallom az árát, ami marhaság, mivel reggel úgyis vennem kell, de azért most ellenállok. A szálloda süteményespultjában egyszer már csalódtunk, de azért próbálkozunk, mégpedig valami poharas, többrétegű krémdesszerttel, ami elég jó, az ár/érték aránya viszont kevésbé, itteni mércével iszonyat drága, 600 forintnak megfelelő dong. Ez itt még akkor is sok, ha szállodában veszi az ember, de ma, ez után a gyalogtúra után megérdemeljük.

Az este folyamán még arra marad energiánk, hogy megüzenjük Johnnyéknak, holnap marhára biztosan nem megyünk velük túrázni, mert a cipőink még elég nedvesek…. na jó, igazából nem akarunk megint 5 órát gyalogolni, hogy sanszosan ugyanazt lássuk, mint ma, meg nincs kedvünk kiadni a pénzt fuvarra, aminek érkezésére ott legalább egy órát kell várnunk.

Viszont eltervezzük, hogy holnap majd jól megnézzük a másik vízesést, ami abban a nemzeti parkban van, ahová pár napja már nem mentünk be, mert későre járt.

Eddig jutunk, aztán mély alvásba merülünk.

A difi nem nagy, mindössze 240 forint, így aztán amikor a recepciós hölgy mondja, hogy várnunk kéne, mert nincs itt a manager, mondjuk, hogy ne fáradjon, akkor elsétálunk a sarokig, az gyorsabb lesz. Viszont ahhoz kéne pénzt is váltani, ezért megcélozzuk a szállodával szemben lévő bankot, ami inkább emlékeztet egy vidéki vasútállomásra, mintsem pénzintézményre, de ott meg pont előttünk valami skandináv származású turisták panaszkodnak a banki dolgozóknak, hogy gond van az automatával. Úgy ítéljük meg, hogy ez egy hosszabb meccs kezdete, tehát visszamegyünk a szállodába, és megkérdezzük, hogy tudnak-e pénzt váltani. Mondják, hogy persze, egy perc türelem. És ha már, akkor kellenének-e mégis a motorok. Ha már úgyis várni kell, akkor jobb érzés két dologra várni egyszerre, tehát rábólintunk, és mire a pénzt felváltják, addigra megérkezik a motor is, egy jóval szebb, újabb motor képében, mint amit tegnap rendeltünk, ráadásul tele tankkal, egész napra 2400 forintért kapjuk. Jogsit nem kérnek, aláírni nem kell semmit sem, a bérlés árát meg majd a szobához csapják. Ennél kényelmesebb már nem is lehetne a helyzetünk.

A mai célpontunk Fansipan, ahová egy drótkötélpályán visz fel majd bennünket egy felvonó.

El is indulunk, keresztül a főtéren, ahol éppen egy baleset helyszínelése folyik. Egy felborult motor, vagy 25 rendőr, csomó mérőszalag, és helyszínelnek serényen, én meg azon tűnődöm, hogy ebben a rohadtnagy kuplerájban vajon hogyan fogják megállapítani, hogy ki szabálytalankodott? Merthogy mindenki, minden pillanatban, az biztos, de hogy döntik el, hogy ki volt a szabálytalanabb? A kérdés csak ez lehet. Mindenesetre ez az első és az utolsó baleset, amit Vietnámban látunk. Sosem fogom megérteni, ez hogyan lehetséges, de ők ebben a káoszban tökéletesen jól elvannak, és nem törik egymást halomra, pedig azt várná az ember.

Dóri szokás szerint térképészkedik kicsit, aztán folytatjuk az utat, és kb fél óra robogózás után egy nagy parkolóban találjuk magunkat, ahonnan már csak gyalog, vagy egy ingyenes buszjárattal tudunk tovább menni. Mi a gyalogutat választjuk, mert úgy többet látunk, meg mert az tutira ingyen van, és még edződünk is kicsit. Út közben néha megáll mellettünk egy-egy taxi, ajánlva a szolgáltatását, de nem igazán értjük, miért teszik ezt, mivel kb. 10 perc sétával elérjük a helyet, ahonnan a Cable Car néven futó felvonók indulnak.

A hely nagyon kultúrált, gyönyörű épületekkel, parkosítva, le a kalappal. A Cable Car ára viszont elég borsos, fejenként 33 dollárnak megfelelő dongokat gombolnak le rólunk érte.

A kis kabinok szépek, tiszták, és a 6,3 km-es távot, és az 1440 méteres szintkülönbséget nagyjából 20 perc alatt teszik meg velünk, így jutunk fel majdnem a csúcsra, de csak majdnem.

Innen tovább vagy gyalog mehet az ember, lépcsőkön, vagy egy, az otthoni fogaskerekűhöz hasonló járművel.

Ez a pudingoknak való, mi gyalogszerrel megyünk tovább, mert kemények vagyunk, mint a vídia, de legalábbis annak akarunk látszani, és mert persze a gyalogút ingyen van.

Az időjárás hol esős, hol napos, a ködről meg korrekt módon már a jegypénztárnál szóltak nekünk, így nem lepődünk meg, hogy a bázisállomásra feljutva lófaszt se látunk, de az azért nagyon szép. Ez azért nem teljesen igaz. Odafent a látótávolság 2-3 percenként változik, ami azt jelenti, hogy hol 10 méterre sem látni, hol meg teljesen kiderül. Amikor felőben vagyunk, fázunk kicsit, amikor a felhők eltűnnek, akkor meg a déli napsütésben olyan érzésünk van, mintha egy 2000 wattos infralámpával égetnék a fejünket.

Függetlenül az időjárástól, a hely kihagyhatatlan, sőt, a ködtől valahogy misztikusabb, vadregényesebb lesz a számtalan Buddha szoborral, pagodával tarkított hely. A növényzet itt is buja és gyönyörű. Nagyon élvezzük, de nagyon lassan haladunk a csúcs felé, és ennek meg is van az oka. 3000 méteren vagyunk, és a mi punnyadt testünk nem szokott az ilyen magasságokhoz, ahhoz meg pláne nem, hogy vagy 600 lépcsőt, ezzel több, mint 100 méter szintemelkedést is abszolváljunk. Szóval lépcsők vannak szarásig, meg kis járdák, meg kiszögellések, de az egész helynek valami lélegzetelállító hangulata van. Mindkettőnknek nagyon tetszik. Tömeg nincs, vidámak vagyunk, csak fáradtak. Egy részen, ahol aztán végképp senki nincs, egy kb 10 méter magas álló szobor mellett előveszem a Mavic-et, és repülni szeretnék vele, de mindenféle hülye hibaüzenettel traktál, hogy az iránytűje nem oké, kalibrálni kéne. Sokmindenhez van kedvem, ehhez nincs, de azért kalibrálom, hogy örüljön. A kalibráció megtörténik, gps jel okés, felszállok. Felszállás után egyből jön hibaüzenet, hogy ismég iránytű hiba, és vigyázzak nagyon. Közben látom ám, hogy a gép, ahelyett, hogy egyhelyben állna, szépen fordul körbe. Nem szeretem én az ilyesmit, némi lebegés után leszállok és elpakolom. Bizonyára a rengeteg hatalmas fémtömeg miatt hülyéskedik, bár igazából mindegy is, ha nem repül, hát nem repül. Itt, ebben a ködben hazatérő funkció nélkül nem fogom használni, mert olyan gyakran ködösödik, felhősödik, hogy helyismeret nélkül nem találnék vissza, és ugye az a felvétel ami még a Mavic-ben lévő memóriakártyán van, nem gazdagítja az emlékeinket, meg a gépet sem akarjuk bebukni, mert nem olcsó.

Gyalogolunk, lépcsőzünk hát tovább a csúcs felé. Az utolsó szakaszon már mintha vonszolnának, Dóri többször is kéri, hogy álljunk meg, és mivel a hiszti, meg a nyavajgás nagyon távol áll tőle, tudom, hogy ilyenkor valóban komolyan kell venni. Időnk meg van, szóval lassan de legalább biztosan érünk fel a csúcsra.

Azt nem tudjuk meg, milyen lenne a kilátás, ha nem lenne ilyen felhős az idő, de ha nem lenne ilyen felhős az idő, sosem látjuk azt a csodát, amit most. A környező hegycsúcsok hol a felhőkbe vésznek, hol feltárulkoznak előttünk, mesébe, vagy legalábbis filmbe illő az egész. Mostanra inkább örülök a felhőknek, pláne akkor, amikor kisüt a nap, mert olyankor érezni, hogy ha ez lenne a helyzet végig, akkor már rég megsültünk volna. Kifotózzuk magunkat, aztán indulunk vissza a lépcsőkön. Mindig mondom, hogy lefele nehezebb az ember lábának, most is mondom, és most is igazam van. Mire leérünk, erősen remegnek az izmaink, de – lehet ennek van valami köze a ritkás levegőhöz- eléggé eufórikus hangulatba kerülünk. A felső bázison lévő boltban szándékozunk venni egy hűtőmágnest, de nincsenek szépek, viszont legalább csillagászati áron árulják a rondákat. Ugyanezen okból kordában tartjuk az éhségünket is, pedig ebben a magasságban összesen 3 órát mozogtunk, tehát okkal korog a gyomrunk.

Hamar beszállunk egy érkező kis kabinba, és visszalibegünk az 1600 méteren található kiindulópontra. Úton lefele pattog rendesen a fülünk, de ásítunk, meg nyelünk, szóval majd elmúlik.

Lent továbbra is felhős az ég. Nyugisan visszasétálunk a motorhoz, és most sem kérünk a buszos szolgáltatásból, pedig sanszosan tényleg ingyenes. A parkolóban kicsit rendeződünk, motorra pattanunk, hogy egy következő vízesést is megnézzünk, ami kicsit messzebb van a múltkorinál, de ugyanazon az úton kell haladnunk. Az eső egyre jobban fenyeget, én meg utálom a fenyegetést, ezért amikor csepegni kezd, félreállunk egy helyen, ahol látjuk, hogy ételt is mérnek. A megérzésem jó volt, alighogy fedett helyre toljuk a motort, elkezd szakadni az eső. Esőkabát ide-vagy oda, nagyon szarrá áztunk volna, de lehet, hogy még jobban. Mintha dézsából öntenék. Rendelünk valami rizses ételt, meg egy italt, ami winter melone néven fut. A kilátás csodás, az eső szakad, a winter melontól meg mindenki őrizkedjen, mint a pestistől, vagy jobban. Nemigen tudom mihez hasonlítani az ízét, de valami ilyesmi lehet egy három napig hordott, vízbe áztatott zokniból készült italnak, 16 evőkanál cukorral megküldve. Nem állok finnyás gyerek hírében, menzán is nevelkedtem, de ez ihatatlan.

Egy órás pihenő után indulunk tovább, a pincér srác eléggé szájhúzva hagyja abba a játékot a telefonján, de azért csak tudunk fizetni. Most, hogy kieste magát, ismét tisztul az ég egy kicsit, a nemzeti park bejáratához meg hamar odaérünk, de azért nem annyira hamar. Bemenni már nem akarunk, nincs rá idő, itt is megkérdem szépen, hogy kenájfláj-e a drónommal, itt is bólogatnak, mosolyognak, jönnek és néznek, és barátságosak.

Közben kezd szürkülni, úgyhogy ideje visszatérni Sapa-ba. Út közben semmi érdemleges nem történik, leszámítva a kettőnk közötti kis vitát, miszerint Dóri ki akarja szorítani belőlem a szuszt vagy nem. Szerintem az életemre tör, szerinte meg csak fél a motoron.

Sapába visszaérkezvén Dóri szemét megüti egy Market felirat, ami jelen esetben egy olcsóbb árfekvésű boltot takar. A bolt árfekvése nem a minőség alacsonyabb mivolta miatt van, hanem azért, mert ez nem a turisták által látogatott környék, itt a helyiek tobzódnak nagyon, úgyhogy pont nekünk való a hely, bemegyünk.

Ez itt a kánaán. Csekkolom a sör árát, de csak mert kell egy összehasonlítási alap, és van nagy pofáraesés. Eddig a Hanoi sört legolcsóbban a CirckeK-ben sikerölt vennünk, ahol 13e dong volt, itt viszont mindössze 9.5e dongot kérnek érte, azaz kevesebb, mint 120 forintot. És látunk még ugyanebből prémium verziót, aminek az ára még mindig csak 11e, én ebből veszek gyorsan, meg valami egyéb, de szintén prémiumnak titulált sört 13-ért, mert az már biztosan iszonyat jó lehet.

Persze senki ne gondolja, hogy mi mindig csak sörözünk, egyebeket is veszünk. Pl kimchi fűszert, mert arra régóta vágyom, bár semmi köze vietnámhoz, veszünk még valami kis csomagot, amiben számtalan kis dobozka van, kb akkorák, mint egy-egy leveskocka, rajta csupa vietnámi szöveg. Ez lesz a zsákbamacska, mert lövésünk sincs, hogy mi ez, de az édességek között van, tehát valószínű, hogy édes, és nem mosogatógépbe való tabletta. Aztán Dóri kinéz valamit, ami kis golyó, benne valami folyékony állagú valamivel, matcha tea ízesítéssel, tehát az csak jó lehet. Meg egy másik fajta golyót is, az meg kókuszos lehet, talán… vagy ilyesmi. Veszünk még néhány jeges teát, szintén matchásat, az eddigi 10-15 helyett most 7-ért, szárított marhahúst az én javaslatomra, mert az finom, tudom.

Mire minden áhított dolgot a kosárba teszünk, már meg is szomjazunk, úgyogy irány a kassza. A kasszánál kis fennforgás van, és a két golyós cuccból utánunk hoznak még egy-egy csomaggal, merthogy akció van, és egyet fizet, kettőt kap.

Boldogság! Visszarobogunk a szállodába, leadjuk a mocit és zuhanyzunk egy óriásit, hogy aztán tanácskozhassunk.

