5. nap – Ha Long-öböl, Hanoi

Furcsa, de ahhoz képest, hogy mennyit aludtam az elmúlt időben, egyáltalán nem vagyok nyűgös, hisztis, ingerült. De azért már jó lenne kialudni magam. A tengert ordításától Dóri se nagyon tudott aludni, úgyhogy most ketten vagyunk fáradtak, de azért bírjuk.

A reggeli a szokásos, mint mindenhol máshol, annyi különbséggel, hogy most reggeli közben a tengert bámuljuk, meg a felkelő nap sugarai által aranyszínbe öltöztetett kis szigeteket. Nem rossz látvány, de már várjuk az indulást, mert ha tudjuk, hogy hamarosan indulni kell, akkor nem vagyunk képesek lazulni. Szóval reggelit gyorsan letudjuk, aztán a maradék másfél órában megpróbálnék repülni egyet a versenygépemmel. A hely nagyon kicsi, kapkodva repülni sosem jó, úgyhogy 3 akku kirepülése után belenyugszom, hogy itt maximum a Mavic-nek terem babér, de ő már dolgozott tegnap, több ilyen felvétel nem kell a szigetről, tehát szépen csak várunk, és gyönyörküdünk a fákról csüngő, hatalmas virágokban, a tenyérnyi nagyságú pillangókban. A tenger nem tűnik túl nyugodtnak, de ezen nem aggódunk, ezek a bárkák atomstabilnak tűnnek, max a hullámokkal a fedélzetre érkező víz tehet némi kárt, de az elektronikákat bezacskóztam, ami egy ideig azért védelmet nyújt. Ha már azon is átmegy, akkor az azt jelenti, hogy a csomagjaink vízben vannak, akkor meg sanszosan nem a drónok lesznek a legnagyobb probléma.

A hajó elvileg 8:40-re jön értünk, persze csak elvileg, mert azért késik, ráadásul nem azon az oldalon köt ki, ahol tegnap, szóval eléggé összezavar bennünket, de hamar jön egy segítő hölgy, aki megmutatja a helyes irányt. Egy, a sziklákhoz erősített, feszített járdán gyalogolunk csomagjainkkal a vállunkon, sokadikok vagyunk a sorban, ami egyszer csak megtorpan. Mi még fent vagyunk, a sor eleje meg már vagy másfél emelettel lejjebb, ahová lépcsőn jutottak el, és ahová bárkánk is kikötött. Bár a kikötés nem a megfelelő szó, itt olyat nem csinálnak. Az a módszerük, hogy a hajó orrával nekimennek a sziklának és ebben a helyzetben a kormányos erősen nyomja a gázt, hogy a hajót a hullámok ne tudják elsodorni, de kötelekkel nincs rögzítve a parthoz. Hogy a hajó a sziklának ütközéskor ne szakadjon szét, az elejére autógumikat kötöttek, ez tompítja az ütközést. A sziklán van egy kis lépcsőzetes rész, ennek feszül most neki a hajó, az emberek meg ugrálnak át a partról a fedélzetre. Ehja, ez eléggé kalandos lesz ezekkel a rohadtnagy zsákokkal! A nagy hátizsákot elveszem Dóritól, aki az ilyen ügyességi feladatokban nem szokott túlzottan jeleskedni. Illetve ne túlozzunk, nemhogy nem jeleskedik, neki egy 30 centis lépcsőről való lelépés is komoly kihívást jelent, úgyhogy jobb ha ilyen kaszkadőr mutatványoknál nincs a hátán egy marhanagy zsák is, én meg meg majd elleszek, nekem ezek általában nem jelentenek problémát. A hullámok csak nem mérséklődnek, sőt, olyannyira nem, hogy végül a hajó motorja nem bírja, a oldalra sodródik, a sziklákon hatalmas recsegéssel roncsolódik némi fa, a már a hajóban ülők sikongatása jelzi, hogy valóban nem egyszerű a helyzet odalent. A hajó elsodródik, a kormányos tesz vele egy kört és újra a partnak, azaz a sziklának feszíti az elejét, és ismét ugrálnak át az emberek, repülnek át a zsákok, majd ismét elsodródik.

