Tovább nyomulunk a félsziget felé. Néhány órája ezen az úton jöttünk Thassosról, elég furcsa most visszafelé autózni, de nem bánjuk. Beérünk a félszigetre, kérdezősködni kezdünk árak felől. Amit hallunk, az nem nagyon tetszik, amit látunk az sem különösképpen. Mindenhol magyar rendszámok, mintha otthon lennénk. Az idő kezd tisztulni, de még mindig minden barátságtalannak tűnik, pedig biztosan nem az, csak a hangulatunk miatt van. A sokadik szállás után, ami szintén valamiért nem felel meg, félreállunk. -Ne menjünk vissza inkább Tahssos-ra? – kérdem. Imola határozottan helyesel, úgyhogy úgy tűnik egyre gondoltunk, mindkettőnket visszahúz a szívünk. Rövid cigiszünetet tartunk, miközben konstatálom, hogy az egy gyros nem biztos, hogy elegendő lesz Thassos-ig, de nem állunk meg sehol kajálni, mert ha visszaértünk a szigetre, még szállást is kell bérelni, az idő meg vészesen fogy. Gyorsan átfutom a térképet, hogy hogyan lehetne levágni az útból és roppant magabiztosan elindulok. Természetesen nem a jó úton, úgyhogy cirka két órát kavarunk feleslegesen, mire visszajutunk ugyanoda, ahonnan kiindultunk. Sokadszori nekifutásra végre megtaláljuk a helyes utat, ami szintén nem az igazi, mert kanyargós és a hegyeken vezet keresztül, amitől – és valószínű a kimerültségtől is – kavarogni kezd a gyomrom. Kezd sötétedni, félreállunk, öklendezek. Mivel kaja nincs bennem, így ezen a szinten meg is maradok, de borzaszó szarul érzem magam. Egy erdős résznél vagyunk a semmi és az alig valami határán, Imola vadállatokat vizionál a bokrok közt, úgyhogy visszaülünk a kocsiba és kb 40-es tempóval haladunk tovább. Már teljesen besötétedik, mire végre meglátjuk a kivilágított tengerpartot. Na, innentől már normálisan ki van táblázva az út. Elautózunk Stavros mellett, majd késő éjjel befutunk Keramoti kikötőjébe.

Ciki van, mert az utolsó komp indulása után 5 perccel érkezünk. Ezt hívják szívásnak. Nincs mit tenni, a kikötőben fogunk éjszakázni. Elmegyünk egy sötét helyre, üveges vízzel megmossuk a kritikus pontokat, majd visszamegyünk a kikötőbe, leállítjuk az autót és elmegyünk kajálni. Hajnal 1 körül jár az idő, mikor beülünk egy pizzériába. A pincér kérdi, hogy mit szeretnénk enni, mire válaszolunk: pizzát. Jó, mondja, de kicsit vagy nagyot? Kérdem Imolát, mire ő természetesen azt feleli, hogy nem éhes és nem fog enni belőle, ezért rendelek egy nagyot, mert általában ilyenkor szokta elcsipegetni a kajám felét. Eltelik vagy 15 perc, a pincér megjelenik a nagy pizzával. Nem viccelt, tényleg nagyot hozott. Ha nálunk van kicsi és nagy, akkor az ugye 24 és 32 cm, ugyanez náluk 32 és 45 cm. Tehát sikerült berendelnünk egy 45 centis pizzát, ami azon felül, hogy nagy, még tele is van pakolva mindennel. A sajt úgy centi vastagon olvadozik rajta, hihetetlenül jól néz ki ahogy nyúlik a szeletek elvételekor. Minden oké, csak azt nem tudjuk, hogy mi a frászt csinálunk egy ekkora pizzával. Mókázunk rajta, aztán beáll a para, hogy mennyit fogunk fizetni. Imola eszik másfél szeletet, én hármat. Dugig vagyunk, a pizza harmada még az asztalon, nekünk meg már fáj a gyomrunk. Rendelek valami üdítőt, kérem a számlát, amivel a pincér egy percen belül meg is jelenik, rajta összesen 7 euró.
Ez kifejezetten kellemes csalódás volt, végre valami jó is történik ma. Idő közben a kikötőben nagy csődület támad egy hajó körül, mi is odasétálunk megnézni, hogy mi történt. Nem történt semmi, kikötött egy halászhajó és rakodnak kifele. Irdatlan mennyiségű hal -talán makréla- valamint jó néhány darab nagy ráját fognak. Hamar megpakolnak egy teherautót, mi kicsodálkozzuk magunkat, aztán elmegyünk vissza a kocsihoz aludni. Meleg van az éjszaka, de sajna sok a szúnyog, úgyhogy a kimerültség ellenére nagyon keveset, talán 2-3 órát alszom. Hajnalban már ébren vagyok, kel fel a nap, de még nem látszódik a korongja. Az első komp már várja az utasokat, akik egy teherautó és néhány személyautó, utasaiból állnak, melyek közül az egyik magyar. A komp szinte üresen fut ki, a napfelkeltét a fedélzetről nézzük végig, lenyűgöző látvány. Imola fényképezőgépét rutinosan sikerült az autóban hagyni, a fejem verem a falba, de mindegy, ez van. Kiköt a hajó, mi pedig Skala Potamia felé vesszük az irányt. Reggel 7 óra sincs még, minden zárva van, így nincs más hátra, megállunk a parton, és amíg párom alszik egyet, én bemegyek úszni. Isteni jó dolog fürödni végre, érzem, hogy tisztulok, kb 1 órát töltök bent. A vízben rajtam kívül összesen 2 ember van amíg a szem ellát. Lassan nyitnak a parti boltok, reggel 8 felé járhat az idő. Felébresztem Imolát, bemegyünk egy boltoshoz, aki már évek óta kínálgatja az apartmanját. Csodálatos panorámát ígér 50 euróért, amit gyorsan le is alkudok 40-re, de mikor meglátjuk a helyet, inkább nem kérjük. Teszünk még néhány felesleges kört, majd irány vissza Limenaria-ba Jorgohoz. Jorgo szokásához hűen az apartmanja előtt ténfereg, ruhája ugyanaz, de ezen már meg sem lepődünk, biztosan van neki vagy 15 váltás ilyen cucca, mert még soha nem éreztük büdösnek. Kb úgy néz ránk, mint aki ufókat lát. Erősen érdeklődik, hogy mi a fenét keresünk mi itt, mire mondjuk neki, hogy visszajöttünk, mert Thassos szép és most nekünk ez kell. Nem érti, hogy miért, de nem gond, nem is azért van itt, hogy értse. Leültet minket, frappéval és üdítővel kínál. Érdeklődöm, hogy van-e szabad helye, megnyugtat, hogy van, csak kicsit drágább lett. Azt mondja, hogy átcsúsztunk azóta egy másik szezonba, és „It iz ö háj-háj szezon”, 55 euró. Hehe, ennyit tőlünk a büdös életben nem látsz. Sajnálja, mondja, de most ennyi, mert minden görög ilyenkor veszi ki a szabadságát…. Miért nem jövünk inkább szeptemberben, mert akkor nincsenek vendégek, jó az idő…. De most jobb, felelem, mintegy jelezvén, hogy most nem kívánom vele megtárgyalni a nyaralási szokásainkat. Egy nap, ennyi volt. Elmentünk és visszajöttünk… Hát, akkor ennyi, köszi a frappét, de ez sok lesz. Elszottyogunk egy darabig, mire mondja, hogy csak nekünk, csak most 45 euro. Hulla fáradtak vagyunk, úgyhogy belemegyünk, de nem vagyok elégedett. Halad velünk a szobánk irányába, reméljük, hogy másikat kapunk, ahol nem zajong a hűtő, de tévedünk. A szoba ugyanaz, a hűtő ugyanaz, csak éppen ki van takarítva.