És tanácskozunk is sörözés közben, mégpedig arról, hogy Sapa után hová menjünk. Vietnám déli részén tengepartoznánk kicsit, de némi guglizás rádöbbent, hogy nem nagyon fogunk, amit azért annyira nem is bánunk. Egyrészt nem hiányzik a repülőhöz igazodás, a 36 órás vonatút meg nem fér bele az időnkbe és kedvünk se nagyon van hozzá, másrészt meg egyre jobban tetszik ez a környék, ezért úgy döntünk, hogy még maradunk itt, és ráérünk majd egy nappal a hazaindulás előtt visszamenni Hanoiba. Egy gyors messengerezés Johnnyéknak, akik lebeszélik Tuannal, hogy majd csak 12-én délután jöjjön értünk a busz.

Közben azt is megtudjuk tőlük, hogy találtak szállást, de az Sapatól 40 percre van, és azt is, hogy a hölgy, aki a túrára bennünket elvitt volna, nem válaszol, nem veszi fel a telefont.

Ez van. Ennek kapcsán ma nem jönnének vissza a városba, hogy velünk vacsorázzanak, amit teljesen megértünk és igazából nem is bánunk, jó néha csak kettesben lenni. Viszont írják, hogy a hely, ahol vannak, nagyon lovely és holnap látogassuk meg őket, ott is lehet túrázni, ráadásul fele pénzért. Király!

A sör viszont, a prémium verziós Hanoi kevésbé király, a másik, drágán prémium sör meg egyenesen ízetlen. Ez mellényúlás volt, de azért nagy duzzogva megiszom, és a másikat is. De nem csak én nyúltam ám mellé sörökkel. A macsás kis golyó nagyjából az ehetetlen kategóriába tartozik, a másik, ami belül mákos, szintén nem lesz a kedvencünk, szóval hazavisszük az akció keretein belül kapott extra dobozokat ajándékba. A szárított marhahúsra nincs panasz, csak annyi, hogy kevés, a kis leveskockák meg elég jók, azt még finomnak is lehet mondani. Jól elvagyunk, megegyezünk abban, hogy kellemes napot zártunk.

Nincs más hátra, mint némi sörözés, meg vacsorázás a már megszokott helyen, aztán még egy kis sörözés, és alvás. Nem kell altatót döngicsélni a fülünkbe…

Feltöltjük magunkat energiával, aztán teszünk egy sétát a városban. Világosban kicsit barátságosabb a hely, mindenfelé barangolunk, és sok lépcsőt megmászunk, sokat feleslegesen. Abból a szempontból ez a hely sem sokkal másabb, mint Hanoi régi negyede, hogy itt is minden kapualjban valami bolt van, és itt is minden boltban nagyjából ugyanaz található annyi különbséggel, hogy itt kézműves termékekből van több, a gagyi műanyagból kevesebb, de ha megtesz az ember 100 métert, akkor nagyjából látta a vietnámi termékek teljes szortimentjét.

Amikor már nagyon unjuk, akkor egy hosszú lécsősor felé vesszük az irányt és felfele haladunk rajta. A lépcső két oldalán is árusok vannak, szartól a repülőig minden van, és minden sokszor. A lépcső tetején egy kilátóhoz vezető út bejárata található, jegypénztár viszont sehol, csak a jegyszedő. Egy darabig nézelődünk itt, aztán lelépcsőzünk, hátha ott folyik a jegyárusítás, de nem. Megállapodunk benne, annyit nem érhet, hogy mégegyszer megmásszuk a lépcsőket, szóval visszamegyünk a szállodába, közben kontaktolunk barátainkkal, hogy mi legyen. Dél környékén találkozunk velük, és javaslatot teszünk arra, hogy fittyet hányva az itteni közlekedési morálra, béreljünk robogókat és azzal portyázzunk egyet a környéken. Amint a főtéren beszélgetünk, beoldalaz bennünket egy idősebb, népviseletbe öltözött nő, akivel kommunikálni kezdünk. Az első az, hogy nem kérünk még 65 db karkötőt, mert már van szarásig, a másik meg az, hogy az általa felajánlott egy napos túra viszont érdekelne bennünket, fejenként 15 dollárért. Ez azt tartalmazza, hogy eljön értünk, elvisz egy túrára, elvisz az otthonába, főz nekünk, és látunk majd szépeket, meg még szebbeket. Ez elég jól hangzik, szóval igent mondunk rá, és megbeszéljük, hogy holnap vagy holnapután keressük őt. Kisujjbecsszó, meg minden!

Eztán következik a motorbérlés, ami egyszerű is, meg nem is. A dolog nehezebb része, hogy megtaláljuk az ember, akinél bérelni lehet. Normál esetben ugye ki van írva, hogy “rent a bike” vagy valami hasonló felirat, de ez itt nem a normál esetek egyike. Aztán lenne még az a megoldás, hogy ahol sok motor áll, odamész, és megkérded, de itt mindenhol rohadtul sok motor áll, így ez sem kivitelezhető. Szerencsére a népviseletbe öltözött nő még itt van, tőle kérünk, és kapunk segítséget. Odavisz egy sarokra, ahol van egy ember, – akiről amúgy az életben meg nem mondanám, hogy ez a tag, akitől motort lehet bérelni, annyira nem, hogy még motorok sincsenek a környékén – és majd ő ad nekünk motort. De tényleg ad. Az ár a nap hátra lévő részére 120.000 dong, azaz úgy 1400 forint. Az ár megfelelő, a motorok meg olyanok, amilyenek. Várom, hogy akkor mondja, hogy milyen biztosítás van az árban, és mire nem vonatkozik, de hiába, ilyesmi nem történik. Ad egy kulcsot, és mondja, hogy majd hozzuk vissza a mocikat 18:30-ra. Visszakérdezek, hogy jól értettem-e, erre azt mondja, hogy jó, legyen akkor 19h. És ennyi. Ennél egyszerűbben én még motort nem béreltem. Johnnytól elkéri a jogsiját, és már haladhatunk is. Na de merre? Az én párom elég felkészült, és a térképen mutatja, hogy itt meg itt kell lennie vízeséseknek. A vízesés mindig jó, mert látványos, szóval felszaladok a szállodai szobába a drónért, aztán már ügetünk is.

Johnny is visszafogottan vezet, én sem húzom neki. Egyrészt azért, mert próbálom az utazásunk hátra lévő részét nem kórházban abszolválni, másrészt meg mert Dóri erősen majrés állapotban szorít hátulról, és nem akarnám kihúzni nála a gyufát. Gyorsan megtankoljuk a gépeket, az üzemanyag ára kevesebb, mint a fele az otthoniaknak, szóval ez sem jelentős költség.

Lassan robogunk, így legalább én is tudok gyönyörködni a tájban. A Halong öböl és annak környéke nagyon tetszett, de ez, ami itt van, ismét egy csoda. A környező hegyek szinte őrt állnak a város felett, a ködös-felhős részek pedig olyan vadregényessé festik a képet, hogy végül Dóri, a majrét legyőzve előveszi a zsebéből a telefont, és menet közben fotókat készít. Pompás az egész. Az utakon szerencsére nincs nagy forgalom, néha bivalycsordákba botlunk, kóbor kutyákat és az úttesten játszó 3-4 éves gyerekeket kerülgetünk, zajlik az élet errefelé is.

Éppen megállunk egy helyen fotózni, mert egy frankó kis vízesést látunk, olyat, aminél otthon turisták százai fotóznának szünet nélkül, de itt senkit nem érdekel, ez csak egy kis valami – ekkor érezzük, hogy bizony a felhőből itt is eső csepeg néha, tehát mindenki felveszi az esőkabátját, mindenki, akinél van. Nálunk van, Johnny és Kelly szerint ez nem szükséges. No nem baj, a keresett vízesés már csak néhány percre van, tehát talán megússzuk a nagy zuhét. Visszapattanunk a motorokra, és irány tovább. A táj egyre szebb, majd egy kanyarból kijövet meglátjuk a vízesést. Aztarohadt…. ez valóban vízesés. Méghozzá brutál nagy. Hamar odaérünk, a vízesés aljában, az út túloldalán egy csomó bodega, ahol ugyanazt kapni, mint Sapaban. Bár bölényfejet venni csábító, a robogón nem mutatna jól, meg otthon sem tenném a falra, szóval most kimarad a vásárlás, viszont a vízesést azért szeretnénk megközelíteni. Oda is sétálunk a bejárathoz, de addigra már szakad az eső. A jegypénztáros int, hogy húzódjunk nyugodtan az ernyője alá, így barátaink is megússzák a ronggyá ázást. Nyugisan várunk az eső végére, beszélgetünk.

Amikor eláll, megveszem a belépőket, fejenként 240 forintért, és illő módon megkérdem, hogy használhatom-e bent a drónomat, azaz a repülő kamerámat, mert itt ezen a néven ismerik. A főnök bólint és mosolyog, én illő módon megköszönöm, aztán elkezdünk felfelé hatolni a lépcsőn, persze az eső újra elered. Kis idő múlva egy fordulóban megállunk,  kihasználom a pillanatnyi esőszünetet, és készítek egy felvételt a levegőből. A látvány egyébként lenyűgöző. A fölénk magasodó hegyek csúcsai a felhőkbe vésznek, a víz onnan, legalább 200 méter magasból zuhog alá. Teljesen felvillanyoz, hogy itt tudtam légifelvételt készíteni.

Felmegyünk a lehető legmagasabb pontra, átkelünk egy kis hídon, majd ismét szakadó esőben visszaereszkedünk a kiindulási helyre. Szuper élmény volt, viszont az eső továbbra is szakad, így a bódék környékére oldalgunk, és az egyikbe be is megyünk, ami amellett, hogy ruhákat árul, kis büféként is funkcionál. A helyen kis nyársakat lehet kapni, amelyek közül egyik másik csak húst tartalmaz, de vannak olyanok is, amelyek esetén a húsba tekerve nagy adag zöldség, vagy éppen gomba található. Ezeket süti ki a hely üzemeltetője, jelen esetben egy középkorú, kicsit koszos, de nagyon kedves hölgy egy kis tűzhelyen. A kis nyársakhoz bambuszban főtt ragacsos rizst eszünk, meg chilliszószt. Johnny ismét meglobogtatja kis életmentő kártyáját, szóval ő végül nem kap a sós, mogyorós, fűszeres keverékből, amibe a ragacsos rizst kell beletutymákolni, és ami elég jó ízt kölcsönöz annak.

Jól lakunk, és kettőnknek összesen 1200 forintba kerül. Dórinak nagyon ízlik a cucc, és a higiénia abszolút hiánya sem érdekli különösebben, hamar asszimilálódik.

Egy fél óra elteltével az eső kicsit csillapodik, és bár fillérekért kapni a bódéban is esőkabátot, Kelly valamiért nem akar érte pénzt adni, merthogy van otthon (120 forintról beszélünk). Hogy az otthon alatt pontosan mit ért, azt nem tudom, mert később, az egész út során, egyetlen alkalommal sem látok rajta esőkabátot, pedig az eső gyakran szakad a nyakunkba. Mivel ő nem akar esőkabátot venni és elázni sem szeretne, mi meg nem szeretjük a lehetetlen küldetéseket, ezért különválunk. Ők visszamennek a városba, mi még egy darabig ücsörgünk, majd mi is elindulunk, olyan helyet keresve, ahol még készíthetünk pár csodás felvételt a levegőből. Találunk is egy erre alkalmas helyet, egy kilátópont, ami azért kilátópont, mert van ott egy nagy szív, ahová be lehet állni és fotót készíteni. A szakadék mellett korlát nincs, azt kevésbé tartották fontosnak, szív van, és ez a lényeg. Nem élünk a lehetőséggel, viszont repülünk nagyot, egy helyi erő őszinte örömére. Simán odajön, nézi, meg kérdezget a saját nyelvén, én meg válaszolok neki ami éppen eszembe jut, angolul. Jól elvagyunk így, megköszöni, hogy foglalkoztam vele, mosolyog, én meg pláne mosolygok, mert már érzem, hogy nagyon pöpec videók vannak a memóriakártyán.

Elcsomagolom a gépet, és indulnánk vissza, de a motor nincs velünk ebben a tervünkben, bárhogyan is bűvészkedek a kulccsal, nem akar világítani a műszerfal. Mondjuk a kulcsos rész már eddig is esetlegesen működött, a csomagtartó nyitásával, meg az indítással eddig is küzdeni kellett, de most már hiába minden erőfeszítésem, meg se nyekken. A helyi erő látja a szenvedésemet, és odajön, hogy segít. Nézi, végigpróbálja ő is ugyanazt, amit én előzőleg, és természetesen neki sem megy. Ekkor mutogat a műszerfalon lévő telefonszámra, ami stabilan ott van. Ej, fasza, de hogyan mondom el a motorbérlős arcnak, aki egyébkén sem az angol nyelv virtuóza, hogy most mi hol is vagyunk, amiről meg fogalmam sincs? Furamód a pulzusom most is normális, egyáltalán nem érdekel, hogy gond van, és Dóri arcán sem fedezek fel különösebb izgalmat, pedig ő általában minden lehetőséget megragad az aggódásra.

Mutatja az arc újra, hogy ott a telefonszám, erre előveszem a telefonom, és a kezébe nyomom. Nem rest, tárcsáz azonnal és beszél. Majd leteszi, és mondja, hogy szálljak le, és állítsuk a motort sztenderre. Látom én, hogy be akarja rúgni, de hiába, mert ha a kulcs nem teszi lehetővé, hogy zárjam az áramkört…. kb eddig jutok magamban, amikor a motor beröffen, első rúgásra. Arc mosolyog, mi szintén, köszönünk neki nagyot, meg el is köszönünk, és még menet közben is sokáig integetünk neki. Tehetjük ezt azért, mert Dórinál a parafaktor ismét magasabb értéken áll, és szól, hogy lassabban menjek. Kis vitába keveredünk, hogy lehet-e ennél is lassabban, de aztán közlöm vele, hogy a motoron nincs hátramenet. Erre lassan azért megnyugszik, és immár derült ég alatt szépen visszamotorozunk Sapaba. Út közben azon elmélkedem, hogy vajon miért vagyok akkora barom, hogy a motorban hagyom a kulcsot, bekapcsolt világítás mellett több, mint 40 percre, hogy az akkut teljesen leszívja. Mert ez történt. Lenne rajta mit szépíteni, de minek?

