Az elméleti felkészülést segítette az előző kiránduláson beszerzett kis útikalauz. Ezen rajta volt egy csomó útvonal, amelyeken keresztül eljutunk a csúcsra és ahol olyan szépeket látunk, hogy csak na. A kis kiadvány mindent tartalmazott. Az útvonalak hosszát, nehézségi szintet, valamint egy-egy panorámafotót az út végén ránk váró csodás kilátásról. Némi aggodalommal töltött el azonban, hogy a kis könyv állítása szerint a legrövidebb túra 12 km. És vissza is kell jönni, ami már 24 km. Pontosan ez volt az az útvonal, amely felvezetett Morskie Oko tengerszemeihez, és nagyjából ez volt az a távolság amelyet normál esetben gyalogosan egy év alatt teszünk meg…..ketten együtt.
Ezt szem előtt tartva, meleg bakancsunkat és jó ruhánkat kipróbálandó, célba vettük Lomnic csúcsát, ahová a szlovákok megépítették minden lusta túrázó kedvelt utazóalkalmatosságát, a lanovkát.

Reggel hamar a csomagtartóba dobáltuk bakancsainkat, síruháinkat és 6 óra magasságában sikerült elindulni. Baljós előjelként elmaradt a szokásos veszekedés. Ez némi nyugtalanságot ébresztett bennem, amit fokozott, hogy Imola csak a határ átlépése után szenderült álomba. Ezen a napon semmi nem úgy ment, ahogy menni szokott.
Az idő eleinte nagyon szép, tiszta volt, aztán Donovaly környékén hózáporba futottunk, majd Ruzomberok után már kb 10-15 cm friss havon gurultunk. A téli gumi nagyon jó szolgálatot tett, az autó nem csúszkált, szépen falta a kilométereket. Az idő kb kilométerenként változott. Hózáporból ki, hózáporba be, de aztán Poprad környékén állandósulni látszott a szép, tiszta idő. Az utazás ismét nagyon gyorsan és jól telt, Lomnicig kb 4 óra alatt sikerül elérni. Kicsit furcsállottam, hogy a friss hó ellenére síelőket nem láttunk és Lomnic is inkább hasonlított Lőrinc L. László halott városára, mint egy síparadicsomra. Sebaj, úgysem nagyon szeretjük a tömeget.

Kerestünk egy kieső helyet, a csomagtartóból előszedtük a meleg ruhát, majd az autóban átöltöztünk. Visszagurultunk Lomnic város központjába és nekivágtunk annak a kb 150 méteres útnak amely ahhoz a helyhez vezetett, ahol jegyet lehetett venni a Lanovkára. A lendületünk az első 2 méter után megtört. Még a parkolóban szembesítettek minket a ténnyel, hogy mi ezen a hétvégén nem hágunk fel Lomnic csúcsára, ugyanis a lanovkát jelenleg karbantartják. Így már érthető volt a kihalt város.

A következő perceket inkább nem részletezném, mindenkinek jobb ez így. Egyrészt mert nyomdafestéket nem tűrne, másrészt meg mert úgysem tudnám átadni az érzést az olvasónak.
Erről csak annyit, hogy volt benne némi basszameg, ezt követően az égiek is eszembe jutottak, továbbá az ősi mesterség és ezzel kapcsolatosan azok le és felmenői is, akik pont most rendeltek el karbantartást.

Talán ez volt az a pontja életemnek, ahol elvesztettem az eszem. Valami kattant az agyamban. Ez csak és kizárólag égi jel lehet, odafentről azt akarják, hogy gyalog tegyük meg az eleve eltervezett utat. Ha pedig ez így van, akkor az Isteneknek nem mondhatunk nemet, irány Morskie Oko. Mit nekem az a 24 km. Hiszen van hócipőnk, ruhánk, sőt, még meleg teánk is termoszban. Visszaültünk az autóba és kb 15 perc gurulás és egy határátlépés után ismét abban a parkolóban találtuk magunkat amit néhány hete annyira kerestünk. Idő közben ismét beborult és szép nagy pelyhekben szállingózni kezdett a hó.