Hát ez van. 12 körül járhat az idő, végre újra normálisan lehet tisztálkodni, ledőlünk az ágyra és érezzük, hogy hiába a sok töketlenkedés, mégis örülünk, hogy újra itt vagyunk. Megtettünk 1500 kilométert, a kikötőben aludtunk, most a 6 éjszakán buktunk + 60 eurót, de mégis jól érezzük magunkat, sőt a tegnapi napot sem bánom, mert mindentől függetlenül poén volt. Tiszták vagyunk, a nap ragyogóan süt, úgyhogy kapjuk a búvárszemüvegeket és irány a part, búvárkodás a program. Az „ahol keféltek” fedőnevű helyre igyekszünk, ott van mit nézni a víz alatt, jó lesz ott nekünk, ráadásul a közelben is van, autózni most valahogy nincs kedvünk. Úgyis nemsoká vissza fogunk jönni, hogy újra lezuhanyozzunk és lefeküdjünk aludni egyet. Boldognak érezzük magunkat. A parton felveszem a szörfcipőm, Imolának viszont nincs, mert sokallta rá a 10 eurót. Bemegyünk a vízbe, de nagyon hullámzik, az alattunk lévő tengeri sünök vészjóslón feketéllenek. Egy hullám a hátamra fordít, igyekszem nem megtaposni szegény állatokat, visszafordulok a part felé és elkezdek kifele úszni. Látom, hogy a párom már a parton van és fájlalja a lábát, belelépett egy sünbe. Mire kiérek, ő már a kavicsokon ül és szenved. Elsírja magát. Máskor is lépett már sünbe, de soha nem problémázott rajta, ezért gondolom, hogy most komoly a dolog. Megnézem a lábát, szörnyű látvány, akár egy tűpárna. Huhh, nyomás vissza az apartmanba. Hozok tűt és műtünk. Sajna nem segít, estére teljesen begyullad a lába, úgyhogy irány az orvos, biztosítást természetesen nem kötöttünk, úgyhogy majd kp-vel fizetünk. Az orvos fogja a tűjét és turkál. A párom szorítja a kezem, sír… Az orvos kérdi, hogy kérünk-e érzéstelenítést. Te marha, hát persze, hogy kérünk. A kezembe nyom egy papírt – gondolom recept – és elküld a patikába. Eléggé meglepett a dolog, de lemegyek és út közben azon tűnődök, hogy mennyire nem szeretnék ott feküdni mondjuk egy motorbaleset után. A patikában 10 eurót fizetek, majd vissza a dokihoz. A doki nem sokat finomkodik az érzéstelenítő beadásával, Imola csillagokat lát, szinte üvölt a fájdalomtól, én meg többször magam elé képzelem, hogy a doki agyvelejét egy ütéssel a falra fröccsentem. Szerencsére lassan hatni kezd a szer, érzem, hogy már nem szorítja annyira a kezem, lassan vér is jut az alkaromon keresztül a kezembe. A doki turkál, kiszed vagy 10-15 tüskét, kenegeti, kötözi, majd mondja, hogy pár napig ne menjen vízbe. Fasza. Kérdem mivel tartozom: 80 euró. Az összeg hallatán majdnem én is orvosi ellátásra szorulok, de aztán azzal nyugtatom magam, hogy, ez a nyár már úgyis olyan drága, hogy gyakorlatilag bárhová is mehettünk volna belőle, ez a 80 euró már nem oszt nem szoroz. Visszamegyünk az apartmanba, átöltözés, majd Imola lábán a hatalmas kötéssel elkezdünk bicegni kedvenc éttermünk irányába. Belém karol, és a sarkon megjegyzi, hogy érzi, velünk már több rossz dolog nem fog történni ezen a nyáron. Mintha csak az Istenek akarnák kimondani a végszót, abban a pillanatban villámlik egy nagyot és hatalmasat dörög az ég.