Sapába visszaérve leadjuk a motort, miután egy, az adott sarkon álló random nő előkeríti nekünk a motorbérlős faszit. Kérdi, hogy hol a másik, mondjuk, hogy lövésünk sincs, mert tényleg nincs, de majd előkerülnek. Visszamegyünk a szállodába, elfoglaljuk az új szobánkat, ami már szép, tágas, és olyan kilátás van a teraszról, hogy az állunkat úgy kell összelapátolni a földről. Egy nyugis zuhanyzás után kiülünk a teraszra négyesben, mi ketten, meg még két sör, és idő közben maradékvodka haver is csatlakozik a partihoz, hogy ha esetleg valami csúnya fertőzés bújkálna bennünk a fura kajabódé miatt, akkor csírájában elfojtsuk a tevékenységét. De tényleg csak ezért.

Közben a memóriakártyáról a laptopomra másolom a felvételeket, és örömködök is nagyokat, mert amit látok, az tetszik. Dórinak is tetszik, a söröknek is tetszene, de már nincsenek, viszont vannak újak, és nekik is tetszik.

Szépen ránksötétedett, Johnnyék megérkeznek, és mesélnek valami horror sztorit, hogy másik szállást kell keresniük, mert itt mire visszamentek, szét voltak dobálva a cuccaik, valaki ott őrjöngött, takarítva nem volt, és a fiókban találtak egy meth pipát, így holnap ők nem mozognak velünk, szállást kell keresniük, nem akarnak ott maradni. Érthető, legyen így!

Olcsó étterem felkutatására már nem vállalkozunk, a tegnapi hely pont jó lesz. Mivel már lendületben vagyunk, sörök rendeléséhez nem férhet kétség, meg úgy érzem, megérett az idő egy fűszeres papaya salátára, amelynek képében új szerelmem született.

Ez a saláta az ízek orgiája. A papaya roppanós, zöld csíkjai, az enyhén ecetes, de édeskés ízhez egy kis friss csípősség társul, amit csillapít a mogyoró olajossága, az egészet feldobja egy kis menta és ez az egész meg engem.

Az est gasztroélmény részének itt vége is lehetne, de még nincs. A szállodához visszasétálva, annak süteményes részlegénél némi francia beütést vélek felfedezni. A mango mousse jól hangzik, meg jól is néz ki, tényleg olyan igazi franciás, csak az adag nagyobb. Az íze, meg az állaga már jóval kevésbé ad pozitív élményt, úgyhogy egy részét meg sem esszük.

Elbúcsúzunk Johnnyéktól, megbeszéljük, hogy akkor a holnapi nap az külön lesz, és hogy majd megpróbálja elérni a népviseletes nőt, hogy lefixálja vele a túra időpontját és az indulás pontos helyszínét.

Felmegyünk a szép, nagy szobánkba, zuhanyzunk, majd kb 3 perc és 11 másodperc múlva már alszunk is.

A szálloda is megéri, a többletkiadást már cseppet sem bánom, sőt, minden fillért megér. Pláne, mert ismét reggelizhetünk csodás kilátással, már a fizetés fenyegetettségétől stresszmentesen, ugyanolyan jót, mint tegnap. Dóri a teraszon még egy kávét is megiszik, én csak gyümölcslevet, de pont olyan jól tudok így is bambulni, mintha koffeines italt innék, csak ez még jól is esik. A szálloda körüli épületek már közel sem olyan elegánsak, mint a szálloda. Legtöbbjüknek bádog a teteje, és nagyon zsúfoltan, szorosan egymás mellé, vagy méginkább egymásra épültek. Elgondolkodom, vajon hol lehet a bejáratuk azoknak, amik nem az első sorban vannak, meg azon is, hogy ebben a 35 fokban, és gőzkabin érzetű párában kinek van kedve edzeni? Csak mert az egyik épület “teraszán” egy lépcsőzőgépen nyomja valaki ezerrel. Persze ők ehhez szoktak, de nekem létezni is fáj ilyen klímán, nemhogy még edzeni, bár a tó körül sétálva megfordult a fejemben, hogy kipróbálnám itt is a futást, mint anno Jordániában, 45 fokos melegben, vagy mint otthon, a hegyekben, másnaposan, a déli napsütésben, mert miért ne, de azért itt ebből rendszert nem csinálnék.

A reggeli szeánsz után összepakoljuk a cuccunkat, minden bezsákolódik, és pont délben kicsekkolunk a szállásról. Mivel a szobát már kifizettük, csak azon sörök árát kérik, amiket még tegnap este, abban a drámai pillanatban vittem fel a tetőre, amikor elfogyott a boltban vásárolt.

Kis hiányérzetem van, ezért megemlítem, hogy emellett azért még némi mosást nem ártana felszámolnia, mert az is volt. Hú, meg há, meg tényleg? Van nagy telefonálás, látszik, hogy lövésük nincs róla, hogy mosattunk is, viszont mi becsületesek vagyunk, de nagyon. De csak mert ők meg tök jó fejek voltak, meg mert így neveltek. Végül aztán mondja, hogy csak 1 kg volt a mosás, ezért még 360 forintnak megfelelő dongot fizetünk, ami marhaság, mert egyrészt nem kilóra volt a mosás kiírva, másrészt a ruháink nem nyomtak egy kilót, szóval csak mondott valamit, és semmiképpen nem akart sokat fizettetni. Mondjuk az mi sem akarnánk, semmiképpen.

Mivel a marhára luxus limuzinbusz csak 2-3 közt jön értünk, még van időnk egy kis vásárlásra. A már tegnap bejárt rész felé vesszük az irányt, mert ott ki vannak írva az árak, és ez megodja az eladókkal vívott árharc problematikájának nagy részét, így könnyedén vásárolok még két darab pólót, darabját kb 1300 forintért, aztán, mivel az út Sapáig 5 óra, ismét beülünk a My Pho étterembe, ahol rendelünk némi rizses cuccokat, én kettőt ismét, mert egy lehet véletlen is.

Ezek után már nagyobb programba nem érdemes belekezdeni, 14 óra van, szóval visszaballagunk a szálloda halljába, és várjuk a buszt. Megérkeznek Kellyék is, látszik, hogy már kipihente a tegnapi durcát, és nagy várakozással tekint az utazás elé.

Nem kell sokat várnia, a busz meg is érkezik, és 14:30 magasságában már kényelmes bőrfotelekben ülünk, mi négyen, és rajtunk kívül senki nincs a buszon, csak a sofőr, aki az egész út alatt maximum háromszor szólal meg, akkor is csak halkan. Oka van ennek. Az angolt ő nem beszéli, a vietnámit meg mi. De a kézzel lábbal történő kommunikáció működik, csak ő ezt nem szereti, és szükség sincsen rá. Tudja, hogy hova kell vigyen, a ritka alkalmakkor, amikor megállunk, akkor meg bőven elég integetni, hogy gyertek már, mert itthagylak benneteket a p-ba, mi értjük, nincs gond.

Ahogy felszállunk a buszra, elered az eső. Hanoiból kifelé haladva egyre több rizsföldet látunk, és óráról-órára a táj is változik kissé. Végre nincs városi forgatag, csak a vidék. Amerre szem ellát, mindenfelé rizst termesztenek, meg kukoricát, meg a jó ég tudja még, hogy miket, de rizst azt nagyon. Innen, a légkondicionált buszból nagyon romantikus a jelenet, ahogyan a tradicionális, kúpos kalapot, és kevésbé tradicionális gumicsizmát viselő emberek dolgoznak a rizsföldeken, de nekik kevésbé lehet megkapó kint, a 35 fokban, és a párában, nyakig beöltözve dolgozni. Kicsit hátradöntöm az ülést, de inkább mégsem, mert nem működik rajta ez a funkció, és nem csak nálam, Kellyt kivéve senki nem tud fekvő pozicióba helyezkedni, de ettől függetlenül is megéri az utazásnak ezt a módját választani, mert azért lényegesen frissebben fogunk így odaérni, mint egy tömött, szűk helyen végigseggelt 7 órás utat követően.

A táj csodás, két helyen állunk csak meg, az egyik helyen tankolni, a másik helyen meg egy, a sofőr által előre betervezett, vásárolj-vásárolj pihenőnél, ahol csak a mosdót használjuk, meg jegesteát veszünk, zöldteásat, és jégkrémet, azt is zöldteásat. Dóri rákattant idő közben a matcha teás dolgokra, és meg tudom érteni, mert tényleg jó, ebből meg a jégkrém verzió még érdekes is, mindenféle csokimáz nélküli, fincsi.

Kb 3 órányi buszozás után az autópályát felváltják szűkebb utak, amelyeknek mindig azon a szakaszán előz a sofőrünk, ahol még véletlenül sem látni, hogy jön-e szemből valami.

Egy ideig ez elég para helyzeteket eredményez, de a szakasz feléhez érve már teljesen megszűnik az élethez való ragaszkodásunk, megszokjuk a dolgot, meg ránk is sötétedik, szóval inkább csak beszélgetünk, és várjuk az érkezést. Fél 8 magasságában megállunk Sapában, ahol bennünket a főtéren tesz ki a busz, a többieket tovább viszi valami nagyon olcsó hostelbe. Megbeszéljük, hogy majd messengerezünk jól, most mindenki tegye a dolgát.

Az első ami feltűnik, hogy bár az előzetes hírekkel ellentétben fázni azért itt sem kell, de végre nincs az a rohadtnagy meleg, tehát pólóban már nem izzadunk. A másik, hogy a szállodánk tényleg a központban van, és az esti piacot, amit még mára programnak beterveztünk, nem nagyon kell keresnünk, mert konkrétan ott van a szállodánk előtt. Olyannyira ott, hogy az árusoktól alig tudunk a bejáratig vergődni, és már a kb 50 méter séta közben legalább 30 nyakláncot, táskát, karkötőt, bölényfejet és egyebeket próbálnak nekünk eladni, persze nyilván sikertelenül.

Becsekkolunk a hotelbe, elfoglaljuk a szobát, de olyan fura érzésem támad, hogy ez a szoba nem az, amiért fizettünk. Azért választottunk drágább szobát, hogy tágasabb, kényelmesebb legyen, remélve ettől a pihentetőbb alvást, valamint egy teraszt, hogy ki tudjunk menni dohányozni (igen, még mindig szégyenlem, de mondom hamarosan leszokunk) helyette kaptunk egy elég szűk szobát, terasz nélkül.

Mondom Dórinak, hogy szerintem, és hát szerinte is, úgyhogy megyek reklamálni, úgyis minden vágyam a konfrontálódás volt, mert péntek este van, és mennyivel jobb ez, mint zuhanyozni egyet és chillelni.

A recepciós szerint az a szoba márpedig jó. Mondom, hogy szerintem se rossz, csak nehezen viselem, ha át akarnak verni, és ez a szoba nem az, amiért fizettünk. A srác elég mufurc, de pont leszarom. Rühellek pénzt kiadni, és ha már teszem, akkor legalább kapjak érte valami. Ő mutogatja a képeket a bookingon, hogy látom-e, amit mi rendeltünk? Persze, cimbora, látod, itt van két rohadtnagy ágy, meg ugye ott a terasz. Ez nem a superor az fix. Miután felajánlom neki, hogy ha esetleg az emlékezetével lenne gond, jöjjön már fel, és nézze meg a szobánkat, akkor azért visszahátrál. Legendás kompromisszumkészségemnek hála, megbeszéljük, hogy ma akkor ez a szoba lesz, amiért majd ő kevesebbet számol, holnap megkapjuk a fasza szobát, amit most másnak adott ki, mert csak így tudta. Mondja, hogy elnézést, meg minden, én meg mondom, hogy sebtiben pattinson ide két sört, ellenkező esetben még haragudni is fogok. Két, jó hideg Hanoi beer társaságában kicsit lecsillapodunk, de mivel ők hamar magunkra hagynak bennünket, más társaság után nézünk, és találunk is, még két hideg Hanoi beer-t.

Idővel megérkeznek Johnnyék is, akik a szállásukkal, de főleg annak árával roppant elégedettek, úgyhogy ideje lenne vacsizni. A fő utca mindig drága, ezt már tudjuk, még akkor is, ha a drága itt azért elég relatív fogalom, de tény, hogy 100 méterrel távolabb 20%-ot zuhannak az árak, a nyüzsgés kisebb, csendesebb, nyugisabb, és a hely is barátságosabb, valószínűleg az előzőek kapcsán.

A kiválasztott hely neve Little Vietnam Restaurant, és nevéhez méltóan tényleg kicsi, de sört szerencsére itt is kapni, ráadásul mérsékeltebb áron, szóval jó lesz ez nekünk. A sörök rendelődnek, Johnny megmutogatja a “ne tégy mogyorót a kajámba, mert meghalok” telefonos táblácskáját, a pincér bólogat, a sörök meg érkeznek is sebtiben, és fogyasztódnak is, az általunk szokott módon, meg még egyszer, csak hogy jól éreztük-e az ízeket. Megnyugtatásul közlöm, aggodalomra semmi ok, a sörben most is sör van.

Az ételek hibátlanok, Johnny sem produkál akut allergiás tüneteket, viszont az emelkedett hangulat hatására javaslatot, tesz, hogy próbáljuk ki a balloon-t, ami egy itteni móka, és teljesen legális. Elmeséli, hogy milyen élményeket élhet át vele az ember, és hogy olcsó, a hatása pedig pár másodperc alatt elmúlik, de addig azért nagyon jó. Kis tanakodás után kötélnek állunk, mert mikor csináljon az ember hülyeséget, ha nem 43 évesen.

Ez az itteni balloon, az otthoni szifonozásnak felel meg, amiről még csak hallottam. Ez úgy megy, hogy a drogozásra kiéhezett delikvens fog egy üres szifont, és beleteker egy habpatront, utána a szájához emeli a szifont és a tüdejébe segít egy adag gázt, amitől aztán majd lát, meg hall is dolgokat, amik nincsnek amúgy. Na ez itt ugyanez, csak itt egy lufiba töltik a gázt, így nem égeti szét a hideg gáz az ember tüdejét, vagy valami ilyesmit magyaráz Johnny, miután megvillantom tájékozottságom e témában.

Mérsékelten, de azért kíváncsiak vagyunk, szóval induljunk el felkutatni valami helyet, mert mi mást csinálna az ember este 11-kor Sapa-ban?

Helyet találunk, de az olcsó azért nem annyira olcsó, legalábbis ők drágálják az 1200 forintot egy ballonért, mert egy állítólag nem elég. Mi nem erőltetjük, a balloonozás élményét ma nem éljük át, de majd talán egyszer.