Ennek már fele se tréfa, de a sor lassan indul lefele. Fentről még az utolsó amit látok, hogy egy francia lány a szikla lépcsőjére lép, majd vissza, és ahogy a lábát elhúzza, a hajó eleje éppen a lába helyére csapódik. Ugyan ott van az autógumi, de semmi kétség felőle, hogy ha egy másodperccel később szándékozik onnan ellépni, akkor a lába helyén most egy darab véres, pépesre préselt hús-csont massza fityegne, sokakból visszacsalogatva az egyébként ízletes reggelit. Az esetet végignézve levert volna a víz, ha egyébként nem lennénk amúgy is totál izzadtak. Gyorsan szólok Dórinak, hogy eszébe ne jusson arra a részre lépni, mert elég veszélyes, és elmesélem neki a kis közjátékot, amelyet egyébként a telefonommal is rögzítettem, és amely utólag visszanézve is elég parának tűnik.

A hajót négyszer sodorják el a hullámok, mire mi is feljutunk a fedélzetre, és még kétszer, amire mindenki más is. Kicsit aggódom, hogy az az Ázsiai idősebb hölgy, aki esélyes, hogy jóval túl van a 70 évén, hogyan fog feljutni, de végül simán megoldja. Az utolsó ember és az utolsó csomagok megérkezését hatalmas ováció és tapsvihar köszönti, az idős hölgy mosolyog, mindenki boldog, és mindenki elteszi az egyébként készenlétbe helyezett telefonját. Nem, nem a katasztrófavédelmet akarták hívni a népek, csak meg akarták örökíteni, ahogy valaki a vízbe esik, vagy a hajó nekipréseli a sziklának. Ezt persze csak én gondolom, de egészen biztos vagyok benne, hogy így van. Én is elteszem a telefonom.

Ha már mindenki a fedélzeten van, akkor szépen elindulunk vissza, Cat Ba kikötöjébe. Ami tegnap csak egy kis kihajózás volt, az most visszafele jóval bonyolultabb. Út közben megbeszéljük, hogy a leghalványabb elképzelésünk sincs arról, hogy akikkel tegnap jöttünk, és akik itt maradnak még egy napot a szigeten, azok mi a bánatos … fenét fognak csinálni itt még egy napig. Még jó, hogy végül nem akartunk itt ráhúzni egy-két éjszakát, mert őszíntén nem tudjuk, mit csináltunk volna.

A kikötőben kb olyan állapotok uralkodnak, mint a Hanoi utakon, ahol mindenki megy, ahogyan akar, és ahogyan tud, és persze dudál. A kikötőben is hasonló a helyzet, félelmetes dugó és káosz, és a hajók is dudálnak. Végül aztán, úgy 15 percnyi lebegés után csak sikerül kikötni, és kiszállni. Tegnap, amikor innen elindultunk, az volt a mondás, hogy pontosan azon a helyen fog várni bennünket a guide, ahonnan tegnap szélnek, azaz tengernek eresztett. Mi szépen eloldalgunk oda, de ott nincs sem a guide, sem a csoportból más ismerős arc. Sőt, igazából semmiféle ismerős arcot nem látunk, csak olyanokat, akikkel nem egy csoportban jöttünk erre az egész kiruccanásra, csak a Majom sziget óta látjuk őket. Egy négyfős lány társaság, meg egy pár, meg még pár arc, de ezek számunkra azért mérsékelten ismerősek.

Viszont ilyen helyzetben a mérsékelten ismerős arc is sokkal jobb, mint a teljesen ismeretlen, ezért kérdezzük tőlük, hogy mégis, wtf, tudnak-e valamit. Hát ők nem. Az fasza, mert mi is kb ennyit, és az ott csoportosulók közül mindenki hasonlóképpen tájékozott.