Az első gondolatom, hogy visszamegyek a fényképezőgépért és az állványért, de aztán mégsem. Odaérünk a Palatakiba, ahol Aleka kiszörnyülködi magát Imola lábán, majd az asztalunkhoz kísér. A kaja kiváló, a kiszolgálás szintén…. Kicsit későn jöttünk, már kevés a vendég, nemsokára zárnak de nem sürgetnek, sőt, Aleka még az asztalunkhoz ül beszélgetni. Elmeséljük neki tegnapi kalandunkat, az 1500 km-es felesleges utat, a kikötőben alvást, a mai tengeri sünös kalandot… Folyamatosan mosolyog, szörnyülködik, majd biztosít róla, hogy ne aggódjunk, náluk minden rendben lesz. Vacsora alatt folyamatosan hatalmasakat villámlik. Eleinte csak a sziget felett a hegyekben, de később a tenger felett is. A halászhajók kifutnak, úgyhogy nagy viharra nem számítok, az érzés folyamatosan munkál bennem, hogy fotózni kéne. Egy jó villámképet mindenképpen szeretnék készíteni, úgyhogy többször is lendületbe jövök, hogy visszaszaladok az apartmanba a gépért, de aztán valahogy mindig meggondolom magam. Végzünk a vacsival, visszabicegünk az apartmanba, aztán magamhoz veszem Imola gépét, az állványt és kisétálok a partra. Akkora már szinte folyamatosan villámlik és a szél is megélénkül. Készítek pár fotót, sikerült elkapnom néhány villámot aminek örülök. Elered az eső, úgyhogy a gépet a pólóm alá dugom és visszasietek az apartmanba, mivel nem hiányzik, hogy ez a gép is vizet kapjon. Elmegyek zuhanyozni, mire kijövök a fürdőből a párom azzal fogad, hogy el kéne állnom a kocsival, mert a víz itt már kb bokáig ér, az utcánk meg pont a tengerhez visz, oda ömlik be az esővíz. Na, mondom fasza, hogy nem tudok lefeküdni végre, azt gondolom, hogy ez felesleges para, de nem kezdem el magyarázni, hogy egy autót a bokáig érő víz nem tud eláztatni, a vitát elkerülendő kimegyek, hogy arrébb álljak az autóval. Közben megszűnik a közvilágítás és az eső ekkor már annyira szakad, hogy szinte semmit nem látok. Nagy nehezen találok helyet egy utcával feljebb, a mi utcánkra merőlegesen. Mire az apartmanhoz visszaérek, már kb sípcsont középig ér a víz és erős sodrása van. Tiszta sár a lábam és annyira szarrá áztam, hogy nincs rajtam egy száraz pont. Ismét zuhanyzás, majd holtfáradtan bedőlök az ágyba. Kicsit még beszélgetünk, aztán alvás… lenne. 10 perc sem telik bele és iszonyat kiabálásra leszünk figyelmesek.

Ella, Ella… halljuk a görögöket. Egymásra nézünk, nem akaródzik megnézni, hogy mi az, de pár perc múlva győz a kíváncsiság. Kinézünk és megfagy bennünk a vér. Ahol negyed órája még a kocsink állt, ott most 1 méter magasan hömpölyög a víz. Amit látunk leírhatatlan. Ekkor tudatosodik bennem, hogy a vacsora alatti nagy villámlásokkal együtt iszonyat vihar lehetett a hegyekben, ahonnan most a fizika törvényeit bizonyítandó, hömpölyög lefele a víz. Gyorsan magunkra kapunk valamit és kimegyünk a teraszra. Láncdohányzásba kezdünk. A környező apartmanokban mindenki kint van, nagy kiabálás, az utca túloldaláról meg Jorgo próbál átjutni. Mindenki ordít vele, hogy meg ne próbája, mert bele fog halni, úgyhogy szerencsére letesz a tervéről. Ha megpróbálja, akkor biztosan másodpercek alatt a tengerbe sodorná a víz. Akkor már látom, hogy az izgatta annyira, hogy az apartman alsó szintjére ömlik be a víz. Most nézem csak, hogy abból az utcából ahol én is megálltam, egy vadiúj Toyota Avensis-t sodort ki a víz, a tengerre vezető utcáról pedig egymásnak, majd az Avensisnek 5 autót sodort a víz. Az autóknak csak a tetje látszik ki, az Avensis elejét egyik oldalról a fal törte meg, a másikról a nekisodort autók. Elég szarul néz ki. Én is kezdek erősen aggódni az autóm miatt, ráadásul tehetetlen vagyok, mivel nem tudok eljutni odáig. Idő közben megjelenik mellettem Jorgo, de az, hogy hogyan jött át, örök rejtély marad. Idegbeteg módon ordibál, le akar menni a mi teraszunkról az alsó szintre. Kiabálok vele, hogy ne próbálkozzon kötél nélkül, szerencsére a szemben lévő apartman tulajdonosa – akit mi Indiánnak hívunk – kötelet hoz, majd átdobja Jorgo-nak. Én a kötél egyik végét a korláthoz kötözöm, Jorgo a másikat meg a derekára. Segítek neki, így valahogy letornázza magát az alsó szintre, egy ajtót keresztbe állít, hogy ne tudjon tovább ömleni a víz befele, és valahonnan előkerít egy búvárszivattyút, amivel elkezdi szívatni kifele a vizet. Valami más is lehet a pincében, mert orrfacsaró szag van. Talán benzin vagy petróleum, de mindegy, bármi is az, biztosan az összes a tengerben köt ki. Lassan megnyugszanak a kedélyek, én viszont egyre jobban kezdek aggódni a kocsink miatt. Átmászok az erkélyeken, így eljutok a sarokig. Az autónk szerencsére ott van ahova állítottam, de látszik, hogy kapott rendesen a saras vízből. Szétnézek és nem hiszek a szememnek, Limenaria ezen része úgy néz ki, mint Velence, már csak a gondolások hiányoznak, azokból viszont nem látok egyet sem. Mindenhol minimum derékig érő víz és sár, szakadó eső valamint az erkélyeken az arcukat a kezükbe temető, autóikat sirató emberek. Lassan kezd csak apadni a víz, az eső eláll és kb hajnal fél 5-kor végre annyit javul a helyzet, hogy el tudok botorkálni az autóig. Nagyon óvatosan megyek, mert még mindig nagyon erős a sodrás, ráadásul a víz alatt kb 15 cm sár van. Odaérek a kocsihoz, kinyitom az ajtót, placcs. Így is jó, így már csak a sebváltóig áll a víz az autóban. Kifolyik egészen addig, hogy csak a küszöbig áll benne. Az ajtót visszacsukom, de be sem zárom. Visszabattyogok az apartmanba, ki tudja, ma hányadszor újra letusolok, majd visszafekszünk az ágyba és elalszunk, mint akit fejbe vertek. 10 körül ébredünk, mindent átható petróleumszag terjeng a levegőben, kintről szivattyúk berregése hallatszik. Kinézünk az utcára, mindenhol a katasztrófavédelem emberei, akik a környező házak alagsorából szivattyúzzák a vizet, valamint locsolják a sarat az utcáról a tengerbe. Elsétálok az autóig, belenézek, a víz már nem látszik, az alsó részen található utakon kifolyt belőle, már csak sár van benne, de az bőven. A párom jön, beülök a kocsiba, behelyezem a kulcsot, segítségre szólítom fel az összes görög Istent és indítok. Az autó pöccre indul. Király! Kitolatok arról a helyről, arrébb a nagy parkolóba. Kis idő múlva útra kelünk, keresünk egy autómosót, ahol a sarat kitakarítjuk a kocsiból, majd visszaállunk a parkolóba. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy a kárpit alatt áll a sár és a víz, de most még 5 napig itt vagyunk, majd ha hazamegyünk, szétszedjük az autót. Most annyit teszünk, hogy kinyitjuk az összes ajtót majd otthagyjuk száradni a kocsit. Látom, hogy az Avensisnek sodort Mercedes tulajdonosa rosszabbul járt, neki a felső tükörig volt éjszaka vizes az autó, most nemes egyszerűséggel, slaggal locsolja ki az autóból a sarat. Az ő autójuk nem indult be, panaszkodik is, hogy a Mercedes szerviz Thessaloniki-ből jön, de majd csak 2 nap múlva.