A főtérre visszaérvén látjuk, hogy a piacnak vége, az árusok teljesen felszívódtak, már csak gyerekek téblábolnak, és próbálják eladni a kis karkötőket és egyéb apróságokat, de ez már nem annyira árusítás, mint koldulás.

Sokan vannak, és mind szülők nélkül, általában egyesével, kettesével “dolgozva”. Kivétel nélkül cuki népviseletben vannak, és koszosak, és gyerekek. Nagyon gyerekek. Sokuk még csak 3-4 körül lehet, mégis este 11-kor, sőt, éjfélkor is az utcán vannak, az úttesten, a tereken, mindenhol. Néha látok 5-6 éves gyereket, akinek a hátán ott van a kistestvére, aki még egy éves sincs. Szívszorító látvány. Eszembe jut a kisfiam, aki egyébként is iszonyatosan hiányzik, és nem értem, hogy ezeket a gyerekeket hogyan merik elengedni a szüleik így, vagy éppen hogyan küldhetik őket az utcára ilyenkor. Legtöbbjükön látszik, hogy hulla fáradt. Az egyik kislánytól veszünk két karkötőt, a torkomat sírás szorongatja.

Elbúcsúzunk barátainktól, és visszamegyünk a szállodába, még leülünk a bárban, rendelünk két sört, de már nem sokat beszélgetünk, csak nézünk magunk elé egy darabig, aztán visszakotródunk a szobánkba, és eltesszük magunkat másnapra.

Felliftezünk a 11. emeletre, onnan pedig még egy emeletet gyalog. Kis étterem, nagyon puccos. Mondja a kedves hölgy, hogy foglaljunk helyet, ott van egy kis büfé, és egyébként a reggeli “a la carte”. Ömmmm. Izé… hát, szeretnénk előbb rágyújtani. Jó, persze, elhúzza az étterem panoráma ajtajait, és a kis teraszt mutogatja, hogy ott is lehet.

De mi inkább felmennénk a tetőre. Mondom Dórinak, az a gáz, nem emlékszem, hogy itt a reggeli benne van-e az árban. Hűha… az elégé nem jó, mert az itt akkor egy vagyon lesz. Gyorsan előkapom a telefonom, közben izzadunk erősen a tetőn, és lecsekkolom a booking.com-os visszaigazolóban, hogy a reggeli az árban benne foglaltatik. Huhhh, ez meleg volt. Illetve még meleg is van, szóval visszaereszkedünk az étterembe, és várjuk az étlapot. Persze a kis büfé részt is leteszteljük, salátát és gyümölcsöt hozunk.

Az étlapon van mindenféle jóság, és a kedves felszolgáló lány megnyugtat, hogy kérhetünk több dolgot is, és nem muszáj egyszerre, szóval csak nyugisan. Jó-jó, nyugodtak vagyunk mi, csak nem szoktunk az ilyen puccos helyekhez, ezt persze nem mondjuk, hanem rendelünk. Dóri omlettet, én meg Pho levest, annak is a déli verzióját, amir erősebb, fűszeresebb, és kevésbé leves, mint inkább egy tésztás étel.

Meg is hozzák az ételeket, gyönyörűen díszítve, nagyon pöpec az egész. Az íze meg… Na most jött el a pillanat, hogy vallást váltok. A semmiről a levesre. Ez a második nagy gasztrosokk, ami Vietnámban ér. Az a rengeteg zöldfűszer, és a külön felszolgált, házi készítésű (nem, ez nem a tubusos lekvár) chili szósz. Tejóég… hamar megeszem, jön a hölgy ismét, hogy kérünk-e még valamit, mondjuk egy jegeskávét. Nem. Ilyet. Ugyanezt mégegyszer. Meg csomagold el a szakácsot is, hazavisszük! Dóri sült banánt rendel, ami nem csak úgy simán sült, hanem passion fruit-ban párolták. Mert nehogymácsakparasztosan..  Az is finom. Minden finom. Azt mondom, ha a szoba nem is lenne jó, már csak a reggeli miatt megérte ez a szálloda. A kajával végeztünk, szépen lemegyünk a szobánkba, közben megérkeznek a mosott ruháink, aminek díját majd kicsekkoláskor kell fizetnünk.

Közben egy gyors kasszaellenőrzés, hogy akkor most mennyi pénzünk is maradt. Hát nem annyira kevés, de mondjuk pont 300 dollárral kevesebb, mint amennyinek lennie kéne. És ez a 300 dollár, ez mind a Dórinál lévő összegből hiányzik.

Nem, elhagyni nem tudtuk, meg ha valaki, akkor az én drágám nemigen hagy el semmit, meg el sem pakol máshova, merthogy nála pedánsabb élőlényt nemigen ismerek. Szóval megloptak bennünket. Gyors eszmefuttatás: erre két helyen volt csak lehetőségük. Az egyik lehetőség a hajón lehetett, amikor elmentünk kajakozni, és ott kellett hagyni mindent. A másik meg a bungallóból a Majom szigeten, na ennek van kisebb esélye. Most kezd csak gyanús lenni, többször is elmondták, hogy a kabinhoz csak nekünk van kulcsunk, csak nekünk, csak nekünk.

Ergo kb 99% bizonyossággal mondhatjuk, hogy ez a lóvé bizony a hajón csappant meg. És okosan csinálták, mert nem lenyúlták az egészet, “csak” 300 dollárt vettek ki belőle. Így az ember nem veszi észre egyhamar, hacsak nem rovancsol minden program után, de hát ki a fenének van ehhez kedve. Basszák meg ugyan, de furamód a pulzusszámom egyet sem emelkedik. Akkor majd ennyivel kevesebbet költünk, meg majd kártyáról fizetünk néha, de azért ésszel. Fura, hogy mindketten nyugodtak maradunk, pedig ha ilyesmi történik, akkor már csak passzióból is kurvaanyázok veszettül, de most nem. Érdekes hatással van rám az aktív pihenés, lehet, hogy gyakrabban kéne. Mármint nem pénzt ellopatni, hanem pihenni.

Jó, ez van, lépjünk túl rajta, mert már 9 óra van és még kéne cipőt vennünk, meg hasonló dolgokat.

Nos, összességében Vietnám eddig nagyon tetszik, de egy dolog már biztosan van, amit mocskos módon rühellek benne, mégpedig az állandó harcot az árak miatt. Azt, hogy érzed, pofára mondanak árat, és bár szakadtan nézünk ki, úgy tűnik mégsem eléggé.

Ennek kapcsán megemlítem Dórinak, hogy kereshetnénk valami olyan helyet is akár, ahol boltok vannak és ki vannak írva az árak. Ráguglizunk, hamar találunk is egy bevásárlóközpontot, ami nincs is nagyon messze, úgyhogy arrafelé vesszük az irányt, meg nekem is nézünk egy olyan plázát, ahol van műszaki cucc szarásig, hátha nyélbe tudok ütni valami jó üzletet.

A szállodából kilépve érezzük, hogy mérséklődött a meleg, most csak másfél perc után szakad rólunk a víz, szóval nagyjából jók vagyunk. Megbeszéljük, hogy gyalog megyünk a kiszemelt plázáig, így út közben még tudunk nézelődni, ugyanis Dórit borzasztóan felizgatta az egyik selyemkép, és hátha találunk itt is olyat.

Bár számtalan boltot megnézünk ahol ilyeneket kapni, a minőség igazából mindenhol a gagyi és a nagyon gagyi kategóriába tartozókat látunk, ezért a vásárlástól eltekintünk, pedig jó lenne valami emléket hazavinni, és kitenni a falra, mert miért ne?

Lassan de biztosan odaérünk a bevásárlóközponthoz, amelyet Hanoi Tower névre kereszteltek, gondolom azért, mert Hanoiban van, és mert ez egy torony. Ideje volt, mert idő közben eleredt az eső, és bár nem tudom, hogy mi baj történne, ha a 35 fokban, az izzadtságtól csatakos ruhánkra eső esne, de azért mégis, talán ösztönösen is fedett helyre vágyunk.

Az épületbe érve gyorsan megtapasztaljuk, hogy ez az út felesleges volt, de csak félig. Felesleges volt, mert kb 1 olyan túraboltot találunk, amelyet kerestünk, és egyéb üzletek sincsenek túl nagy számban, azaz kb összesen van négy bolt, ebből egy élelmiszer, a másik három ruha, de csak egy ami túrafelszerelés. Az a reményünk, hogy mivel a világ egyik leghíresebb túracuccait gyártó cége, a The North Face is Vietnámban gyártat, majd itt találunk eredeti, de olcsó holmikat a márkajelzés alatt. Nos a márkajelzés megvan, az árak nagyon jók, de az eredetihez nem sok közük van, tehát csak félsiker. Viszont legalább az árak ki vannak írva, és nem pofára megy az árképzés. A sok nézelődés után Dóri vesz magának egy elég jó kis szél- és esőkabátot, átszámítva nagyjából 6.000 forintért. Én sokat szemezek egy hátizsákkal, ami átszámítva 5.000 forintra jön ki, de aztán a helyén hagyom, annyira nagy szükségem nincs rá, azaz van, de ennél egy olcsóbb is elég lesz.

A toronyban nem időzünk sokat, de azért nem volt haszontalan a látogatásunk, most legalább tisztában vagyunk az árak valódi mértékével, így az utcán, a kis boltokban sem megérzés alapján kell alkudoznunk. Innen az elektronikai nagyáruház felé vesszük az irányt, amit kb. 15 perc séta után meg is találunk. Nos, és hát nos. Már kívülről sem az Pan Thip Pláza, ami Bangkokban úgy megdobogtatta a szívem, belül meg…

Valahogy úgy kell elképzelni a többszintes üzletet, hogy benyitsz, látsz 3 db tévé készüléket, meg egy eladót, aki az emeletre felhatolást lebonyolító lépcső alatt ücsörög, és a telefonját buzizza megállás nélkül. Kérdezzük, hogy hol találunk fasza fülhallgatókat. Angolul nem nagyon beszél, a háta mögé mutat, ahol van pont négyféle, láthatóan silány minőségű termék, más semmi. Ehh… na jó, nézzünk feljebb. Az első emeletre érve a látvány még siralmasabb, mint a földszinten. Ott már eladó sincs, csak néhány hűtő, a világításnak is csak a 10 százaléka ég, láthatóan a kutya nem jön ide, így termék sincs. Úgy tűnik, a valaha jobb napokat látott elektronikai üzlet hamarosan be fog zárni, addig halott helyként üzemel. Az embernek kifejezetten rossz érzése támad bent, hamar eliszkolunk innen, annál is inkább, mert kezdünk megéhezni.

A város ezen részén szinte már otthonosan mozgunk, de azért Dóri kicsit térképészkedik, nehogy eltévedjünk, mert hová vezetne az? Keresünk egy helyet, ahol ehetünk, meg is találjuk a My Pho névre keresztelt kis egységet, amelyet úgy ítélünk meg, hogy alkalmas lesz némi Pho elfogyasztására, és nem is tévedünk nagyot, sőt, semekkorát, mert a kaja itt is rendben van, az ára pedig jóval alacsonyabb, mint a régi városrész kajanegyedének árai. A helyet megjegyezzük, de legalábbis Dóri.

Johnnyékkal a találkozót 16 órára beszéltük meg, viszont még nincsen cipőnk, ami Sapahoz kellene nagyon, úgyhogy folytatjuk a keresgélést, és néhány kilométer megtétele után már van egy túranadrágunk Dóri részére, 3.500 forintért, meg nekem egy hátizsákom 2700-ért. A túragatya szára lezippzározható, egyébként szürke színű, egészen jó minőségű, a hátizsák meg olyan, ami röhögve megért ennyit, ezt már csak onnan tudom, hogy amúgy nem akartam megvenni, de ez volt az a pénz, amennyiért egy ilyen terméket nem lehet otthagyni. Viszont cipőnk még mindig nincsen. Dóri felpróbál vagy harmincat, meg én is vagy kettőt, de kényelmetlen, és nem méretfüggő, éles elmével rájövök, hogy az orr kemény gumija nyomja a lábujjait, így már pontosan meg is tudjuk határozni, hogy milyen túracipő az, ami biztosan nem lesz jó.

Sok-sok üzlettel később, a sok-sok alacsony minőségű másolt cuccok után végre olyan boltba botlunk, ahol kifejezetten jó minőségűnek kinéző másolatokat találunk, Columbia és The North Face felirattal. Afelől már nincs kétségünk, hogy ez itt mind csak másolat, ugyanis még nap elején betértünk egy erdeti Adidas és egy eredeti Nike boltba, és a cipők ott koppra annyiba kerülnek, mint otthon, szóval értelmetlen a vásárlásuk. (meg amúgy is értelmetlen, mert árulja már el nekem valaki, hogy egy, még csak nem is specifikusan túracipőben mi a lószar kerül 50e forintba?)

No de a lényeg, hogy itt van cipő, viszonylag elfogadható áron, viszont legalább látszólag tényleg fasza minőségben. Ez bolt tényleg más, mint a többi, teljesen más modellek vannak, valamint meglepő módon van méret- és színválaszték. Kis nézelődést követően találunk is Dórinak megfelelőt, átszámolva kb 10e Ft-ért. Jól néz ki, könnyű és szellősebb, nyári viselet a hamar száradó fajtából. Az eladók főnöke egy katonai cuccba öltözött pasi, akinek a ruhája tiszta ugyan, de a lába olyan retkes, mint állat, és pont ugyanolyan vietnámi, ezeréves szakadt és koszos papucs van rajta, mint az emberek felén általában, szóval nem nyújt szép látványt, na. Éppen azon vagyok, hogy választok én is cipőt, amikor jön a megszokott kérdés, hogy honnan jöttünk. Mondjuk, hogy honnan, erre jön az itt még csak egyszer hallott, de Thaiföldön anno, hazánk tekintetében sokat emlegetett “football” felkiáltás.