Tehát a tegnapi guide sehol, az utazást bonyolító cég logója sehol, és úgy összességében eléggé úgy fest a dolog, hogy nem nyakig ugyan, de szarban vagyunk. Legalábbis ezt hisszük. Aztán egyszercsak, ott ácsorgás közben megjelenik egy viet fazon, aki angolul szintén alig-alig, de azér kommunikál. Elsorolja a programokat, hogy mik lesznek ezek után: Cat Ba, hajó, ebéd, főzőtanfolyam, aztán vissza Hanoi. Dóri teljesen megnyugszik, hogy ő a mi emberünk mert elmondta, hogy mik a programok, de ez engem egyáltalán nem nyugtat meg, hiszen a Halong öbölbe érkező turisták úgy száz százalékának pontosan ez a programja, és ha itt a kikötőben várakozó, rohangáló turisták százai közül bárkihez odamennék, egészen biztosan ugyanezt a programot sorolná el. Szóval most én vagyok aggódásban, és ő nyugodt. Jézusom, mi lesz így a világgal?

Aztán persze bölcsen rávilágít, hogy nekünk igazából baromira mindegy, hogy milyen úton jutunk vissza Hanoiba, ha azért nem kell külön fizetni, az nekünk jó, de legalábbis semmiképpen nem rossz. Mérlegelem a dolgot. Végülis a főzőtanfolyam okés, nekünk is volt. A Halong öbölbe bennünket eltranszportáló busz egy rakás szar volt, annál rosszabb már nemigen lehet. Ergo valóban nincs vesztenivalónk. Ez új értelmet ad az életemnek, és végül én is megnyugszom. Meg amúgy is ázsiában vagyunk, itt mi baja lehet az embernek? Maximum itt hagynak. És akkor mi van? A legrosszabb az lehet, hogy visszamegyünk Hanoiba taxival, vagy egyéb busszal. Tényleg, mi a francnak aggódom egyáltalán? Ja igen, a kialvatlanság. Most, hogy ezt tisztáztam magammal, sokkal jobban vagyok.

A kis csoportosulásunk végül elkezdi bepakolni a csomagjait egy microbuszba, mi is ezt tesszük, de egy ausztrál arccal még megbeszéljük, hogy nekünk sanszosan semmi közünk ehhez a programhoz, meg egymáshoz, meg egyáltalán, de aztán csak a microbuszban találjuk magunkat. Pont 16 főt sikerül bepréselni zsákokkal együtt egy kb VW transporter méretű kis Toyotába. Egy darabig még állunk, ami tök jó, mert a légkondi nem megy, a jármű viszont a napon áll, de az izzadtság már nem annyira hatja meg itt az embert ennyi idő után. Végül a jármű elindul, ablakok lehúzva, és így egészen kellemes az idő. Laza félórányi buszút után ismét Cat Ba másik kikötőjében vagyunk, ahol a buszról leszállunk és várunk. Bemegyünk egy központi épületbe, ahol némi ventillátorok próbálnak küzdeni az elemekkel, kevés sikerrel, viszont itt lehet venni üdítőt, vizet, meg ilyesmit, és élünk is a lehetőséggel.

Egy félórányi céltalan ácsorgás után egyszercsak megjelennek Johnnyék is, ami biztató jelnek tűnik, de ők is kb annyit tudnak a továbbiakról, mint mi, azaz semmit.