Megéhezünk, elbicegünk a pékig, ahol veszünk valami ennivalót, utána le a partra. Ami itt fogad minket, az katasztrófafilmbe illő. Tömeg a parton, a tengerben autók sokasága, egymás hegyén-hátán. A katasztrófavédelem itt is jelen van, dózerrel nyomulnak, azzal húzzák kifelé sorban a vízből, majd teszik trélerre és szállítják el a pórul járt járműveket. Ezek szinte mindegyikén látszik, hogy totálkárra törtek. Konstatáljuk, hogy mi még szerencsések vagyunk, visszabicegünk az apartmanhoz, majd be a kocsiba és irány körbenézni a szigeten.

A látvány lehangoló. A hegyekből lesodort hordalék körbe kb 100 méterre mindenhol barnára színezte a vizet. A szigeten egyetlen helyet találunk ahol tiszta a víz, nem is értjük, hogy hogyan lehet ez. Ez a hely az „ahol ketten szoktunk lenni” névre hallgat, és szerencsére tényleg mindig csak mi vagyunk itt. Valóban ez a sziget egyetlen pontja, ahol nem randa saras a víz. A hátralévő 5 nap így telik el. Párom elég magasról tesz arra, hogy mit mondott a doki, simán jön be a vízbe, mintha mi sem történt volna. A lába fáj, de nem az úszástól, úgyhogy valóban mindegy is… Egyet kivéve minden napunkat itt töltjük és minden este a Palatakiban vacsorázunk, nagyokat alszunk. Az egy kivételen terepjárót bérlünk és felmegyünk a sziget legmagasabb pontjára, Ipsariora, ami 1204 méter. A kilátás leírhatatlanul szép. Végre valóban pihenünk. Az utolsó 4-5 nap aktív pihenése annyira helyreráz minket, hogy már nem is bánunk semmit. Utolsó nap berámolunk a kocsiba, átkompolunk, majd Kavala kikötőjében, a hazaút előtt félelmetesen jót vacsorázunk a Sabbas étteremben. Életem legjobb kalamariját eszem itt, mintegy megkoronázva az egész nyaralást, ami bár elég sok viszontagsággal járt, mégis olyan élményeket adott, amelyre mindig szívesen fogunk visszaemlékezni.

A nyaralással kapcsolatos elképzelésünk az, hogy eltöltünk egy hetet Thassos-on, aztán nyakunkba vesszük a cuccainkat és keresünk a szárazföldi részen egy jó kis partot, ahol még egy hetet lehúzunk és hogy azért mást is lássunk ebből az országból. Thassos-i terveink között nem sok minden szerepel, útitervet nem készítettünk, mivel ismerjük jól a helyet és tudjuk: gyakorlatilag mentes mindenféle látnivalótól. Itt néhány szót írok azért a szigetről. Az útikönyvek úgy írnak róla, hogy az Égei-tenger legzöldebb szigete, gyöngyszeme stb… Nos nem tudom, mert más szigeten még nem jártam ebben a térségben, de tény, hogy Thassos gyönyörű. Viszont az idei nyaralás alkalmával egy görög szomszédunk úgy nyilatkozott, hogy itt mást nem lehet csinálni, csak enni, aludni, meg úszni. Erre mindjárt rá is cáfoltam, mivel a szigeten inni is nagyon jól lehetett és ezt neki is bebizonyítottam, amikor hajnali 2 óra környékén, néhány üveg elfogyasztott mavrodafni és apelia hatásától vezérelve az erkélyen átnyúlva kínáltuk itallal. A mai napig nem értem, hogyan nem zuhantam ki, viszont akkor velük elég jó barátságot sikerült kötni. A társalgási forma érdekes volt, mivel ők egyetlen szót sem beszéltek, semmilyen idegen nyelven, mi viszont legalább annyira nem beszéltünk görögül, de valahogy mégis sikerült megértetni magunkat egymással. Hiába, a görög bor csodákra képes. Visszatérve a lényegre azért érdemes megjegyezni, hogy a Alexandros (így hívják a szomszédot) igazat mondott, így már az elején le kell szögeznem, hogy azok a csővázas hátizsákokkal és NDK sarukkal felvérezett, kultúrára éhes vándorok, akik azért utaznának a szigetre, hogy a 40 fokos melegben, kimondhatatlan nevű görög emberek mellszobrai előtt fotóztassák magukat, azok válasszanak más úti célt. Ez a sziget nem az a hely…. Thassos-on az alábbi felsorolást leszámítva tulajdonképpen semmi nincs.