Valami bűzlik – gondoltam. A hatalmas parkolóban, ahol néhány hete még alig lehetett helyet találni, most összesen 3 autó állt. Mindegy, nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, elkönyveltem magamban, hogy mi vagyunk a fasza gyerekek, mert mi nem ijedünk meg egy kis hószállingózástól, a lengyelek meg leírták magukat előttem. Puding banda, ha egy kis hó esik, már ki sem dugják az orrukat.
Elbotorkáltunk a bejáratig, megvettük a belépőt, elhaladtunk az ajánlkozó lovasfogatok mellett és konstatáltuk, hogy ezek itt készültek, ugyanis lekerült a kerekes kocsi, már sítalpakon várták a gyalogolni nem kívánó turistákat. Valami harci láz önthette el az agyam, mert fel sem merült bennem, hogy lovas szánnal nyomuljunk fel a tavakhoz…. az úgy nem lenne az igazi.

Megindultunk hát felfele. Az első száz méter még elég jól ment, bár már itt is foganatosodott bennem, hogy szűz hóban nehezebb sétálni hegynek fel, mint betonúton. Vidáman sétáltunk, készítettünk egymásról néhány fotót, hogy megmutassuk a világnak: Budapesttől néhány órányira szép hó fedi a tájat , és van vagy mínusz 12 fok. Otthon akkor kb úgy +10 lehetett. Egy fél óra múlva rájöttem, hogy dacára vadi új bakancsomnak és szép kék ruhámnak, a néhány hét alatt nem lettem edzettebb. Egy óra elteltével halál közeli állapotba kerültem és papért könyörögtem. Imolának ez a gyaloglás dolog valamivel jobban megy. Ezt már kapcsolatunk kezdetén elkönyveltem, mint ahogy azt is, hogy ami az ő szótárában a séta az a francia idegenlégióban kimeríti erőltetett menet fogalmát. Egy óra elteltével kis fotózással egybekötött pihenőt tartottunk egy csodálatos vízesés mellett. Persze nem sokat, éppen csak annyit, hogy szívritmusom legalább a félig életben lévő embereknél megszokott ütemre csökkenjen. Itt gondolkodtam el először, hogy a ruhák nagyon jók voltak. A bakancs nem ázott át, a ruhában pedig egyáltalán nem fáztam. Sőt, annyira nem fáztam, hogy azt vettem észre: izzadok, mint az a bizonyos bérhölgy az imahelyen. Továbbindultunk, és kb fél óra elteltével szembe találtuk magunkat egy lefelé haladó magyar csapattal. (vajon mikor indulhattak ezek fel, ha már szembe jönnek lefele) Ãœdvözöltük egymást és megnyugtattak, hogy a végcél még kb 2 órányira van tőlünk. Nem gond, már így sem érzem magam az élők sorában, sokkal rosszabb már nem nagyon lehet az állapotom. Kicsit tévedtem, mert egy fél óra múlva a mellkasom ismét szét akart szakadni és ekkor kezdtem el figurázni. Elkezdem mindenféle cselekhez folyamodni. Hátrafelé mentem, kocogtam, megálltam, leültem, lehasaltam… Semmi sem segített. A táskám közben elégé terhemre lett és már nem is annyira ragaszkodtam volna a jó minőséghez, megtette volna egy kis kompakt gép is, ami elfér a zsebemben.
A lengyelek ezt az utat egyébként kétféle embertípusnak is megépítették. Az edzettek mehettek a szerpentinen, a nagyon edzettek vagy mazochisták meg a szerpentin fordulóit összekötő lépcsőkön. Időspórolás céljából mi is nekifutottunk egy-egy ilyen lépcsőnek, de az maga volt a pokol tornáca, így inkább éltünk a lassan és bizonytalanul elvével és maradtunk az úton.