A váróban -más szó hirtelen nem jut eszembe erre a helyre- elég nagy a fluktuáció, akikkel érkeztünk ide, azok közül már senki nincs itt. Időről-időre megjelennek emberkék, mondanak neveket, aztán a név tulajdonosait útbaigazítják, felrakják őket egy hajóra, a többiek meg várnak tovább. A rendszer itt az, hogy nincs rendszer. Semmi. Újabb fél óra elteltével aztán a mi neveinket is mondják, és sokakkal egyetemben egy bárkára kerülünk, ami majd egy nagy hajóra visz bennünket. Mostanra már elpárolgott minden aggódásunk, várjuk a sorsunkat, majd csak lesz valahogy. A bárka, amivel szállítanak bennünket elég nagy, vagyunk rajta vagy harmincan. Újdonsült barátainkkal éppen azt tervezgetjük, hogy hogyan jussunk el Sapa-ra. Menjünk-e utazási irodába, vagy oldjuk meg magunk. Mivel nekem elegem van ebből a káoszból, meg az állandó ugrálásból programról-programra, javaslom, hogy felejtsük el az utazási irodát. Ma visszamegyünk Hanoiba, veszünk jegyet holnap estére, az éjszakai vonatra, aztán azzal lecsattogunk, azaz inkább felcsattogunk Sapaba, és majd ott rendezzük magunknak a programokat. Dóri egyetért, a kanadai páros szintén, úgyhogy a javaslatom elfogadva, hogy aztán majd ott mit csinálunk, milyen szállást foglalunk, azt majd megbeszéljük este. Most viszont történés van. A bárkánk megáll, és három nagy hajó vesz körbe bennünket. Szabadon választott, hogy ki merre megy, a csapat egyik része az egyik hajóra száll, egy része a másikra, mi maradunk a végére, így mi, összesen úgy 8 fő, egy harmadikra szállunk. A hajó elindul, a csomagjainkat a bárkán hagyjuk, ami nem tölt el nagy nyugalommal, de ez van. A nagy hajón ebédet kapunk, ráadásul elég jót. Halas curry, sült hal, sült csirke, tészta, leves, amit akarsz. A vízért fizetünk kell, és bizony, mivel még korai, nem kezdünk sörözésbe, meg az események zaljását tekintve jó, ha képben vagyunk, mert ahogy látjuk, bármi megtörténhet.

De bármi nem történik meg, sőt, igazából nem történik semmi sem. A főzőtanfolyam elmarad, semmit nem is mondanak róla, a hajó szépen visszacsühög velünk Halong kikötőjébe, ahol kezdődik az újabb kihívás, vissza kéne jutni Hanoiba.

Van itt sok busz, meg mindenféle csopik, de senki nem tud semmit. Aztán végül egy viet odajön, hogy itt a busz, menjünk vele. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy a leghalványabb fogalmam sincs arról, miként működnek itt a dolgok. Fel nem foghatom hogyan, de mégis működnek. Valahogyan mindig előkerül valaki, aki aztán mondja, hogy mit csináljunk. Biztos vagyok benne, hogy a látszólagos rendszertelenség mellett valódi rendszertelenség uralkodik itt. Mindegy is, megyünk a sofőrrel, mutatja a buszt, mi betesszük a csomagjainkat hátra, viszont felszállva látjuk, hogy már csak két hely van, mi meg négyen vagyunk, ráadásul a két hely sem egymás mellett van. Ekkor Kelly egy kicsit kiakad, és közli a sofőrrel, hogy csesszék meg, mi négyen jöttünk ide (ez kamu, itt ismertük meg őket, de jól hangzik és semmi köze hozzá) így aztán négyen is fogunk elmenni, nem száll fel a buszra két ember. A vietek egy ideig tanácstalanok, mi meg megyünk a csomagjainkért, kivesszük hátulról. Látják a rendezők, hogy ennek fele sem tréfa. Én éppen veszem elő a telefonom, hogy megnézzem, hogyan is tudunk innen önerőből visszajutni Hanoiba, amikor ismét feltűnik a sofőr, és mondja, hogy menjünk vele, semmi probléma, megoldották a dolgot. És tényleg megoldották. Fogalmam sincs, miként, de amikor a buszra lépünk, ott van 4 hely, egymás mögött kettő-kettő. Mi beülünk előre, a sofőr mögé, ahol akkora lábterünk van, hogy akár focizni is tudnánk. A sofőr mondja, hogy akár a legelső, mellette lévő ülésekre is ülhetnénk, de nem tanácsolja, mert oda betűz a nap, és kellemetlen. Ez nagyon tetszik. Ez a busz, kb 3x jobb, mint amivel jöttünk. Kényelmes ülések, hatalmas lábtér, csendes, és főleg halad szépen Hanoi irányába. Dóri időről-időre bealszik, én meg még véletlenül sem, de ez ugye a megszokott kategóriába eső történet.