Mondom a faszinak, hogy ne legyen annyira rágerjedve a témára, az aranycsapat óta nemigen tudunk semmit letenni az asztalra ezen a téren, szóval lazítson. Erre mondja, hogy tudja, teljesen tájékozott. Hát persze, pont úgy nézel ki. És szépen nézelődök tovább, de úgy tűnik, hogy nem tudom lebeszélni a témáról, csak mondogatja a focit, és közben röhög. Aztán odafigyelek rá, és akkor mondja, hogy tudja, hogy a kormányunk irdatlan összegeket költ focira, és még így sem jutottunk ki a VB-re. Nanebassz, te papucsos! Most ez komoly? És az. És ez az ember elmondja röhögve, hogy igen, félelmetes összegeket költünk focira mindenféle eredmény nélkül, de azt is tudja, ahogyan ez lenni szokott, a kormányunk a lóvé 60 százalékát lenyúlja, és ez csak álca, igazából csak lopnak, arra jó a focimánia.

Mondom neki, hogy egyébként teljesen egyetértek vele, de ezt mégis honnan a frászból tudja. Mondja, hogy mióta van Internet, azóta az ember mindent tud, amit csak akar.

Nagy bölcsesség ez, meg is jegyzem magamnak, aztán én is választok egy cipőt, egyérszt mert Hanoi összes cipőboltját végigjártuk már, és csak itt vannak olyanok, amiből vásárolnék is, másrészt meg azért, mert flipflopban nem olyan jó köves úton gyalogolni. A dolog vége az lesz, hogy 2 pár cipővel jövünk ki a boltból, összesen 19e forintot költve, mert azért alkudozok ám veszettül, mert 2 pár cipő már alap az alkura, meg mert csak.

Éppenhogy végzünk, amikor ír Johnny, hogy bár még nincs 4 óra, de ők már készen vannak találkozni, szóval ha mi is úgy gondoljuk, akkor akár.

A szállodába visszaérve látjuk, hogy barátaink már kifejezetten otthon érzik magukat. Lehet, azért, mert a személyzet tudja, hogy hozzánk tartoznak, vagy csak úgy, de lényeg, hogy  ott ücsörögnek és dinnyelevet kortyolgatnak, mert megkínálták őket. Amikor megérkezünk, a racepciós látja, hogy izzadtak és kissé kimerültek vagyunk, így nekünk is hozat gyorsan frissítőt (na ilyet se láttam még). Kis duma, Tuan-nak kifizetjük a buszköltséget, fejenként 36USD-t, merthogy ennyiben állapodtunk meg, aztán mondjuk, hogy akkor visszafele majd 10-én jönnénk.

Idő közben a másik recepciós, egy hölgy, aki mint később kiderül, a szálloda manageri pozicióját veszi majd át, hoz nekünk még egy italt, és kérdezi, hogy milyen volt tegnap a tetőn, tetszett-e. Mondjuk, hogy nagyon tetszett, szuper hely, mert tető, és mert jó a kilátás. Erre örömmel közli, hogy majd jöjjünk jövőre is, mert akkor lesz igazán tuti, lesz rooftop bár, meg amit akarunk. Nos, ez igazán jó hír, de nekünk baromira jó így, mert egyrészt nincs ott senki rajtunk kívül, másrészt nagyon megfelelő nekünk a boltban vásárolt olcsó sör, a rooftop bár nekem drágán hangzik, a 160 forintos sör áránál biztosan jóval drágábban, szóval köszi, nekünk ez így jó, ahogy van. Persze ő ebből csak egy mosolyt és egy bólintást lát, hacsak nem gondolatolvasó, de gyanítom, hogy nem, mert akkor nem mosolyogna ő is.

Szóval akkor holnap utazunk Sapaba, szuper, ott végre nem lesz ilyen dögmeleg, de szállásunk még nincsen. Nem gond, majd este szerzünk. Johnnyék megmutatják, hogy ők hová foglaltak szállást, szóval majd mi is arra a környékre foglalunk, most viszont kéne csinálni valamit, mert még nyakunkon a délután. Megbeszéljük, hogy átmegyünk a nagy tóhoz, Hanoi egy másik negyedébe, ahová gyalog már hosszú idő lenne eljutni, szóval akkor hogyan? Hát taxival. De az ugye átbaszós. Ekkor kapcsolódik be Tuan a beszélgetésbe ismét, hogy ne taxival menjünk, segít nekünk. Bennem ekkor azért felmerül a gyanú, hogy na, megint lesz egy drága fuvarunk, de nem, Tuan nem az átverős fajta, ő tényleg segít. Mondja, hogy menjünk Grab-bel, ami nem más, mint az UBER itteni megfelelője. Gyors applikáció letöltés és néhány adat megadása után készek vagyunk fuvart rendelni, ami két szempontból is jó. Az egyik, hogy olcsóbb, mint a taxi, a másik, hogy sokkal olcsóbb, mint a taxi. Ez normál esetben csak egy érv lenne, de nem. Ugye az Grab olcsóbb, mint a taxi, de emellé társul az az érzés, hogy előre tudod, mennyi lesz a fizetendő összeg, és nem kell küzdeni a taxissal, aki mindenáron át akar verni, és még a taxinál is többet fizettetni… szóval olcsóbb, mint a taxi. Arról már nem is beszélve, hogy a Grab sofőrje remélhetőleg nem akar bennünket bevinni a málnásba, azaz elvinni vásárolgatni, meg egyéb, általunk nem preferált programokra. A rendelés tesztje jól sül el, kevesebb, mint 2 perc alatt megérkezik, bestokizzuk magunkat, aztán irány a másik tó. A viteldíj pont 480 forint, ami erősen a nevetséges összeg határát súrolja, úgyhogy ennek nagyon megörülünk, annyira, hogy Johnnyék gyorsan el is nyalnak egy adag fagyit ketten, merthogy a költségvetésük eléggé alacsony.

Itt vagyunk a nagy tónál, ami tényleg nagy, mondhatni rohadtul nagy. Ezt bizony nem fogjuk ma körbeséltálni, az már biztos, viszont elég frankó kis pagoda van a partjára emelve, ami nagyon tetszetős, úgyhogy bemegyünk fotózunk néhányat, meg magunkba szívjuk a hely szellemét, aztán megyünk valami olcsó kaja után nézni, mert Kelly már eléggé éhes.

Sétálunk egy darabig a tó partján, aztán letérünk az itteni hátizsákos gettónak látszó hely felé, és megkérdezünk egy fehér arcot, hol lehet itt jót enni, olcsón. A srác eligazít bennünket, sőt, gyorsan keresztülvezet minket egy útvesztőn, hogy ne kelljen körbe mennünk több kilométert. Találunk is egy helyet, ahol enni nem, viszont iszonyat olcsó sört inni borzasztóan igénytelen pohárból lehet. Meg mondjuk enni is, csak itt inkább mégsem. Kelly húzza az orrát, pedig ő az aki éhes, és egyre éhesebb. És ezen a sör sem segít sokat, szóval tovább indulunk, egy szűk, de annál forgalmasabb úton, ahol a szmog már olyan méreteket ölt, amit iszonyat nehezen viselünk. Na ezen az úton talál Kelly egy helyet, ahol steak-et mérnek, nem is drágán. Kérdi tőlem, hogy jó lesz-e. Mondom neki, hogy én ebben az országban nem fogok sztéket enni, az holtbiztos, de azért nyugodtan menjünk be, mert sör itt is van, és nekem az elég lesz. Nem tetszik neki a válasz, kérdezi, hogy mi bajom a sztékkel. Mondom, hogy csak annyi, hogy ázsiában én ázsiai kaját szeretnék enni. Ez a válasz nem tetszik neki, bedurcázik, és hiába mondom, hogy menjünk, mert van itt is sör, és az jó, nem akar, csak keresi tovább az olcsó éttermet. Egy idő után Dórival megbeszéljük, hogy ez így nem lesz jó, ezen a helyen a szmogtól már fáj a fejünk, torkunk, szemünk, tehát el kéne hagynunk a szűk utcát, ahol amúgy fura emberek ülnek, és fura, megmagyarázhatatlan dolgokat csinálnak néhol.

Az egyikük például egy nylonszatyorba öntöget valamit. A szatyorban fehér folyadék van, meg egy sörösdoboz, és némi kaja is, de ő csak öntögeti egykedvűen, a földön guggolva. Szóval tépjünk innen a vérbe. Barátaink is támogatják az ötletet, bár Kelly már szinte depis, szóval elég gáz a helyzet. Dóri térképészkedik, szerinte majd itt ki lehet jutni innen, de végül nem. Közben a folyamatos dudálástól, a szmogtól, attól, hogy Kelly ingerült, én is ingerült leszek, és kezdem úgy érezni, hogy erről az útról mi ebben az életben már nem keveredünk le, de aztán Dóri mégis megtalálja a kivezető utat, és ismét a tó partján vagyunk, ahol étterem ugyan nincs, de legalább hangyafasznyival kisebb a szmog. Visszainduluk a nagy tó mellett arrafelé, ahol a Grab kirakott bennünket, mert a nagy tó mellett van egy kicsi. Annak a partján tutira lesznek éttermek, és akkor végre megnyugszik Kelly, és akkor talán majd újra sütni fog a nap, bár erre sok esély nincs, mert kezd ránkesteledni. A visszafele vezető úton érdekes dolgokat látunk. A mocsaras részen helyi erők horgásznak. A horgászfelszerelés itt sincs túlszofisztikálva, egy darab bambusz, némi damil és műcsali a végén horgokkal. Akik messzebre dobálnak, azok sem használnak orsót, a damilt a kezükkel tekerik a kezükre.

Egy másik arc valószínűleg halászik, de egy olyan kis csónakkal, ami megszólalásig hasonlít egy normál csónakra, csak kisebb. A kisebbet úgy kell érteni, hogy én pl nem nagyon férnék bele, de ő vígan portyázik vele, és nem csak azért mert jóval kisebb, mint én… bár lehet, hogy mégis.

Úgy 20 perc séta után elérjük a kis tavat, ahol nagyon szép éttermek vannak, de már ránézésre is drágábbak, mint amit barátaink keresnek. Három helyet csekkolunk le, mindháromnál sokallják az árat, így továbbállunk, pedig az egyiknél már egy székben ültünk, ami rohadtul kényelmes volt, és kellemes volt a légkondi is… na mindegy. Mondom nekik, ha esetleg nem látnák, hát tudják meg tőlem, hogy szerintem itt, a tóparton, ilyen frekventált helyen nemigen lesz meg az áhított, olcsó eleség, viszont ha már ennyire olcsó kell, akkor menjünk vissza a mi városrészünkbe, délután ettünk egy helyen, ami olcsó is volt, meg jó is.

Előkapom a telefonom, hogy Grab-et rendeljek, és nézem, hogy milyen célpontot adjak meg neki. Dóri odajön, hogy segít, én ezt okoskodásnak érzem, úgyhogy kicsit ingerülten mondom neki, hogy akkor jelölje ki, hova menjünk innen, hol lesz meg a kaja még az előtt, hogy Kelly spontán felrobbanna az idegtől, én nem szólok bele, így legalább majd mondhatom, hogy én megmondtam.

Még véletlenül sem oda bökött a térképre, ahol annak a helynek lennie kell, tehát már előre dörzsölöm a tenyerem, amúgy meg azt gondolom, mindegy hová megyünk, ennél csak olcsóbb kajáldák lesznek, tehát mellé nem lőhetünk. A Grab megjön kevesebb, mint két perc alatt, és a dugón keresztül, nagyjából 360 forintért eltranszportál bennünket a Dóri által meghatározott helyre. Na, nagyokos! Ugye? Ugye? Ugye! Merthogy kéremszépen az én drágám, ez a kis szárazföldi Colombus rábökött a térképre, és olyan jól bökött, hogy halál pontosan a délutáni éttermünk előtt tesz ki bennünket a Grab. Kérdeztem, hogy ez ugye véletlen volt, de mondja, hogy nem, tudta, hogy erre kell lennie, mert….. Mit mert? Semmi mert! Ez egy káosz, itt nincsenek mertek, csak véletlenek! De nem, és elmondja a logikát is. Hát, Nyuszikám, akkor ezentúl is te leszel a térképész, mert ez neked nagyon megy. És tényleg megy neki, le a kalappal.

Beszakadunk a My Pho névre keresztelt helyre, pont ahová délután is, és feszültséget oldandó, meg mert idő van és meg mert szeretjük is, rendelünk hirtelen egy kör sört. Ez most jobban esik, mint egyszer, egyszer pedig nagyon jól esett. Rendelünk rizst, ezzel meg azzal, én csirkével, Dóri meg valami mással, ami tengeri cucc. Az én kajám érkezik, félelmetesen jó illata van, meg is kóstolom, megkóstolja Dóri is, de azért illedelmesen megvárjuk barátainkat is, akiknek valami leveseket hoznak. Közben látom, hogy Dóri nem elégedett az ételével, így igazi lovagként felajánlom neki, hogy cseréljünk, amire kis unszolás után rááll, én belapátolom az övét, és rendelek még egy olyat, amit először magamnak. A felszolgáló nem érti a történést, de neki nem is kell. Alapvetően az adagok kicsik, bármikor meg tudok enni belőlük 3-4 tányérral is, különösebb gond nélkül.

Na végre mindenki nyugodt, barátainkkal megbeszéljük, hogy akkor majd holnap találkozunk, most nem invitáljuk őket, és a reakcióból ítélve ők is kicsit kettesben lennének, nekem meg most kifejezetten ki kell pihennem Kelly durcáját.

Dórival vételezünk néhány sört a szállodával szemben található boltból olcsóért, majd felmegyünk a tetőre, és kettesben ücsörgünk, kipihenjük a feszkót. Beszélgetünk, lazulunk, és rájövök, hogy soha így, ilyen jól és ilyen egyetértésben még nem utaztam senkivel. Soha ennyire nyugis nem voltam, és Kelly délutáni durcája rádöbbentett, hogy mennyire elszoktam a hisztitől. Azon elmélkedem, amiről az út során már sokszor, hogy eljöttünk ide, egy olyan helyre, amihez a párom nem szokott hozzá, olyannyira nem, hogy volt is némi félelmem azzal kapcsolatosan, hogy esetleg bepánikol, vagy 3 óra elteltével repjegyet akar venni haza, de eddig a pontig kettőnk közül csak én hisztiztem, pláne, mert hisztizni ő amúgy sem szokott. Én is csak ritkán. De tényleg!