Theologos
Ez egy kis hegyi falu, ahol minden házon rendes, repesztett természetes kő tető van ami roppant hangulatossá teszi. Itt található néhány igazán jó étterem, úgyhogy aki finom kleftikót, katzikakiat, vagy kokorecit szeretne enni, annak bátran ajánlom. A falu egyébként kb fél óráig érdekes, ezen felül csak gasztroturistáknak ajánlott. Ami fontos, hogy Augusto tavernáját leszámítva lényegesen olcsóbb, mint a parton található éttermek, Augusto tavernája viszont lényegesen drágább a parti éttermeknél is.

Panagia
Skala Potamia-tól nem messze, gyönyörű kis hegyi falu. Itt találni egy templomot, néhány múzeumot, valamint egy kis múzeális olivapréselő üzemet. A falun keresztül folyik egy patak, a víz elvezetését érdekesen oldották meg, szinte mindenhol ott csobog alattunk a jéghideg, kristálytiszta víz. Teljesen aranyos hely, el lehet itt lenni néhány órát, utána meg célba lehet venni a nem messze található Skala Potamia nevű falut, amely a helyi aranypart. Lassan mélyülő, viszonylag homokos partja ideális a gyerekkel érkezők számára is.

Kastro
A falu létezésére semmilyen értelmes magyarázatot nem találtam. Kb 10 házból áll, a semmi és az alig valami határán fekszik és egy kis imahelyen kívül semmi nincs itt. Élő embert nem láttunk, de a házak előtt álló autók arról tanúskodnak, hogy laknak itt. A falu legvégén – már ha lehet így mondani – van egy kis épület. Aki arra jár és erős idegzettel rendelkezik az feltétlenül nézzen be az ajtón található rácson. Nagy élmény lesz, mert ez valamilyen temetkezés hely. Mindenhol koponyák és csontok…. Hátborzongató, de érdekes.

Színház és erőd
A sziget fővárosából, egészen pontosan a kikötő végéből kiindulva egy szép magas helyen található egy klasszikus görög színház, amit évek óta folyamatosan felújítanak, de ahogy láttuk, közben néha előadásokat is tartanak benne. Elég kontrasztos látványt nyújt az ókori színház, mellette egy toronydaruval. Aki még bírja szusszal és egy kicsit tovább megy felfele az talál egy erődöt is, amit a kilátás miatt érdemes meglátogatni. Néhány megmaradt kőfal, 2-3 tábla, amin leírják az erőd történetét, ennyi ami itt található. A görögök fordítottak itt nagy energiákat arra, hogy látnivalót csináljanak belőle, de talán jobb is. Nem egy akropolisz, de ha már Thassos-on jár az ember, érdemes megnézni.

Ipsario
Ez a sziget legmagasabb pontja, a maga 1204 méterével. Aki gyalog indul neki, annak hajrá, aki autóval akarja megtenni idáig az utat, az vegye figyelembe, hogy csak terepjáróval lehet ide feljutni, egy szimpla személyautó rommá törik a felfelé vezető úton. A kilátás innen hihetetlenül csodálatos, belátni az egész szigetet. Ez az élmény kihagyhatatlan. Itt is érződik a görög mentalitás, az elkezdett kilátó nincs befejezve, inkább kiraktak rá egy táblát, hogy tilos rá felmenni. Ha ide akar vaki látogatni és nem csak jön meg megy, akkor valami ruhát érdemes hozni a szél ellen, mert az állandóan fúj.

Monostor
Ez egy Monostor, amely a sziklákra épült. Sok értelmeset nem tudok róla elmondani, nagyon szép látvány és pont. Annyit még, hogy ide bemenni csak fedett vállakkal, hosszú nadrágban lehet, bent pedig tilos a videózás és a fotózás is.

Nos, nagyjából ennyit a látnivalókról, ezeket a helyeket leszámítva tényleg nincs itt semmi, csak gyönyörű fürdőhelyek, de mi most pont emiatt érkeztünk a szigetre, pihenni akarunk. Már az első nap este meglátogatjuk kedvenc éttermünket, a Palataki tavernát, ahol mint régi jó barátokat üdvözölnek bennünket. Látszik rajtuk, hogy tényleg örülnek nekünk, nem csak a pénztárcánknak szól a mosoly. Gyorsan megrendeljük szokásos vacsoránkat, én egy haltálat, Imola pedig suvlakit. A Suvlaki (rablóhús) jellegzetes görög, illetve jellegzetes balkáni kaja, nem nagy igazán különleges, kicsit rágós, de azért fínom. Az én haltálam (mix grill fish) említésre méltó. Az ára 9 euró és van rajta mindenféle tengeri kütyü. Grillezett polipkar, kalamari, sült kagyló, kétféle apróhal, egy rák és néhány szem sültkrumpli, no meg egy fél citrom. Mennyei étek, már most elhatározom, hogy szinte minden nap ezt fogom vacsorázni. Elfogyasztjuk vacsoránkat, kérjük a számlát. Aleka (a pincérnő, meg gondolom tulajdonos is) hozza a blokkot és elmagyarázza, hogy 20 eurót fizetnénk összesen, de csak 16-ot adjak. Jó érzés ez, és nem feltétlenül azért, mert spórolunk vele, hanem azért, mert megerősít bennünket a görög vendégszeretetbe vetetett hitünkben. Még akkor is, ha csak mint vendégeket szeretnek minket, jó érzés. Idő közben megérkezik Aleka férje is, aki széles mosollyal szintén üdvözlésünkre siet. Hogylétünk felől érdeklődik, majd kézfogás és némi vállveregetés mellett utunkra enged bennünket. Sikerült jól telekajálni magunkat, úgyhogy a cukrászdába már nem megyünk el, helyette irány a szállás, zuhanyzás, majd részemről a 48 óra folyamatos ébrenlét után hulla fáradtan ágynak dőlünk.