Visszafele ismét megállunk egy selyemfaktolinál, ahol “vásárolj-vásárolj” pihenőt tartunk, de mi ellenállunk. A másik, ahol odafele menet álltunk meg, sokkal igényesebb képeket árult, ezek itt annyira nem tetszenek, az árak viszont itt is magasak, úgyhogy csak némi üdítőket iszunk, nem költekezünk feleslegesen.

Hanoi felé közelítve a sofőr megkérdi, hogy melyik szállodába megyünk. Megmutatjuk neki, hogy mi bizony ide, nagyon menő, drága hotel lesz. Barátaink egy olcsó hostelben szállnak meg, amikor leszállunk a buszról, megbeszéljük, hogy majd messengeren üzenünk egymásnak, hogy ki-hol van. A busz nem fordul be a szállodánk elé, az utca elején tesz le, de ez így is bőven jobb, mint amit elképzeltünk. Tehát végülis -bár nem értjük, hogy hogyan, és egy-két program kimaradásával ugyan, de megvolt a Halong trip, és vissza is értünk szépen Hanoiba. Kalandos volt, de nem lehet okunk panaszra. Nagy zsákjainkkal a vállunkon szépen megindulunk a szálloda irányába. Koszosan, izzadtan, megérkezünk a hotel elé, aztán betekintve pislogunk nagyot. Nemhogy szép, kifejezetten puccos hely. Mi meg szépen retkes lábbal, flipflopban, nagy batyukkal benyitunk… azaz csak benyitnánk, de a londiner beelőz bennünket, szinte úszik a levegőben, nyitja az ajtót, a zsákjainkért ketten ugranak, és tépik ki a kezünkből, a recepciós pedig széles mosollyal az arcán üdvözöl bennünket. Mr. Kovak ugye?

Nanebassz! Nem az angol királyi család érkezett meg, csak két koszos utazó. Mire válaszolnék, már elénk is tolnak két pohár, kellemesen hűvös dinnyelevet. Hátő… ha itt így, akkor így, köszönjük! A srác elmond mindent, még az öröme is őszintének tűnik, de azért előre kell fizetnünk, tutiamifix. Mondjuk magunktól én is előre kértem volna a pénzt, tehát nincs ebből sértődés, meg ugye hall az ember ezt-azt hátizsákosokról, hogy szeretnek fizetés nélkül távozni, néha. Mindegyis. A szobánk a hatodik emeleten található, a recepciós feljön velünk, mosolyog ezerrel, mondja, hogy mit és hogyan, és hogy reggel 6-tól reggeli a 12. emeleten, és sajnálja, de a lift csak a 11. emeletig visz, egy emeletet a mi, saját lábainkon kell majd megtennünk. Az élet néha koboz, de valahogy majd csak túléljük.

Közben megkérdezzük, hogy lehet-e mosást intézni, mert már mindnen ruhánk koszos (már két napja, de ezt neki nem kell tudni) de mi holnap mennénk ám tovább, tehát reggelre legyen készen. Mondja, hogy megoldható, csak tegyük a szobában található zsákba, és intézi.

A szoba ajtaját kinyivta még jobban ordít a helyről, hogy ez nem az, amihez szoktunk. Nagyon nem. A szoba 45 négyzetméter, akkora ágy van benne, amiben elalszik egy komplett család is. A szoba és a fürdő között hatalmas ablak, ami kisebb aggodalommal tölt el, de aztán megtalálom a reluxát, amivel kíváncsi szemek elől el lehet takarni magunkat. Mert ugye az ember el-elgyönyörködik a párjában, miközben az zuhanyzik, de nem feltétlenül szeretné látni, ahogy a fajanszon kuporogva, a tegnap esti chilis étel áldásosnak nem mondható hatásától kipirult arccal… szóval hát na.