A céltól kb fél órányira aztán olyan történt, amit azóta sem tudok megmagyarázni. Akkor mi már csak vonszoltuk magunkat, alig láttunk, alig éltünk. Ekkor történt, hogy egy fiatal lengyel pár szépen elsétált!!!! mellettünk. Az öltözékük volt a legérdekesebb. Úgy voltak felöltözve, mintha csak a boltba szaladtak volna le pattogatott kukoricáért a délutáni brazil sorozathoz. A lányon valami nagyon vékony anyagból készült mokkaszin szerű cipő volt. Ez borzasztó érzés volt. Én egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ezek lentről jöttek. Kizárt, hogy ugyanazt az utat tették meg, mint ami mi is. Ha igen, akkor meg nem emberek voltak. (ha valaki tudja a titkot, az légyszi írjon már, de komolyan)

Egyébként egész úton ők voltak a harmadikok akikkel találkoztunk. Voltak a magyarok, aztán egyszer elrobogott mellettünk a lovas szán ami után legalább annyira vágyakozva néztünk, mint amennyire szánakozva néztek ránk a szánon ülők, valamint most ez a két valaki valahonnan.

A sok szenvedés után aztán megérkeztünk a földi mirelit paradicsomba. A havazás idő közben elállt, a nap néha előbukkant a felhők közül, tehát csodálatos volt. Csodálatos volt, még a sok szenvedés ellenére is, amit út közben átéltünk. Az egész hely olyan valószínűtlenül szép volt. A felhők között jártunk, amelyek néha rátelepedtek a tengerszemre, néha pedig utat engedtek a nap sugarainak. Akkor és ott tényleg boldognak éreztem magam. Büszke voltam arra, hogy puding létemre mégis sikerült feljönni, és nem ültünk fel a nyomorult szánra. Készítettünk néhány fotót, aztán beültünk a menedékházba, ahol számomra érthetetlen módon elég nagy volt az élet. Emberek ültek, sörözgettek, vagy éppen forralt bort ittak. Mi szépen letelepedtünk és kicsomagoltuk szendvicseinket. Ettünk, ittuk az új termoszból a még forró teát és pihentünk.