23 óra van, nem várjuk meg, hogy a személyzet jöjjön, és roppant alázatosan leszólítson minket a tetőről, visszamegyünk a szobánkba, gyors zuhanyzás után még bérelünk szállást Sapaban a booking.com oldalán, aztán álomra hajtjuk a fejünket, és alszunk.

Ismét drágán, de ismét nagyon jól és pihentetően.

A reggeli a szokásos, mint mindenhol máshol, annyi különbséggel, hogy most reggeli közben a tengert bámuljuk, meg a felkelő nap sugarai által aranyszínbe öltöztetett kis szigeteket. Nem rossz látvány, de már várjuk az indulást, mert ha tudjuk, hogy hamarosan indulni kell, akkor nem vagyunk képesek lazulni. Szóval reggelit gyorsan letudjuk, aztán a maradék másfél órában megpróbálnék repülni egyet a versenygépemmel. A hely nagyon kicsi, kapkodva repülni sosem jó, úgyhogy 3 akku kirepülése után belenyugszom, hogy itt maximum a Mavic-nek terem babér, de ő már dolgozott tegnap, több ilyen felvétel nem kell a szigetről, tehát szépen csak várunk, és gyönyörküdünk a fákról csüngő, hatalmas virágokban, a tenyérnyi nagyságú pillangókban. A tenger nem tűnik túl nyugodtnak, de ezen nem aggódunk, ezek a bárkák atomstabilnak tűnnek, max a hullámokkal a fedélzetre érkező víz tehet némi kárt, de az elektronikákat bezacskóztam, ami egy ideig azért védelmet nyújt. Ha már azon is átmegy, akkor az azt jelenti, hogy a csomagjaink vízben vannak, akkor meg sanszosan nem a drónok lesznek a legnagyobb probléma.

A hajó elvileg 8:40-re jön értünk, persze csak elvileg, mert azért késik, ráadásul nem azon az oldalon köt ki, ahol tegnap, szóval eléggé összezavar bennünket, de hamar jön egy segítő hölgy, aki megmutatja a helyes irányt. Egy, a sziklákhoz erősített, feszített járdán gyalogolunk csomagjainkkal a vállunkon, sokadikok vagyunk a sorban, ami egyszer csak megtorpan. Mi még fent vagyunk, a sor eleje meg már vagy másfél emelettel lejjebb, ahová lépcsőn jutottak el, és ahová bárkánk is kikötött. Bár a kikötés nem a megfelelő szó, itt olyat nem csinálnak. Az a módszerük, hogy a hajó orrával nekimennek a sziklának és ebben a helyzetben a kormányos erősen nyomja a gázt, hogy a hajót a hullámok ne tudják elsodorni, de kötelekkel nincs rögzítve a parthoz. Hogy a hajó a sziklának ütközéskor ne szakadjon szét, az elejére autógumikat kötöttek, ez tompítja az ütközést. A sziklán van egy kis lépcsőzetes rész, ennek feszül most neki a hajó, az emberek meg ugrálnak át a partról a fedélzetre. Ehja, ez eléggé kalandos lesz ezekkel a rohadtnagy zsákokkal! A nagy hátizsákot elveszem Dóritól, aki az ilyen ügyességi feladatokban nem szokott túlzottan jeleskedni. Illetve ne túlozzunk, nemhogy nem jeleskedik, neki egy 30 centis lépcsőről való lelépés is komoly kihívást jelent, úgyhogy jobb ha ilyen kaszkadőr mutatványoknál nincs a hátán egy marhanagy zsák is, én meg meg majd elleszek, nekem ezek általában nem jelentenek problémát. A hullámok csak nem mérséklődnek, sőt, olyannyira nem, hogy végül a hajó motorja nem bírja, a oldalra sodródik, a sziklákon hatalmas recsegéssel roncsolódik némi fa, a már a hajóban ülők sikongatása jelzi, hogy valóban nem egyszerű a helyzet odalent. A hajó elsodródik, a kormányos tesz vele egy kört és újra a partnak, azaz a sziklának feszíti az elejét, és ismét ugrálnak át az emberek, repülnek át a zsákok, majd ismét elsodródik.

Ennek már fele se tréfa, de a sor lassan indul lefele. Fentről még az utolsó amit látok, hogy egy francia lány a szikla lépcsőjére lép, majd vissza, és ahogy a lábát elhúzza, a hajó eleje éppen a lába helyére csapódik. Ugyan ott van az autógumi, de semmi kétség felőle, hogy ha egy másodperccel később szándékozik onnan ellépni, akkor a lába helyén most egy darab véres, pépesre préselt hús-csont massza fityegne, sokakból visszacsalogatva az egyébként ízletes reggelit. Az esetet végignézve levert volna a víz, ha egyébként nem lennénk amúgy is totál izzadtak. Gyorsan szólok Dórinak, hogy eszébe ne jusson arra a részre lépni, mert elég veszélyes, és elmesélem neki a kis közjátékot, amelyet egyébként a telefonommal is rögzítettem, és amely utólag visszanézve is elég parának tűnik.

A hajót négyszer sodorják el a hullámok, mire mi is feljutunk a fedélzetre, és még kétszer, amire mindenki más is. Kicsit aggódom, hogy az az Ázsiai idősebb hölgy, aki esélyes, hogy jóval túl van a 70 évén, hogyan fog feljutni, de végül simán megoldja. Az utolsó ember és az utolsó csomagok megérkezését hatalmas ováció és tapsvihar köszönti, az idős hölgy mosolyog, mindenki boldog, és mindenki elteszi az egyébként készenlétbe helyezett telefonját. Nem, nem a katasztrófavédelmet akarták hívni a népek, csak meg akarták örökíteni, ahogy valaki a vízbe esik, vagy a hajó nekipréseli a sziklának. Ezt persze csak én gondolom, de egészen biztos vagyok benne, hogy így van. Én is elteszem a telefonom.

Ha már mindenki a fedélzeten van, akkor szépen elindulunk vissza, Cat Ba kikötöjébe. Ami tegnap csak egy kis kihajózás volt, az most visszafele jóval bonyolultabb. Út közben megbeszéljük, hogy a leghalványabb elképzelésünk sincs arról, hogy akikkel tegnap jöttünk, és akik itt maradnak még egy napot a szigeten, azok mi a bánatos … fenét fognak csinálni itt még egy napig. Még jó, hogy végül nem akartunk itt ráhúzni egy-két éjszakát, mert őszíntén nem tudjuk, mit csináltunk volna.

A kikötőben kb olyan állapotok uralkodnak, mint a Hanoi utakon, ahol mindenki megy, ahogyan akar, és ahogyan tud, és persze dudál. A kikötőben is hasonló a helyzet, félelmetes dugó és káosz, és a hajók is dudálnak. Végül aztán, úgy 15 percnyi lebegés után csak sikerül kikötni, és kiszállni. Tegnap, amikor innen elindultunk, az volt a mondás, hogy pontosan azon a helyen fog várni bennünket a guide, ahonnan tegnap szélnek, azaz tengernek eresztett. Mi szépen eloldalgunk oda, de ott nincs sem a guide, sem a csoportból más ismerős arc. Sőt, igazából semmiféle ismerős arcot nem látunk, csak olyanokat, akikkel nem egy csoportban jöttünk erre az egész kiruccanásra, csak a Majom sziget óta látjuk őket. Egy négyfős lány társaság, meg egy pár, meg még pár arc, de ezek számunkra azért mérsékelten ismerősek.

Viszont ilyen helyzetben a mérsékelten ismerős arc is sokkal jobb, mint a teljesen ismeretlen, ezért kérdezzük tőlük, hogy mégis, wtf, tudnak-e valamit. Hát ők nem. Az fasza, mert mi is kb ennyit, és az ott csoportosulók közül mindenki hasonlóképpen tájékozott.

Tehát a tegnapi guide sehol, az utazást bonyolító cég logója sehol, és úgy összességében eléggé úgy fest a dolog, hogy nem nyakig ugyan, de szarban vagyunk. Legalábbis ezt hisszük. Aztán egyszercsak, ott ácsorgás közben megjelenik egy viet fazon, aki angolul szintén alig-alig, de azér kommunikál. Elsorolja a programokat, hogy mik lesznek ezek után: Cat Ba, hajó, ebéd, főzőtanfolyam, aztán vissza Hanoi. Dóri teljesen megnyugszik, hogy ő a mi emberünk mert elmondta, hogy mik a programok, de ez engem egyáltalán nem nyugtat meg, hiszen a Halong öbölbe érkező turisták úgy száz százalékának pontosan ez a programja, és ha itt a kikötőben várakozó, rohangáló turisták százai közül bárkihez odamennék, egészen biztosan ugyanezt a programot sorolná el. Szóval most én vagyok aggódásban, és ő nyugodt. Jézusom, mi lesz így a világgal?

Aztán persze bölcsen rávilágít, hogy nekünk igazából baromira mindegy, hogy milyen úton jutunk vissza Hanoiba, ha azért nem kell külön fizetni, az nekünk jó, de legalábbis semmiképpen nem rossz. Mérlegelem a dolgot. Végülis a főzőtanfolyam okés, nekünk is volt. A Halong öbölbe bennünket eltranszportáló busz egy rakás szar volt, annál rosszabb már nemigen lehet. Ergo valóban nincs vesztenivalónk. Ez új értelmet ad az életemnek, és végül én is megnyugszom. Meg amúgy is ázsiában vagyunk, itt mi baja lehet az embernek? Maximum itt hagynak. És akkor mi van? A legrosszabb az lehet, hogy visszamegyünk Hanoiba taxival, vagy egyéb busszal. Tényleg, mi a francnak aggódom egyáltalán? Ja igen, a kialvatlanság. Most, hogy ezt tisztáztam magammal, sokkal jobban vagyok.

A kis csoportosulásunk végül elkezdi bepakolni a csomagjait egy microbuszba, mi is ezt tesszük, de egy ausztrál arccal még megbeszéljük, hogy nekünk sanszosan semmi közünk ehhez a programhoz, meg egymáshoz, meg egyáltalán, de aztán csak a microbuszban találjuk magunkat. Pont 16 főt sikerül bepréselni zsákokkal együtt egy kb VW transporter méretű kis Toyotába. Egy darabig még állunk, ami tök jó, mert a légkondi nem megy, a jármű viszont a napon áll, de az izzadtság már nem annyira hatja meg itt az embert ennyi idő után. Végül a jármű elindul, ablakok lehúzva, és így egészen kellemes az idő. Laza félórányi buszút után ismét Cat Ba másik kikötőjében vagyunk, ahol a buszról leszállunk és várunk. Bemegyünk egy központi épületbe, ahol némi ventillátorok próbálnak küzdeni az elemekkel, kevés sikerrel, viszont itt lehet venni üdítőt, vizet, meg ilyesmit, és élünk is a lehetőséggel.

Egy félórányi céltalan ácsorgás után egyszercsak megjelennek Johnnyék is, ami biztató jelnek tűnik, de ők is kb annyit tudnak a továbbiakról, mint mi, azaz semmit.

A váróban -más szó hirtelen nem jut eszembe erre a helyre- elég nagy a fluktuáció, akikkel érkeztünk ide, azok közül már senki nincs itt. Időről-időre megjelennek emberkék, mondanak neveket, aztán a név tulajdonosait útbaigazítják, felrakják őket egy hajóra, a többiek meg várnak tovább. A rendszer itt az, hogy nincs rendszer. Semmi. Újabb fél óra elteltével aztán a mi neveinket is mondják, és sokakkal egyetemben egy bárkára kerülünk, ami majd egy nagy hajóra visz bennünket. Mostanra már elpárolgott minden aggódásunk, várjuk a sorsunkat, majd csak lesz valahogy. A bárka, amivel szállítanak bennünket elég nagy, vagyunk rajta vagy harmincan. Újdonsült barátainkkal éppen azt tervezgetjük, hogy hogyan jussunk el Sapa-ra. Menjünk-e utazási irodába, vagy oldjuk meg magunk. Mivel nekem elegem van ebből a káoszból, meg az állandó ugrálásból programról-programra, javaslom, hogy felejtsük el az utazási irodát. Ma visszamegyünk Hanoiba, veszünk jegyet holnap estére, az éjszakai vonatra, aztán azzal lecsattogunk, azaz inkább felcsattogunk Sapaba, és majd ott rendezzük magunknak a programokat. Dóri egyetért, a kanadai páros szintén, úgyhogy a javaslatom elfogadva, hogy aztán majd ott mit csinálunk, milyen szállást foglalunk, azt majd megbeszéljük este. Most viszont történés van. A bárkánk megáll, és három nagy hajó vesz körbe bennünket. Szabadon választott, hogy ki merre megy, a csapat egyik része az egyik hajóra száll, egy része a másikra, mi maradunk a végére, így mi, összesen úgy 8 fő, egy harmadikra szállunk. A hajó elindul, a csomagjainkat a bárkán hagyjuk, ami nem tölt el nagy nyugalommal, de ez van. A nagy hajón ebédet kapunk, ráadásul elég jót. Halas curry, sült hal, sült csirke, tészta, leves, amit akarsz. A vízért fizetünk kell, és bizony, mivel még korai, nem kezdünk sörözésbe, meg az események zaljását tekintve jó, ha képben vagyunk, mert ahogy látjuk, bármi megtörténhet.

De bármi nem történik meg, sőt, igazából nem történik semmi sem. A főzőtanfolyam elmarad, semmit nem is mondanak róla, a hajó szépen visszacsühög velünk Halong kikötőjébe, ahol kezdődik az újabb kihívás, vissza kéne jutni Hanoiba.