A recepciós balra el, mi meg kiörömködjük magunkat. Hallgattózok egy kicsit, nulla zaj, semmi, zéró! Hát ez qvajó! Na nyomás a fürdőbe, végre zuhanyozni egy jót. A fürdő egy kis ékszerdoboz. Illetve elég nagy ékszerdoboz. A kád akkora, hogy négyet tudnék tepmózni, ha a másik végébe szeretnék jutni. A szaniterek mind márkásak, Grohe és Duravit. Pompás. Itt ugyan 14e Ft-ot sokalltam szállásra, de ha belegondolok, hogy ugyanez Budapesten, egy legalább ennyire frekventált helyen, mint amilyen Hanoinak ezen része… az alsóhangon lenne mondjuk 300USD, vagy több.

Éppencsak lezuhanyzunk, amikor csörög a telefon. Felveszem, a recepciós az. Megkérdezte, így most már biztosra tudja mondani, hogy reggel 9-re készen lesz a mosás, tehát aggodalomra semmi ok. Na, ez nagyon tetszik! gyorsan beltuszkoljuk szinte minden cuccunkat a zsákba, aztán öltözni kezdünk. Közben elkezdem nézegetni a minibár árlistáját, és meglepve tapasztalom, hogy egy sör itt is ugyanannyi, mint akármelyik másik helyen, tehát 25.000 dong, ami olyan 300 Ft. Ejha, akkor gyorsan csapra is kéne verni… de még nem. Tovább nézem az árlapot, ott a mosás is. Ez viszont… mondom Dórinak, hogy picit álljunk már meg, mert beraktunk minden ruhát (mivel az utcán láttuk, hogy mosás kilója kb 400 Ft, de itt ruhadarabonként vannak az árak. Pakoljunk csak ki! Gyors matek, és látjuk, hogy ez a kis mosatás annyiba kerülne, amennyiből 4 új pólót is vehetnék akár. De mivel tiszta ruhák mégiscsak kellenek, ezért pár darabot benne hagyunk, aztán levisszük a recepciósnak, én meg szépen kézzel kilögybölöm 2 túrapólómat, meg egy nadrágot. Mind erre a célra készült, hamar megszáradnak, nem lesz gond. Kint egy gyors séta, aztán jön az infó messengeren, hogy Johnnyék jönnek át, találkozzunk a recepciónál. Úgy is lesz. Mire odaérünk, Johnny már a recepcióssal beszélget, aki kérdezi, hogy mit szeretnénk Sapaban, és hogy megyünk oda. Mondom, hogy csak önállóan, mert tele a hócipőm azzal, hogy mindenhol időre kell ott lenni, nem tud az ember azt csinálni amit akar, másfelől meg órákat várni a semmire, szóval ebből nem kérünk. Megérti, és mondja, hogy ha kell, szóljunk, segít vonatjegyet foglalni.