Szép pillanatok voltak, de nagyon hamar véget értek. Éppen ruháinkat, és ezzel együtt a kínai ipar remekeit kezdtem az egekig magasztalni, amikor egyik pillanatról a másikra elkezdtem vacogni. Akkor hasított belém a felismerés, hogy ugye felfele jövet megizzadtam, most meg iszom a jó szigetelés levét. Hihetetlen módon kezdtem fázni, rázott a hideg, szinte fájt. Gyorsan visszaöltöztem, de ekkor már éreztem, hogy mind a kabátom, mind a pólóm és pulóverem is csupa víz. A sapkámon már a megérkezéskor is jót röhögtem, mivel az teljesen keményre fagyott a fejemen, most viszont rájöttem, hogy bizony az is az izzadtságot itta be a homlokomról és az is fagyott rá. Ekkor jött a para. Tehát gyors öltözés és indulás. A menedékháztól nem messze, az út szélén álltak a lovas szánok, amik az utasokat felhozták, ebben láttam az egyetlen lehetőséget, hogy megússzam a tüdőgyulladást. Sikerült megegyeznünk az alkoholszagot árasztó lengyel emberkével, hogy levisz minket a parkolóba 10 euró fejében. Elveinkkel ellentétben felültünk hát a szánra, az ember lópokrócot terített ránk és elkezdődött a lefele út. A sapkám kb 10 perc alatt ismét keményre fagyott a fejemen, a huzattól könnyező szememből kicsorduló cseppek pedig a szempillámra fagytak rá. Tehát dacára annak, hogy csak a szemem vonalában látszott ki bármi is belőlem, szépen lassan kezdtem hasonlítani a saját jégszobromra.
Ennek a lovasfogatos mizériának volt egy komoly tanulsága, amire egyikünk sem számított, mégpedig az, hogy a lovak nem türtőztetik magukat. Minden tiszteletem a sörényes négylábúaké, de mondjuk ki nyíltan, a ló fingik. Nem kicsit, nagyot. Nagyot és sokat. Ebből lefele bőven kaptunk és bár eleinte viccesnek találtuk, később aggodalommal töltött el, hogy a ló menet közben is tudja végezni a dolgát. Nem haragudtunk mi szegényre, csak aggódtunk. Aggódtunk, s joggal tettük ezt, mivel a ló patái bizonyos időközönként jelentős mennyiségű havat helyeztek az útról az arcunkba. Ez még nem lett volna problémás, de a rettenetes gázok mellett néha a ló kiengedett magából némi lócitromot is. Ekkor a bakon ülő emberke szerencsére résen volt és a ló fara alá egy vödröt tartott. Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna, hogy ha a láthatóan az alkohol hatása alatt lévő hajtó kicsit elszenderedik és a ló ez alatt az idő alatt végzi a dolgát. Ekkor tűnt csak fel, hogy elöl a bakon van egy ilyen, külön erre a célra rendszeresített vödör. És igen, ezt valószínűleg nem azért tartják a ló alá a kritikus pillanatokban, hogy az utakat kíméljék, hanem azért, hogy a ló a patáival nehogy a bamba turista arcába emeljen egy jó adag szart.
A tapasztalatlanokra való tekintettel leírom, hogy mire kell figyelni egy ilyen szánon történő utazáskor. Az ember mindig figyelje a ló farkát. Fingás előtt (szellentésnek ezt már a legnagyobb jóindulattal sem lehet nevezni) a ló a farkát a magasba emeli. Ilyenkor aztán érdemes néhány másodpercig nem levegőt venni, mivel elég gyomorforgató szaga tud lenni a kellemetlen gázoknak.
Amennyiben a ló a farkát huzamosabb ideig a magasban tarja és nem látjuk, hogy a bakon ülő hajtó a vödör után nyúlna, akkor kezdhetünk aggódni, mivel az ilyen hosszabb ideig magasra tartott farok jelzi, hogy nem csak gázok távoznak, hanem bizony jön a darabos áru is.

Nagyjából ennyi történt lefele, illetve a rettentő hidegen kívül ez az ami megmaradt bennem. A felfelé gyalog 3 és fél óra alatt megtett utat lefele, a lovas szánon kb 35 perc alatt tettük meg. A kocsi ajtaját feltépve a fűtést a maximumra állítottuk, visszavettük ruhánkat, a fagyott ruha és a bakancs (amely viszont tényleg teljesen rendben volt, nem ázott át és nem fázott benne a lábunk) visszakerült a csomagtartóba, én meg szépen lassan visszamelegedtem az élők sorába.
Ez az út sem volt mentes hát a viszontagságoktól, de most és bármikor, ugyanezekkel a feltételekkel (hideg, lófing, kimerültség etc… ) ugyanúgy nekivágnék, hiszen az az élmény, ami odafent várja az embert, megfizethetetlen. Ez a hely tényleg maga a csoda, mindenkinek csak ajánlani tudom.

A hajnali kelés nálunk egy problémás dolog, de most viszonylag simán ment minden. A szokásos reggeli összeveszés után egy órás késéssel sikerült elindulni, ami nálunk teljesen normálisnak mondható. Indulás után párom hamarosan felvette az utazó pozíciót, ami nála egyenértékű az alvással. Ezt a tevékenységet rendszerint az utazás elejétől a célba érésig műveli, csak nagy ritkán, pl a határoknál ébred fel, de egyébként a szolgálatban lévő biztonsági őröket megszégyenítő módon képes átaludni bármekkora távolságot.