Van itt sok busz, meg mindenféle csopik, de senki nem tud semmit. Aztán végül egy viet odajön, hogy itt a busz, menjünk vele. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy a leghalványabb fogalmam sincs arról, miként működnek itt a dolgok. Fel nem foghatom hogyan, de mégis működnek. Valahogyan mindig előkerül valaki, aki aztán mondja, hogy mit csináljunk. Biztos vagyok benne, hogy a látszólagos rendszertelenség mellett valódi rendszertelenség uralkodik itt. Mindegy is, megyünk a sofőrrel, mutatja a buszt, mi betesszük a csomagjainkat hátra, viszont felszállva látjuk, hogy már csak két hely van, mi meg négyen vagyunk, ráadásul a két hely sem egymás mellett van. Ekkor Kelly egy kicsit kiakad, és közli a sofőrrel, hogy csesszék meg, mi négyen jöttünk ide (ez kamu, itt ismertük meg őket, de jól hangzik és semmi köze hozzá) így aztán négyen is fogunk elmenni, nem száll fel a buszra két ember. A vietek egy ideig tanácstalanok, mi meg megyünk a csomagjainkért, kivesszük hátulról. Látják a rendezők, hogy ennek fele sem tréfa. Én éppen veszem elő a telefonom, hogy megnézzem, hogyan is tudunk innen önerőből visszajutni Hanoiba, amikor ismét feltűnik a sofőr, és mondja, hogy menjünk vele, semmi probléma, megoldották a dolgot. És tényleg megoldották. Fogalmam sincs, miként, de amikor a buszra lépünk, ott van 4 hely, egymás mögött kettő-kettő. Mi beülünk előre, a sofőr mögé, ahol akkora lábterünk van, hogy akár focizni is tudnánk. A sofőr mondja, hogy akár a legelső, mellette lévő ülésekre is ülhetnénk, de nem tanácsolja, mert oda betűz a nap, és kellemetlen. Ez nagyon tetszik. Ez a busz, kb 3x jobb, mint amivel jöttünk. Kényelmes ülések, hatalmas lábtér, csendes, és főleg halad szépen Hanoi irányába. Dóri időről-időre bealszik, én meg még véletlenül sem, de ez ugye a megszokott kategóriába eső történet.

Visszafele ismét megállunk egy selyemfaktolinál, ahol “vásárolj-vásárolj” pihenőt tartunk, de mi ellenállunk. A másik, ahol odafele menet álltunk meg, sokkal igényesebb képeket árult, ezek itt annyira nem tetszenek, az árak viszont itt is magasak, úgyhogy csak némi üdítőket iszunk, nem költekezünk feleslegesen.

Hanoi felé közelítve a sofőr megkérdi, hogy melyik szállodába megyünk. Megmutatjuk neki, hogy mi bizony ide, nagyon menő, drága hotel lesz. Barátaink egy olcsó hostelben szállnak meg, amikor leszállunk a buszról, megbeszéljük, hogy majd messengeren üzenünk egymásnak, hogy ki-hol van. A busz nem fordul be a szállodánk elé, az utca elején tesz le, de ez így is bőven jobb, mint amit elképzeltünk. Tehát végülis -bár nem értjük, hogy hogyan, és egy-két program kimaradásával ugyan, de megvolt a Halong trip, és vissza is értünk szépen Hanoiba. Kalandos volt, de nem lehet okunk panaszra. Nagy zsákjainkkal a vállunkon szépen megindulunk a szálloda irányába. Koszosan, izzadtan, megérkezünk a hotel elé, aztán betekintve pislogunk nagyot. Nemhogy szép, kifejezetten puccos hely. Mi meg szépen retkes lábbal, flipflopban, nagy batyukkal benyitunk… azaz csak benyitnánk, de a londiner beelőz bennünket, szinte úszik a levegőben, nyitja az ajtót, a zsákjainkért ketten ugranak, és tépik ki a kezünkből, a recepciós pedig széles mosollyal az arcán üdvözöl bennünket. Mr. Kovak ugye?

Nanebassz! Nem az angol királyi család érkezett meg, csak két koszos utazó. Mire válaszolnék, már elénk is tolnak két pohár, kellemesen hűvös dinnyelevet. Hátő… ha itt így, akkor így, köszönjük! A srác elmond mindent, még az öröme is őszintének tűnik, de azért előre kell fizetnünk, tutiamifix. Mondjuk magunktól én is előre kértem volna a pénzt, tehát nincs ebből sértődés, meg ugye hall az ember ezt-azt hátizsákosokról, hogy szeretnek fizetés nélkül távozni, néha. Mindegyis. A szobánk a hatodik emeleten található, a recepciós feljön velünk, mosolyog ezerrel, mondja, hogy mit és hogyan, és hogy reggel 6-tól reggeli a 12. emeleten, és sajnálja, de a lift csak a 11. emeletig visz, egy emeletet a mi, saját lábainkon kell majd megtennünk. Az élet néha koboz, de valahogy majd csak túléljük.

Közben megkérdezzük, hogy lehet-e mosást intézni, mert már mindnen ruhánk koszos (már két napja, de ezt neki nem kell tudni) de mi holnap mennénk ám tovább, tehát reggelre legyen készen. Mondja, hogy megoldható, csak tegyük a szobában található zsákba, és intézi.

A szoba ajtaját kinyivta még jobban ordít a helyről, hogy ez nem az, amihez szoktunk. Nagyon nem. A szoba 45 négyzetméter, akkora ágy van benne, amiben elalszik egy komplett család is. A szoba és a fürdő között hatalmas ablak, ami kisebb aggodalommal tölt el, de aztán megtalálom a reluxát, amivel kíváncsi szemek elől el lehet takarni magunkat. Mert ugye az ember el-elgyönyörködik a párjában, miközben az zuhanyzik, de nem feltétlenül szeretné látni, ahogy a fajanszon kuporogva, a tegnap esti chilis étel áldásosnak nem mondható hatásától kipirult arccal… szóval hát na.

A recepciós balra el, mi meg kiörömködjük magunkat. Hallgattózok egy kicsit, nulla zaj, semmi, zéró! Hát ez qvajó! Na nyomás a fürdőbe, végre zuhanyozni egy jót. A fürdő egy kis ékszerdoboz. Illetve elég nagy ékszerdoboz. A kád akkora, hogy négyet tudnék tepmózni, ha a másik végébe szeretnék jutni. A szaniterek mind márkásak, Grohe és Duravit. Pompás. Itt ugyan 14e Ft-ot sokalltam szállásra, de ha belegondolok, hogy ugyanez Budapesten, egy legalább ennyire frekventált helyen, mint amilyen Hanoinak ezen része… az alsóhangon lenne mondjuk 300USD, vagy több.

Éppencsak lezuhanyzunk, amikor csörög a telefon. Felveszem, a recepciós az. Megkérdezte, így most már biztosra tudja mondani, hogy reggel 9-re készen lesz a mosás, tehát aggodalomra semmi ok. Na, ez nagyon tetszik! gyorsan beltuszkoljuk szinte minden cuccunkat a zsákba, aztán öltözni kezdünk. Közben elkezdem nézegetni a minibár árlistáját, és meglepve tapasztalom, hogy egy sör itt is ugyanannyi, mint akármelyik másik helyen, tehát 25.000 dong, ami olyan 300 Ft. Ejha, akkor gyorsan csapra is kéne verni… de még nem. Tovább nézem az árlapot, ott a mosás is. Ez viszont… mondom Dórinak, hogy picit álljunk már meg, mert beraktunk minden ruhát (mivel az utcán láttuk, hogy mosás kilója kb 400 Ft, de itt ruhadarabonként vannak az árak. Pakoljunk csak ki! Gyors matek, és látjuk, hogy ez a kis mosatás annyiba kerülne, amennyiből 4 új pólót is vehetnék akár. De mivel tiszta ruhák mégiscsak kellenek, ezért pár darabot benne hagyunk, aztán levisszük a recepciósnak, én meg szépen kézzel kilögybölöm 2 túrapólómat, meg egy nadrágot. Mind erre a célra készült, hamar megszáradnak, nem lesz gond. Kint egy gyors séta, aztán jön az infó messengeren, hogy Johnnyék jönnek át, találkozzunk a recepciónál. Úgy is lesz. Mire odaérünk, Johnny már a recepcióssal beszélget, aki kérdezi, hogy mit szeretnénk Sapaban, és hogy megyünk oda. Mondom, hogy csak önállóan, mert tele a hócipőm azzal, hogy mindenhol időre kell ott lenni, nem tud az ember azt csinálni amit akar, másfelől meg órákat várni a semmire, szóval ebből nem kérünk. Megérti, és mondja, hogy ha kell, szóljunk, segít vonatjegyet foglalni.

Akkor hát nosza, rajta, ne tétovázz, Tuan – mert mint kiderül, így hívják a recepcióst. Tuan netezik, néz, de sajnos holnapra már nincs vonatjegy, csak holnaputánra. Hmm… Kérdi, hogy miért nem megyünk busszal. Van alvóbusz, ahol vanank fekhelyek. Kelly ellenáll, merthogy az minden, csak nem kényelmes. Viszont nem drága. Erre Tuanban felmerül az ötlet, hogy menjünk limuzinbusszal. Ez így elsőre nagyon drágának hangzik, mondom, de megnyugtat, hogy nem az, csak minimálisan drágább, mint a sima busz, viszont kényelmes, meg minden. Mégis mennyi lenne? Telefonál, és mondja, hogy így csak 5 óra az út, nem pedig 7, és fejenként 20USD. Ez elég szimpatikusan hangzik. Mondja, hogy ha oda-vissza vesszük, akkor csak 36 USD per fő. Jó-jó, de még szállodánk sincs, nem tudjuk mikor jövünk vissza… megnyugtat, hogy no para, akármikor is eldönthetjük, hogy mikor jövünk vissza, majd neki megírjuk messengeren (merthogy időközben facebook friendek lettünk, de nagyon) és majd intézi nekünk. Elég jó ajánlat, és átverés-szaga sincs a dolognak. Kellynek tetszik, Dórinak tetszik, a férfiszakasznak meg úgy általában mindegy az ilyesmi, szóval kérünk egy kis időt, tanácskozunk, aztán úgy döntünk, hogy belevágunk. Sajnos holnapra már ő sem tudja elintézni, de holnapután, délután 3-ra jön értünk a busz. Ehh… akkor még egy nap Hanoiban, ami ebben a rohadt nagy melegben annyira nem vidám, de valahol jó is, mert még kell vennünk túracipőt, meg ezt-azt, így legalább nem kell kapkodni.

Tuan mondja, hogy majd holnap ráérünk fizetni, lefixálta a boltot, és ő most megy is hazafele, mert már idő van és várja otthon a gyerek.

Mi meg akkor, ha már, akkor tegyünk magunkévá pár sört, mert az jó. Johnny nem nagyon áll ellen, Dóri meg egyáltalán nem is szokott, Kelly is sodródik az árral, szóval együtt a csapat rendesen. Szomjasak és éhesek is vagyunk, úgyhogy keresünk egy helyet és leülünk. Sörök rendelődnek, Johnnyról meg kiderül, hogy mogyoró-allergiája van, ami azért Ázsiában, ahol elég sok mogyorót, és mogyorószármazékot, olajat stb, használnak, hát minimum is problémásnak tűnik, de ő készült Van egy kis szövege a telefonján, ahol le van írva vietnámi nyelven valami olyasmi, hogy “figyelj ide kiskomám, ha a kajában, amit nekem adsz, abban mogyoró található, elpatkolok, mint állat”

Ezt mutogatja serényen minden étteremben, és eddig még bejött neki. Sörök és kaják rendelődnek, ülünk, beszélgetünk, és természetesen megtalál bennünket egy mozgóárus, aki bundázott banánt árul, és elég erőszakos. Jön, hogy ad ingyen kóstolót, Johnny hosszas unszolás után elfogadja, Kellynek ízlik, aztán vesz is belőle egy adagot, igazából muszájból, de így persze nekem is muszáj.

Egy adag 10.000 dong (124 Ft) és nem is akarunk többet. Nálam 100.000 a legkisebb címlet, a nő gyorsan pakolászik be vagy 5 adagot, s mondja, hoyg akkor ez csak 30.000. Mondom nem, marhára nem, csak 1 db kell 10-ért. Erre megint variál, hogy akkor 3 db 25-ért. Hát baszod, értsd már meg, hogy csak egy kell, és az is csak illemből, amúgy francnak se hiányzik az olajos cuccod. A végén aztán felfogja, hogy vagy ad egy darabot 10-ért, vagy nem lesz üzlet. Ez nem annyira tetszik neki, de végül csak megkapjuk a visszajárót, a lányok rákóstolnak a cuccra, és egyszerre fintorodnak el. Ennyire rossz lenne? Megkóstolom én is. Hát ez konkrétan szar. És konkrétan nem banán, de még banán közelében sem volt az a  szikkadt kenyérdarab, amit bebundáztak és kisütöttek. Ez valami borzalom. Olajos és kenyeres. Nem vitás, át lettünk verve, vagy a nő nem értette a banán szót.. fárszt nem, ő mondta, hogy banán. A cucc megy a kukába, mi meg végre megkapjuk a kajánkat, meg még némi sört, mert az előző idő közben elfogyott, nyilván.

Jól is laktunk, úgyhogy kis séta után úgy döntünk, hogy még döntünk néhány sört, de most már az olcsóbb fajtából, ami pont ugyanolyan finom, mint a drágább, csak olcsóbb, mert a kis boltból van, nem pedig étteremből. Bemegyünk az 7eleven itteni változatába, ami CirdkeK névre hallgat, és vásárolunk pár Hanoi söröcskét, 15 áron, ami lényegesen kedvezőbb, a 25-nél, ugye. Feltankolva a sörök, haladjunk fel a szobánkba, és nézzünk szét Sapa-ügyben, mert ott még sem szállásunk, sem fogalmunk arról, mit is fogunk csinálni. Ez utóbbi annyira azért nem is izgat, mert az ilyesmit mindig megoldjuk, viszont szállás tényleg jó lenne.

Visszamegyünk hát a szállodába, a londiner már szakítja is fel előttünk az ajtót, aztán már hívja is a liftet. Idő közben az az ötletünk támad, hogy menjünk fel a tetőre, mert miért ne? Ha már fel lehet. Fel lehet? Fel hát. Felmegyünk, és koppan az állunk. Olyan kilátásunk van a tetőről, pont rá a tóra, a kivilágított hídra, kis túlzással (jó, nagy túlzással) egész Hanoi ott terül el előttünk és ez nagyon tetszik. A tetőn van négy, kényelmesnek nem mondható szék, hamutartó… az nincs, de üres sörösdoboz majd jó lesz, ha lesz, és lesz erre nem kell sokat várni, azt garantálom, és intézem is nyomban.