Reggel 8 körül ébredek, a párom még alszik. Halkan felnyalábolom fotós cuccomat, kisurranok az apartmanból és elmegyek szétnézni a környéken. Először átgurulok Potosba, van ott egy nagyon tuti kis pék, ahol veszek egy adag bougatsát, egy spenótos pitét, meg egy agyoncukrozott fánkot Imolának, ez az Ő nagy kedvence. Elgurulok a következő olyan részig, ahonnan lelátni Potosra, készítek néhány képet, majd fülelni kezdek. Gyurgyalagok hangját hallom. A kocsit otthagyom, átmegyek az úton és úgy százötven méter után meg is pillantom a fán ülő madarakat. Az 500-as Sigma optika lehetővé teszi, hogy ne kelljen túl közel mennem a gyurgyalagokhoz, nem riasztom el őket, így tudok néhány normális képet készíteni róluk. A nap egyre jobban tűz, már egy üveg ásványvizet megittam, de még mindig szomjas vagyok. Visszasétálok a kocsihoz, aztán irány az apartman. Imola éppen ébredezik, örül a fánknak. Reggeli közben eltervezzük, hogy hová is megyünk ma. Ebben a szigetben az a jó, hogy még ilyenkor, a főszezonban is találni bőven olyan helyeket, ahol nincs tömeg, ahol csak néhány ember sütkérezik a napon, vagy szerencsésebb esetben csak ketten lehetünk. Bár kívülről tudjuk az összes város nevét, a fürdőhelyeket nem a városok szerint nevezzük. Ez azért lehet, mert soha nem egy bizonyos város strandjára megyünk, hanem általában két város közötti szakaszon található elhagyottabb partokra. Így aztán a saját emlékeinkkel azonosítjuk a helyeket. Pl Robinsonnál: Ez Limenaria és Potos között található. Autóval elég macerás lemenni, meg kell egy keveset gyalogolni, de cserébe csodálatos a hely és általában szinte senki nincs itt, kivéve akiről a helyet elneveztük. Azért hívjuk Robinsonnak, mert emberünk évről-évre állandóan itt van, itt él egy tákolt kis viskóban, gyakorlatilag mint Robinson. A különbség annyi, hogy Ő néha beszélget az ide látogató turistákkal. Sokszor látjuk, hogy búvárszemüvegét magához véve bemegy a vízbe, ilyenkor hosszú ideig bent van és kis tarisznyájában valamikkel tér vissza. Feltételezem, hogy ezek a valamik kagylók lehetnek, amit vagy elfogyaszt, vagy valamelyik környező étteremnek eladja. Aztán ott van a „tudod, ahol keféltek” hely. Ez Limenáriától északra, a külvárosi részen található. A hely számunkra arról nevezetes, hogy egy ottlétünk alkalmával egy középkorú pár a szemünk láttára kezdett vad szexelésbe a parton. Nem zavartatták magukat, minket meg nem zavart, úgyhogy egészségükre. Tehát ilyen elhagyatottabb helyekre járkálunk, amelyeket ilyen és ezekhez hasonló kódokkal azonosítunk. Kivételt képez ez alól Skala Potamia, ami konkrétan egy város, de ezt a helyet meg notoriusan hullámzó helynek hívjuk, ugyanis némi szél esetén szép nagy hullámokban lehet itt ugrálni. Az első négy nap szinte eseménytelenül telik el. Nagy fürdések és pihenés hegyek jellemzik ezeket a napokat. Én általában a vízben vagyok és iszom magamba az ott található látványt, vagy idióta módon a halakkal úszkálok, esetleg tengeri sün vázakat, vagy kagylóhéjat gyűjtök. Nagyjából teljesen mindegy, csak a vízben lehessek. Imola is szereti a vizet, de Ő inkább a parton gyűjtögeti a hordalékból az apró kagylókat, a merülés az én reszortom. Ha nem a vízben vagyok, akkor a parton lévő bokrokban makrózok és mániákusan kergetem az arra röpülő szendereket, hogy végre tudjak róluk egy jó felvételt készíteni. Nagyjából így telnek napjaink, nem stresszelünk, mindent csak nyugisan….
A negyedik nap reggel elhatározzuk, hogy a fotós cuccok mellé betesszük a kölcsönkapott videokamerát, erőt veszünk magunkon és kamerázni is fogunk. A mai program az, hogy mindenféle említésre méltó helyen megállunk és fotózunk, videózunk egy keveset, aztán fürdünk és megyünk a következő helyre. Limenáriában nem videózunk, hiszen itt bármikor lehet, mivel itt a szállásunk, úgyhogy az első megálló Robinson lesz. A hely fölött található kilátóból videózok egy keveset, Imola fotóz, majd vissza a kocsiba és az aszfaltos útról rátérünk a földútra, amely levezet egy darabig. A parttól kb 200 méterre sikerül leállni, majd a cuccokat kipakolva lemegyünk a sziklákhoz. Ez a hely nudizásra, meg úgy általában fürdésre és napozásra kiválóan alkalmas. Kellően elszeparált, a sziklák mindig kellemesen forrók, simák és egészen a vízbe vezetnek. Ha az emberen van szörfcipő a tengeri sünök ellen, akkor gyakorlatilag belegyalogolhat a vízbe. Lepakoljuk a cuccokat, majd napozás és fürdés következik. A vízből kijövet némi videózás, majd készítek néhány fotót is. Imola a vízben, valamit látott, kikiabál így bemegyek én is, a cuccokat a parton hagyom. Kb 15-20 perce lehetünk a vízben, amikor a kiabálására leszek figyelmes. – A cuccok, a cuccok – mutogat a part irányába. A nagy fürdés közepette nem vettük észre, hogy feltámadtak a hullámok és a parton maradt cuccaink nagy részét bevitte a vízbe. Most úszik napernyő, a törölközők, a papucsok, és úszik az én fotóstáskám is. A táskát meglátva iszonyat sebességgel kezdek tempózni a part irányába. Észre sem veszem, hogy az egyik szörfcipőmet elhagyom. A táskám megragadom és úszok kifele, egészen a partig. Hulla fáradtan kirombolok a vízből, kezemben a táskám, amelyben áll a tengervíz. Elsírom magam. Leteszem a táskát, kinyitom, mindenem elázott. Természetesen ebben volt a kölcsönkapott videokamera, amit ma hoztunk először magunkkal, kár lett volna az apartmanban hagyni. Imola fotóstáskája megúszta, Ő kicsit feljebb hagyta. Nem értem, hogy hogyan történhetett. Legalább 5-6 méterre volt a víztől és felfelé is legalább 2 méter. Gyorsan átvizsgálok mindent, de hiába. Elszívok vagy 5 szál cigit egymás után és csendben basszázok. A szívem összeszorul. Szeretett gépem, az objektívek stb… mind a sós víz áldozatává lettek. A vásárlási ára kb 1 millió forint, no meg a kölcsönkapott kamera. Természetesen már csak kb a felét éri, illetve érné só nélkül, de akkor is ezt meg kellett venni… iszonyat érvágás. A dolog anyagi részén kívül az is fájó, hogy sok szép közös élményünk volt. Nekem és a gépemnek. Imádtam. Imola vígasztal, egyből felajánlja, hogy nekem adja a gépét, amit természetesen nem fogadok el. Közben rohangál fel alá, ki a vízből, be a vízbe, rajta a búvárszemüveg, szedi össze a többi cuccot. A törölközőket, napernyőt, a kifelé jövet elhagyott szörfcipőmet, valamint hosszas keresés után megtalálja a napszemüvegem is, egyszóval menti a menthetőt. Én csak ülök és gyászolok, meg szívom a cigiket egymás után. Most veszem csak észre, hogy a vízből kifele sikerült belelépnem egy tengeri sünbe. Annyira nem vészes, de fájdogál. Visszamegyünk az apartmanba, felhívok egy ismerőst, aki megnyugtat, ne idegeskedjek, nem fognak tudni semmit kezdeni a cuccokkal. A sós víz teszi a dolgát, én is tegyem a dolgom gyászoljam meg és felejtsem el őket. Hurrá. Ez a nap szarul telik el, nem nagyon van kedvem semmihez. Estefelé aztán megrázom magam, és elhatározom, hogy nem szúrom el a nyaralás hátralévő 10 napját. Jól fogjuk érezni magunkat és pont. A fotóscuccok hogylétén majd ráérek otthon búsulni, már úgysem segít rajtuk semmi. Ez van, le kell nyelni a békát. A vacsoránál a Palatakiban látják, hogy nincs minden rendben. Kérdezik, mi baj. Mesélem, együtt éreznek. Vacsora után irány a cukrászda, ahol lukomadeszbe (mézes, tocsogós fánktésztából készült golyó) fojtom bánatom. A következő időre ez az eset azért rányomja bélyegét, de 1-2 nap múlva kezdek valóban oldódni, van még egy gépünk, hozzá objektívek, valamennyit fotózgatok. Megcsinálom közben a leltárt is, a képlet elég egyszerűre sikeredik: a cuccból a táska kivételével semmi nem használható, még az 1 gigás microdrive is megadta magát. Vajon a kis lyukakon hogy a fenébe tudott bemenni a víz? Mindegy, a néhány nap hamar eltelik, nagyokat fürdünk, napozunk, kajálunk, majd eljön az indulás előtti este. Másnap a terv szerint a szárazföldön nézünk szét szép helyek után kutatva. Este még kifizetjük az egy heti szállást Jorgonak, Ő már most elköszön, mivel reggel valószínű, hogy nem lesz itt. Mi is elköszönünk, összecsomagoljuk a cuccainkat és aludni térünk, mert reggel indulunk tovább, hogy újabb csodálatos helyeket ismerjünk meg.

Kifelé menet még egy gyors vásárlásra megállunk a szegedi Coránál, hogy magunkhoz vegyünk valamennyi élelmet, ugyanis a szendvicskészítésre és vásárlásra fordított időt veszekedéssel sikerült eltölteni, és egy ekkora utat nem lehet megtenni kaja nélkül. Magunkhoz veszünk egy grillcsirkét, némi rágcsálnivalót, pár üveg energiaitalt kávé helyett és 20 perc múlva átlépjük a H-YU határt.
A határ túloldalán váltunk euróért dinárt az autópályadíjakra. Benzinre nem váltunk külön, tankolást nem tervezek ebben az országban, ha mégis úgy hozná a sors, azt úgyis kártyával fizetjük, szinte minden kútnál elfogadják a Visa és az Mc kártyákat is. A pénzeket elrendezgetem, a dinár fele elől marad, a többit eltesszük a hazaútra. Elöl marad továbbá egy 10 eurós és két 5-ös is a rendőrökre, mert érzésem szerint szükség lesz rá. Ez a megérzésem helyesnek bizonyul, ugyanis a határtól kb 5 km-re első felüljáróról lehajtva sikerül megtörniük a lendületünket. A szerb rend zordon őre szigorú tekintettel nyomja képembe a radarpisztoly kijezőjét, melyen tisztán olvasható a 128 km/h érték.
- Passport – mondja szigorúan ráncolva szemöldökét, ami náluk annyit jelenthet: Kedves uram, átnyújtaná az útlevelét átvizsgálásra, kérem?