Az út Budapestről viszonylag egyszerűnek mondható, még félig kómásan is nehéz eltéveszteni. Az ember rákanyarodik az M3-as bevezetőjére, majd még a fizetős rész előtt el is hagyja azt. Onnan a 2A jelzésű (innentől E77-es) úton halad tova, egészen Trstená-ig, ott tovább az 520-as, majd a 958-as úton és már meg is érkeztünk. (összesen 324 km)
Zakopane festőien szép városába érkezve, szikrázó napsütés, az évszakhoz képest kellemes idő és teljesen tengerszem mentes táj fogadott minket. Egy darabig elszántan kerestük a a tavakat, de mikor harmadszorra is feleslegesen autóztunk keresztül a városon, felvetődött bennem a gyanú, hogy Imolában téves emlékek élnek a zakopane-i tengerszemekről.

Nos, nem volt mit tenni, elhagytuk a biztonságot és kényelmet nyújtó autót, és -tőlünk szokatlan módon- gyaloglásba fogtunk. Találtunk egy nemzeti park bejáratot, de arra sehol nem volt feltüntetve, hogy „ki itt bemész, tengereszemet találsz”, úgyhogy némiképp pánikhangulatban tovább is álltunk. Tengerszemet nem találván elhatároztuk, hogy telefonos segítséget kérünk ezért feltárcsáztam világlátott barátunkat, Pegét. A fele folytatott beszélgetés először sokkolt, majd újra reményt adott. Pegétől megtudtuk, hogy ugyan Zakopane viszonylag tengereszem mentes terület, (itt gyakorlatilag nincsen belőle egy darab sem) de csüggedésre semmi okunk, mivel nem messze megtaláljuk Morskie Oko-t, ahol majd lesz belőle kettő is. Hát nem jöttünk hiába, mégis látunk szépeket.

A térkép átlapozása után, meg némi rendőri segítséggel irányba tettük magunkat és elindultunk az áhított tengereszemek felé. Útközben gyönyörű volt minden, bármerre is néztünk, sőt, még egy fekete mókust is sikerült látnunk. Nagy szerencse volt ez, pláne részére, mivel sikerült nem elgázolni. Minden szuper volt, csak az a fránya Morskie Oko nem akart elénk tárulni. Pege elmondása szerint egy parkolót, sok autót kerestünk, jó ideig sikertelenül. Út közben néhány tábla szerencsére bíztatóan integetett felénk, jelezvén, jó irányba haladunk, így aztán konstatáltuk, hogy baj nem lehet, csak az idő fogyott gyorsabban a kelleténél, és mivel a fotózáshoz fény kell, az meg csak nappal van, nem álltunk túl jól. Síkvidéki lakosok lévén csak ott tudatosodott bennünk, hogy a hegyek között a nap hamarabb nyugovóra tér, ergo kevesebb idő marad fotózni.