Kicsit átszellemülünk, és csak ülünk, dumálunk, észre sem vesszük már, hogy éjjel 11 óra, és 35 fok van, és hogy izzadunk még mindig. Azt is nehezen vesszük észre, hogy a londiner srác megjelenik, csak amikor már nagyon szőrözik (sir, sir, excuse me, sir) vesszük észre. Kérdem, hogy mi a pálya, erre közli, hogy 11 óra elmúlt, és van ám itten poliszi, és hogy le kéne mennünk a tetőről. Teszi mindezt olyan alázattal, amitől nagyon kellemetlenül érzem magam, így megkérem, hogy még ezt a sört megihassuk, ez kb 3 perc, és utána kotródunk is lefele. Lepattanunk a szobánkba és folytatjuk a csevegést, immár frankó hőmérsékleten, légkondicionálva. Közben én elnézést kérek, de mivel élvezni akarom a csevejt, ezért lezuhanyoznék. Ezt meg is teszem 2 perc alatt, és már frissen, jóleső érzéssel dumálunk. Persze marhára nem esik szó arról, hogy hol is szállunk meg Sapa-ban, de nem is lényeges. Az idő múlik, mi jól érezzük magukat, aztán egyszercsak kopognak. Ismét a londiner az, ismét olyan alázatos, hogy majdnem elsírja magát, de sajnos van még poliszi, mégpedig az, hogy éjfél után a hotelben csak a szállóvendégek tartózkodhatnak, ezért barátainknak menni kéne. 26x elnézést kér, Kellyék megértőek, mi is, meg amúgy is jó lenne már aludni. Gyorsan megbeszéljük azért, hogy hotelt majd mindenki választ magának, mert nekünk a hostel, a nálunk lévő drága cuccok miatt nem annyira jó, mert ott tutira ellopják, ha nem is vietek, akkor a többi gyökér hátizsákos, de valaki biztosan lenyúlja, ez nem kérdés. Johnny örül az ötletnek, mi meg nem véletlenül dobtuk ezt fel, mert érezzük, hogy náluk a költségvetés jóval alacsonyabb, mivel ők hónapokig vannak úton, meg mert még csak 24 évesek.

Nos, többiek balra el, mi meg még annyit sem mondunk: fapapucs, és már alszunk is.

Ismét a kisebb hajóba szállunk, mentőmellények fel, nehogy baj legyen, majd némi pöfögés után kikötünk egy kis sziget melletti nagy stégen, ahol rengeteg kajak és a hozzájuk tartozó evező található.

Eléggé turistás program, de attól még jó nagyon. Beborulástól nem félünk, elég stabilnak tűnnek az eszközök, úgyhogy tengerre, magyar, és már szeljük is a habokat. A szigeten élnek majmok is, azt mondják, ha nagyon szerencsések vagyunk, akár még láthatjuk is őket. Egyébként nagyon pöpec hely, egy kis barlangon átevezve, körbe csak sziklafalakat és zöld növényzetet látunk. Lebilincselő a kép, és mivel még csak fél 9 van, sok turista nincs a  környéken, nem rontják a látványt. Kb 20 perc evezés után kis felbolydulásra leszünk figyelmesek, amelyek a barlangi részen kívülről jönnek. Sejtem mi a történés. A szerencsés turisták annyira szerencsések, hogy bizony látják a majmokat. Elég nagy összeget mernék rá tenni, hogy a turisták 99 százaléka baromi szerencsés, mivel a majmok nyilván oda mennek, ahol kapnak némi ingyen banánt, ahogy az itt is történik. Engedve a csábításnak mi is megnézzük őket. A majmok egykedvűen összeszedegetik a nekik odadobált kaját, majd egymással veszekedve elszórakoztatják a nagyérdeműt. A nagyérdeműnek a mi kajakunkban hamar melege lesz, és Dórival egyetértésben visszaevezünk a támaszpontra, annál is inkább, mert már Tony és a csapat többi tagja is arrafelé veszi az irányt. Reggeli programnak jó volt, most visszamegyünk a hajóra, lehet gyorsan zuhanyozni, összepakolni minden cuccunkat, átrakni a kisebb hajóra, és végleg búcsút inteni a luxushajónak, amely bár baromira nem volt luxus, de azért nagyon jól éreztük magunkat rajta. Néhányan ottmaradnak a hajón, ők több éjszakára fizettek ott, mi ma a Majom szigeten fogunk aludni, de előtte még lesznek megpróbáltatásaink.

Először is átvisznek bennünket a kis hajóval egy jóval luxusabb luxushajóra, mint amelyiken mi voltunk. Itt elég sok időt töltünk a fedélzeten mindenféle információ nélkül, de mivel a táj szép, a társaság meg jó, nem zavar a dolog. Dóri kicsit be is szunnyad a fedélzeten, az árnyékban, szóval eléggé chilles a helyzet. Kb egy óra hajókázás után, ismét egy kisebb hajóra szállunk, (mentőmellényt szigorúan felvesszük) amely elvisz bennünket Cat Ba szigetére, ahol ismételt várakozás következik. Itt már nincs velünk Tony, és kezd egészen érdekesen alakulni a dolog. Először is jön egy viet arc, aki konkrétan a tűző napon, kezd nekünk eligazítást tartani, közben a zsákjaink a hátunkon, majd eltűnik. Néhány perc múlva visszatér, és egy árnyékosabb helyre állít minet, pont egy busz mögé, aminek jár a motorja. Nem is tudom, mi lehetne ennél jobb, de csak röhögök. Ekkor következik, azaz csak következne az újabb program, mégpedig mittoménhányszáz lépcső felfele, egy kilátóba, tűző napon, de erre a csopiból senki nem hajlandó, azaz rohadtul és mocskos módon sztrájkol a társaság, egyébként érthető okokból. Kb fél órányi szünet után érkezik egy kis busz a semmiből. Ekkor az új guide elmondja, hogy majd ezzel átvisznek bennünket a sziget másik felére, ott lesz némi ebéd, utána pedig aki a Majom szigetre megy, annak ismét lesz kis hajókázás a már viharos tengeren. Fasza.

Várunk, emberünk elmegy, visszajön, buszra fel. Nos, a busz több, mint zsúfolt. Olyannyira, hogy vannak akinek a nyitott ajtónál kell állniuk, mert máshol már nincs hely. Még jó, hogy vigyáznak ránk, és minden három méternyi csónakázáshoz felvetetik velünk a mellényt, hogy aztán a buszból kizuhanva érhessen minket a csúf vég. Persze nem bennünket, mert mi ülünk. Dórival egymás mögött.

A buszút a szigeten nagyon tetszik. Egészen helyes, dszungeles részeken haladunk keresztül, amikor a saját izzadtságomban fürödve eszembe jut, hogyan is érezhették magukat az amerikai katonák ezen a klímán, teljes fegyverzetben, bakancsban, szúnyogoktól kínozva. Hát ha egy szóval akarnám jellemezni, akkor valószínűleg szarul.

Fél órányi buszozás után megérkezünk egy kikötőbe, egy másikba, ahol nagy szállodák vannak a parton, és az egyik ilyen szálloda előtt pakolnak ki minket. Az új guide elmondja, hogy aki a majom szigetre megy azért majd 14:40-re jön egy busz, és elviszi a kishajóhoz, addig itt ebédeljünk, az ebéd a programban volt, tehát nem kell érte fizetni, csak a sörért, ami dacára a korai időpontnak, azért jól esik. De most csak egyet iszunk, nem többet. Az ebéd itt is a már megszokott 8-féle kaja, amin osztozni kell az asztalnál ülőkkel, az ízvilág kiváló, nem érheti panasz, tényleg le a kalappal.

Idő közben viszont megállapítom, hogy fogytán van a cigink, ezért úgy határozunk, hogy én, aki sokkal jobban szeretem a meleget, elsétálok valahová a tűző napon, és vásárolok utánpótlást, addig Dóri majd itt vár és vigyáz a csomagokra. Egy laza fél órás kimozdulás után visszatérek a szálloda halljába, és a maradék időt arra fordítjuk, hogy szállást keressünk Hanoiban. Tekintettel arra, hogy az elmúlt kb 1 hétben aludtam összesen alig 20 órát, drasztikus lépésre szánjuk el magunkat. Nem olcsó szállodát fogunk bérelni Hanoiban, hanem egy olyat, ami kényelmes, és több esélyt ad arra, hogy kipihenjem magam.

A szobáért 1 éjszakára 14e Ft-nak megfelelő dongot kell majd fizetnünk, de a booking.com értékelései szerint tényleg kiváló és csendes. Amikor a foglalás gombra nyomok, nos az érzés ahhoz lehet hasonló mint amikor az ember heréit egy satuba fogják, utána meg ráüvöltenek, hogy menekülj, mert jön a vonat.

Éppen 14 óra múlt 10 perccel, konstatáljuk, hogy még van fél óránk amíg itt tobzódhatunk, amikor megjelenik a guide, hogy akkor aki Monkey Island, az siessen, de most. Szerencsére a létszám teljes, valahogy senkinek sincs humora a 40 fokban kint kolbászolni, úgyhogy indulunk a hajóhoz. Johnnyéktól közben elválunk, ők maradnak itt, majd holnap találkozunk. Elvileg. Bár már egyre több kétségem merül fel ezzel kapcsolatban.

Kb 5 perc egy ismételten zsúfolt kisbuszon, majd újra hajóra szállunk. Itt már annyira nem veri őket a víz, hogy vegyük fel a mentőmellényt, úgyhogy én el is tekintek tőle, pont elég meleg van anélkül is.

A kikötő roppant hangulatos, nagyjából 2000 hajó van négyezkilométerenként, igazi kis dugó, és persze jó büdös is a dízelmotoroktól, de azért tetszetős. Kihajózunk, a tenger eléggé háborog, úgyhogy a hajó elejébe rakott csomagjainkat kicsit hátrébb húzom, mert a sós víz nem az elektronika barátja, nálam meg van belőle a zsákban bőven. Mármint elektronikából, sós vízből remélem nincs sok. De csak remélem.

A mészkőkúpokat már megszokta a szemem, de azért tetszik nagyon. Menet közben számos kis sziget mellett haladunk el, és mindig reménykedünk, hogy még nem ez a sziget az, mert még nem elég tiszta a víz, de a remény hal meg utoljára, mi meg odaérünk előbb a szigetre, és a víz ott sem nevezhető csodásnak. Maga a sziget viszont a cuki kategóriába tartozik. Tényleg cuki. A növényzet félelmetsen buja, és a sziget annyira kicsi, hogy van rajta vagy 15 bungalló, egy központi épület és még sorolhatnám, ha lenne mit, de nincs.  A sziget főépületében gyors eligazítást kapunk, ami arról szól, hogy nesze, itt a kulcsod, vacsi este 7-től, reggeli reggel 6-tól, légkondikat este 8-tól lehet bekapcsolni, a vízért fizetsz keményen, egyébként meg chillelj és érezd jól magad.

Több se kell nekünk, birtokba vesszük szobánkat, végre zuhanyzunk, majd konstatáljuk, hogy a tiszta pólóink már 2 napja elfogytak, szóval ismét valami olyat veszünk fel, ami már legalább egy kicsit kiszellőzött, vagy ilyesmi.

Lelkileg nem különösebben érint meg az igénytelenség itt, mivel konkrétan semmi értelme a tisztát felvenni, hiszen – és ezt most minden túlzás nélkül mondom – kevesebb, mint 1 perc alatt újra tocsog az ember az izzadtságtól. Persze azért szeretjük a tiszta ruhát, de ha nincs, hát nincs.

A bunagglóra nem lehet panasz, amolyan bungallós. A kilátás is nagyon rendben van, a bungi előtti kis padon ülve nagyon tetszik minden, miután visszaérek a sörrel, amiért Dóri elzavar, még jobban tetszik minden.

A nap hátralévő részében csak pihenünk, készítünk némi légivideót, mert itt is lehet, megkérdeztem direkt. A környezet annyira chill, hogy ránksötétedik. Éppen azon gondolkodunk, hogy ugyan mi a fenét is csinálnánk itt mondjuk egy egész napig, de gyorsan rájövünk, hogy semmit, viszont most már 7 óra és 6 sör elmúlt, szóval mehetünk vacsorázni.

Amióta betettük a lábunkat Vietnámba, rossz ételt még nem ettünk, sőt, mondhatjuk, hogy kifejezetten marhajókat kajáltunk, de ez ami itt van, ez mindent visz. Nálam a ételek-italok világa valóban inkább vallás, sem mint a létfenntartás egy része, és a világ számos országában ettem már baromi jó kajákat. A tengeri kajákat mindig is imádtam, és 4,5 év franciaországi lét után azt hittem, hogy már nem lesz semmi flash az életemben ezen a téren, de tévedtem.

A vacsora itt is büfé jellegű, magyarul ki vannak téve az egyébként általános dolgok, amit szépen szedsz magadnak. Zöldséges tészta, rizs, mindenféle párolt zöldségek és frissek, gyümölcsök, levesek, gyömölcslevek, akármik, és mindezek tetejébe itt még egy kis seafood grillsarok is van. A kis ember ott áll, és süti a tintahalat, egyéb halat, osztrigát megállás nélkül. Minden nagyon jó, bár a csirke meg valami sertés, grillezve egy hajítófát sem ér, de tengeri cuccok, és főleg az osztriga… nakéremszépen, osztirágból úgy bezabálunk, hogy mozdulni alig bírunk. Jó kis chilis, fokhagymás, citromos ízesítéssel le a grillről, frissen, be az arcba…. ez itt kérem a kánaán. Most itt álljon meg az idő, sosem akarok mást enni ezek után. Sajnálok minden más falatot, amit eddig megettem, mert annyival kevesebb hely jutott a tengeri cuccoknak, de hát ez van, máskor majd felkészültebb leszek.

Vacsi után egy kis sörözés, aztán fekvés, mert majd most itt jól kipihenjük magunkat. De nem annyira. Az ágynemű valami erősen nylon szar, amiben amúgy is izzad az ember, ha emellé még egy mérsékelten működő légkondi is társul, az meg kifejezetten rácseszés. De ez még nem elég, emellett a tenger olyan brutálisan zúg… kérem, halkítsa le valaki. Próbálkozom még zenehallgatással, de az sem segít, aztán valamikor 2-3 környékén álomba zuhanok. Úgy kb 5 óráig. Ez van.