Odaadom neki, bölcsen nézegeti, lapozgatja, majd némi gondolkodás után mond egy összeget, amelyre azonnal rázni kezdem a fejem, helyette kilátásba helyezek némi aprót a számára és felejtsük is el a papírmunkát. Átirányít az út túloldalán lévő autóban ülő kollégájához, mondván Ő nem érti mit akarok, a kollégája viszont beszél magyarul. Anyádat nem érted – gondolom magamban, az útlevelem kikapom a kezéből, majd átszambázok a kollégához. A kolléga valóban jól beszél magyarul, így a saját nyelvemen tudatja velem, hogy mennyi dinárt is kéne befizetnem a szerb államkasszába, melynek hallatán enyhén sokkos állapotba kerülök. Na, mondom erre anyagilag nem vagyok felkészülve, úgyhogy egyezünk ki egy ésszerű összegben, hanyagoljuk a hivatali utat és már haladnék is tovább. Az intézkedő közeg arcáról leolvasható, hogy mélyen legbelül kegyetlen csatát vív lelkiismeretével, ám útlevelembe helyezett 10 euró hamar eldönti a csata kimenetelét. Mosolyogva jó utat kíván, valamint figyelmeztet, hogy kb. minden 20 kilométeren állnak radarozó rendőrök, úgyhogy vigyázzak, ha nem akarok leszegényedve megérkezni Görögországba. Megígérem, hogy megfogadom a jó tanácsot, mosolygunk még néhány feleslegeset egymásra, majd tovább indulunk. Az egyenruhás nem hazudott, Szerbiában még rengeteg helyen látunk rendőröket, akik hasonló céllal töltik idejüket az út mellett. A tökölődés nem az erősségünk, úgyhogy a régi, jól bevált pióca módszerhez folyamodunk. Ez abból áll, hogy bevárunk egy török Schumachert, majd rátapadunk és kb. 50 méter távolságból követjük. Így őt szedik ki a sorból nem minket. Ez néha működik, néha viszont be kell látnunk, hogy kis 206-osunknak vannak bizonyos korlátai és nem mindenkivel tudjuk tartani a tempót. A pióca módszer ettől függetlenül jól működik, és hajnali kettő magasságában megérkezünk a YU-MAC határra.
Itt az előzetes tervekkel ellentétben nem váltunk macedón dénárt az utópályára, úgy gondolom majd euróban fizetjük, hiszen nem vészes összegek, nem lehet sokkal több, ha euróban fizetek. Tévedek. Az első két fizetőkapunál legombolnak rólam 4 és 5 eurót. Az utolsó fizetőkapunál már kicsit feszült vagyok, mikor fizetni kell. A kapus rámnéz, majd mikor meglátja, hogy euróval akarok fizetni:
- Fünf – mondja. A szemeim kikerekednek.
- Fünf???? – képedek el. Látván, hogy nagyon nem tetszik amit hallok helyesbít.
- Cváj – mondja másodjára. Így lett 5 euróból 2 euró.
Anyád – gondolom magamban, majd magam mögött hagyom az utolsó fizető kaput is. Kb 5x annyit fizettem ki így, mintha váltottam volna a határon dénárt, de hát ez van, kapják be. A határ felé autózva tűnik csak fel, hogy Macedóniában még nem láttunk rendőrt. Mármint ez csak nekem furcsa, mivel Imola természetesen már úgy Belgrád óta alszik, csak a cigiszünetek alatt nyitja ki résnyire a szemét. A rendőrök persze nem hiányoznak, csak furcsa, mivel a Macedónok is kb az átmenő idegenforgalomból élnek. Magyar idő szerint hajlnali 5-kor megérkezünk a Görög határra, itt némi pecsételés meg ellenőrzés után, negyed 6-kor már görög levegőt szívunk. Imádjuk. Thessaloniki környékén sípol az autó, hogy kéne neki üzemanyag. Most nézem csak, hogy kb 900 km-ert jöttünk egy tankkal. Elégedett vagyok, pláne mikor meglátom, hogy az itteni benzinárak kedvezőbbek az otthoninál. Teletankoljuk az autót, majd irány Keramoti kikötője, ahol megállapítjuk, hogy nem leszünk egyedül a szigeten. Az autók tömött sorban várják, hogy feljussanak a kompra. Beállok a sorba, megveszem a jegyeket. – Ván autó, tú perszón, – 16 euró, és már terelnek is be a kompba. – Csak egy maradhat – idéz a Hegylakó című filmművészeti alkotásból a matróz, úgyhogy Imola kiszáll, én meg belavírozok a kompba, ahol idegbeteg módjára ordító görög matrózok segítségével elhelyezem a kocsit. A fényképező gépeket, pénzt, papírokat magamhoz veszem, majd megcélzom a fedélzetet, ahol párom már keresi is a wc-t. Kis idő múlva visszaér, megosztja velem a tapasztalatot, hogy tavaly óta nem lett kultúráltabb, majd irány a büfé, ahol veszünk egy csomag kekszet, hogy legyen mivel etetni a sirályokat, – amelyek inkább albatroszok – és felmegyünk a legfelső szintre. Menet közben lövünk vagy 200 képet a komp mellett repkedő hatalmas madarakról, kiélvezzük, ahogy a kezünkből kikapkodják a kekszeket, majd úgy 25 perc múlva megérkezünk Thassos csodálatos szigetére. Némi idegbeteg ordítozás kíséretében sikerül épségben kivinnem a kocsit a hajóról, aztán a jól ismert parti úton elautózunk Limenaria csodás kis városába. Első utunk a tavalyi szállásadónk, Jorgo apartmanjához vezet. Leparkolunk az apartman elé, Jorgo elénk siet és köszönt minket. Kb pont ugyanabban a ruhában van, mint amiben tavaly végignyomta a két hetet, amelyet itt töltöttünk. Kérdezzük, hogy mennyi az annyi, mire mosolyog és tudatja velünk, hogy „Áj Rimembőr” – emlékszik ránk tavalyról, úgyhogy 40 euró lesz per éjszaka. Mi is mosolygunk és közlöm vele, hogy még körbenézünk azért máshol is, mert bár tudjuk, hogy főszezon van, de a 40 euró picit sok lesz. Tessék-lássék elindulunk, de én is tudom és Ő is tudja, hogy ez csak protokoll. Természetesen utánunk siet, hideg üdítőre invitál, majd majd mondja is az új árat: 35 euró. Egymásra nézünk, mosolygunk. Dáxi (rendben) mondom, majd hagyom, hogy megmutassa stúdió jellegű szállásunkat. Elmagyarázza, hogy majd Katerina jön és takarít néha stb majd elköszön és bíztat, ha bármiben segítség kell, csak szóljunk neki. Kicsit fáradtak vagyunk, úgyhogy nem marasztalom. Végre lehet kultúráltan tisztálkodni. Lezuhanyozunk, majd célba vesszük az egyik közeli partot, hogy egy welcome fürdéssel megkezdjük nyaralásunkat Thassos csodálatos szigetén. Ekkor még nem sejtettük, hogy idei nyár egy kicsit más lesz, mint az eddigiek.