Akkor hát nosza, rajta, ne tétovázz, Tuan – mert mint kiderül, így hívják a recepcióst. Tuan netezik, néz, de sajnos holnapra már nincs vonatjegy, csak holnaputánra. Hmm… Kérdi, hogy miért nem megyünk busszal. Van alvóbusz, ahol vanank fekhelyek. Kelly ellenáll, merthogy az minden, csak nem kényelmes. Viszont nem drága. Erre Tuanban felmerül az ötlet, hogy menjünk limuzinbusszal. Ez így elsőre nagyon drágának hangzik, mondom, de megnyugtat, hogy nem az, csak minimálisan drágább, mint a sima busz, viszont kényelmes, meg minden. Mégis mennyi lenne? Telefonál, és mondja, hogy így csak 5 óra az út, nem pedig 7, és fejenként 20USD. Ez elég szimpatikusan hangzik. Mondja, hogy ha oda-vissza vesszük, akkor csak 36 USD per fő. Jó-jó, de még szállodánk sincs, nem tudjuk mikor jövünk vissza… megnyugtat, hogy no para, akármikor is eldönthetjük, hogy mikor jövünk vissza, majd neki megírjuk messengeren (merthogy időközben facebook friendek lettünk, de nagyon) és majd intézi nekünk. Elég jó ajánlat, és átverés-szaga sincs a dolognak. Kellynek tetszik, Dórinak tetszik, a férfiszakasznak meg úgy általában mindegy az ilyesmi, szóval kérünk egy kis időt, tanácskozunk, aztán úgy döntünk, hogy belevágunk. Sajnos holnapra már ő sem tudja elintézni, de holnapután, délután 3-ra jön értünk a busz. Ehh… akkor még egy nap Hanoiban, ami ebben a rohadt nagy melegben annyira nem vidám, de valahol jó is, mert még kell vennünk túracipőt, meg ezt-azt, így legalább nem kell kapkodni.

Tuan mondja, hogy majd holnap ráérünk fizetni, lefixálta a boltot, és ő most megy is hazafele, mert már idő van és várja otthon a gyerek.

Mi meg akkor, ha már, akkor tegyünk magunkévá pár sört, mert az jó. Johnny nem nagyon áll ellen, Dóri meg egyáltalán nem is szokott, Kelly is sodródik az árral, szóval együtt a csapat rendesen. Szomjasak és éhesek is vagyunk, úgyhogy keresünk egy helyet és leülünk. Sörök rendelődnek, Johnnyról meg kiderül, hogy mogyoró-allergiája van, ami azért Ázsiában, ahol elég sok mogyorót, és mogyorószármazékot, olajat stb, használnak, hát minimum is problémásnak tűnik, de ő készült Van egy kis szövege a telefonján, ahol le van írva vietnámi nyelven valami olyasmi, hogy “figyelj ide kiskomám, ha a kajában, amit nekem adsz, abban mogyoró található, elpatkolok, mint állat”

Ezt mutogatja serényen minden étteremben, és eddig még bejött neki. Sörök és kaják rendelődnek, ülünk, beszélgetünk, és természetesen megtalál bennünket egy mozgóárus, aki bundázott banánt árul, és elég erőszakos. Jön, hogy ad ingyen kóstolót, Johnny hosszas unszolás után elfogadja, Kellynek ízlik, aztán vesz is belőle egy adagot, igazából muszájból, de így persze nekem is muszáj.

Egy adag 10.000 dong (124 Ft) és nem is akarunk többet. Nálam 100.000 a legkisebb címlet, a nő gyorsan pakolászik be vagy 5 adagot, s mondja, hoyg akkor ez csak 30.000. Mondom nem, marhára nem, csak 1 db kell 10-ért. Erre megint variál, hogy akkor 3 db 25-ért. Hát baszod, értsd már meg, hogy csak egy kell, és az is csak illemből, amúgy francnak se hiányzik az olajos cuccod. A végén aztán felfogja, hogy vagy ad egy darabot 10-ért, vagy nem lesz üzlet. Ez nem annyira tetszik neki, de végül csak megkapjuk a visszajárót, a lányok rákóstolnak a cuccra, és egyszerre fintorodnak el. Ennyire rossz lenne? Megkóstolom én is. Hát ez konkrétan szar. És konkrétan nem banán, de még banán közelében sem volt az a  szikkadt kenyérdarab, amit bebundáztak és kisütöttek. Ez valami borzalom. Olajos és kenyeres. Nem vitás, át lettünk verve, vagy a nő nem értette a banán szót.. fárszt nem, ő mondta, hogy banán. A cucc megy a kukába, mi meg végre megkapjuk a kajánkat, meg még némi sört, mert az előző idő közben elfogyott, nyilván.

Jól is laktunk, úgyhogy kis séta után úgy döntünk, hogy még döntünk néhány sört, de most már az olcsóbb fajtából, ami pont ugyanolyan finom, mint a drágább, csak olcsóbb, mert a kis boltból van, nem pedig étteremből. Bemegyünk az 7eleven itteni változatába, ami CirdkeK névre hallgat, és vásárolunk pár Hanoi söröcskét, 15 áron, ami lényegesen kedvezőbb, a 25-nél, ugye. Feltankolva a sörök, haladjunk fel a szobánkba, és nézzünk szét Sapa-ügyben, mert ott még sem szállásunk, sem fogalmunk arról, mit is fogunk csinálni. Ez utóbbi annyira azért nem is izgat, mert az ilyesmit mindig megoldjuk, viszont szállás tényleg jó lenne.

Visszamegyünk hát a szállodába, a londiner már szakítja is fel előttünk az ajtót, aztán már hívja is a liftet. Idő közben az az ötletünk támad, hogy menjünk fel a tetőre, mert miért ne? Ha már fel lehet. Fel lehet? Fel hát. Felmegyünk, és koppan az állunk. Olyan kilátásunk van a tetőről, pont rá a tóra, a kivilágított hídra, kis túlzással (jó, nagy túlzással) egész Hanoi ott terül el előttünk és ez nagyon tetszik. A tetőn van négy, kényelmesnek nem mondható szék, hamutartó… az nincs, de üres sörösdoboz majd jó lesz, ha lesz, és lesz erre nem kell sokat várni, azt garantálom, és intézem is nyomban.

Kicsit átszellemülünk, és csak ülünk, dumálunk, észre sem vesszük már, hogy éjjel 11 óra, és 35 fok van, és hogy izzadunk még mindig. Azt is nehezen vesszük észre, hogy a londiner srác megjelenik, csak amikor már nagyon szőrözik (sir, sir, excuse me, sir) vesszük észre. Kérdem, hogy mi a pálya, erre közli, hogy 11 óra elmúlt, és van ám itten poliszi, és hogy le kéne mennünk a tetőről. Teszi mindezt olyan alázattal, amitől nagyon kellemetlenül érzem magam, így megkérem, hogy még ezt a sört megihassuk, ez kb 3 perc, és utána kotródunk is lefele. Lepattanunk a szobánkba és folytatjuk a csevegést, immár frankó hőmérsékleten, légkondicionálva. Közben én elnézést kérek, de mivel élvezni akarom a csevejt, ezért lezuhanyoznék. Ezt meg is teszem 2 perc alatt, és már frissen, jóleső érzéssel dumálunk. Persze marhára nem esik szó arról, hogy hol is szállunk meg Sapa-ban, de nem is lényeges. Az idő múlik, mi jól érezzük magukat, aztán egyszercsak kopognak. Ismét a londiner az, ismét olyan alázatos, hogy majdnem elsírja magát, de sajnos van még poliszi, mégpedig az, hogy éjfél után a hotelben csak a szállóvendégek tartózkodhatnak, ezért barátainknak menni kéne. 26x elnézést kér, Kellyék megértőek, mi is, meg amúgy is jó lenne már aludni. Gyorsan megbeszéljük azért, hogy hotelt majd mindenki választ magának, mert nekünk a hostel, a nálunk lévő drága cuccok miatt nem annyira jó, mert ott tutira ellopják, ha nem is vietek, akkor a többi gyökér hátizsákos, de valaki biztosan lenyúlja, ez nem kérdés. Johnny örül az ötletnek, mi meg nem véletlenül dobtuk ezt fel, mert érezzük, hogy náluk a költségvetés jóval alacsonyabb, mivel ők hónapokig vannak úton, meg mert még csak 24 évesek.

Nos, többiek balra el, mi meg még annyit sem mondunk: fapapucs, és már alszunk is.