Már-már kezdtük elveszíteni a hitünket, amikor végre egy parkolót pillantottunk meg az út mellett. Minden stimmelt: a parkoló, az autók, meg valami bódé is volt, és emberek meneteltek elszántan felfele egy kitaposott úton. Az autóból kiszállva, nyakba akasztottuk fotóstáskát, és én „sose lehet tudni” alapon kézbe vettem jó Manfrotto állványom is, ami elengedhetetlen, ha az ember nagy szaktekintélynek akarunk látszani a fotózás terén, viszont az állvány egymaga több, mint 6kg ami nem nagyon könnyíti meg a hegyi sétákat. Nehezítő tényező volt továbbá, hogy az öltözékünk sem volt teljesen megfelelő, hiszen egyszerű fekete farmernadrág, utcai cipő és ing volt rajtam, valamint egy bőrkabát, ami szintén nyom vagy 5kg-t. Azonban mindez nem lehetett probléma, minket nem lehet eltántorítani a célunktól, elindultunk felfele.
Fél óra múlva aztán minden átértékelődött bennem. A köves talajon a bokám szét akart esni, a táska és az állvány húzta a vállam, a mellettünk vidáman elsétáló 70 év felettiek meg az önérzetem alázták porig. Kb. 1 óra gyaloglás után egy tisztásra értünk, ahol nemhogy tengerszem, de még egy árva pocsolya sem volt. Volt viszont cserébe gyönyörű kilátás. Itt elfogyasztottuk szendvicseinket, majd nagy egyetértésben elhatároztuk, hogy ott rohadjon meg a tengereszem ahol van, visszafordulunk. A lábam akkora már sokfelé akart szakadni, nem gondoltam volna, hogy egy kis „séta” ennyire kikészíti. Olvastam ugyan, hogy a túrázáskor fontos a jó lábbeli, de mi nem ilyen túrára készültünk. Az én elképzelésemben egy olyan tengerszem szerepelt, amelynek szép nagy parkolója van, autóval könnyen megközelíthető, valamint tó melletti barátságos kis vendéglőt vizionáltam ahol majd jó lengyel specialitásokat kóstolunk meg. Esetleges gyaloglásnak úgy 100-150 métert terveztem be, ezzel szöges ellentétben a valóság kiábrándító volt: 1 órát gyalogoltunk hegynek fel, kb 40 percet lefele, étterem sehol, valamint a tengerszem hiánya is hozzájárult a teljes kudarchoz. Pici csalódottság lakozott szívemben, de semmi baj, megbeszéltük, hogy ide még visszatérünk, csak addig vásárolunk valami jó túrabakancsot, hiszen természetes, hogy minden negatív tényező alapja csakis a jó lábbeli hiánya.

Az autóba szállva úgy éreztem, hogy soha nem volt még jobb érzés ülni. Az ablakon kihajolva készítettem még néhány felvételt, és elindultunk lefele, mondván még szétnézünk kicsit a környéken. Kb. 1 km múlva megpillantottunk egy táblát, rajta egy ismerős felirattal: Morskie Oko. Kicsit odébb egy hatalmas parkoló, tele autókkal, rengeteg ember, valamint egy tisztességes nemzeti parkhoz illő bejárattal.
Elég sok minden fordult meg hirtelen a fejemben, és ha emlékeim nem csalnak, talán volt közte néhány „b@sszameg” is…
Viszont ha már az Isteni gondviselés egyengeti utunkat és megmutatja a helyes irányt, úgy éreztük tartozunk annyival az odafentről figyelőknek, hogy benézünk a parkba.

A bejáratnál vettünk belépőjegyet, meg valami szuper kis térkép szerű kiadványt, amely gyönyörű panoráma képekkel ábrázolta, hogy melyik útvonal végén milyen kilátás fogad majd bennünket. Szuper… Néhány ajánlkozó lovaskocsis emberkét visszautasítva újra gyaloglásba fogtunk. Cirka fél óra telt el, a tüdőm levegő, a bokám meg újra orvosi szike után kiáltott. Ekkor már délután fél 5 körül járt az idő, a fotózás egyre kilátástalanabbnak, a cél meg egyre távolabbinak tűnt, pedig fogalmunk nem volt róla, hogy milyen messze is van az, ahová igyekszünk.

A lengyelekkel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy ritka sportos egy népség. Olyan tempóban húztak el mellettünk félelmetesen idős emberek, hogy kezdtem magam szégyellni. Szerencsére ott volt a mentőöv, hogy nem a célnak megfelelő cipőben voltunk, cipeltük az állványt stb… Felfelé haladva vizslattam a szembe jövőket, hátha valaki a mi nyelvünkön szólal meg és végre megtudhatom tőlük, hogy a következő kanyar után végre itt van az a nyomorult tó. Úgy tűnik, imáim nem hallgattattak meg, mert a hamarosan szembejövő magyar házaspártól olyan választ kaptunk a „mennyi van még” kérdésre, amitől nem lett jobb kedvünk. A válasz így hangzott: még kb 3 óra. Mivel teljesen esélytelen volt, hogy a 3 órát mi beleerősítve lefaragjuk annyira, hogy még világosban felérjünk, ezért szégyen szemre visszafordultunk. Erről az útról tengerszemtelenül tértünk haza, de már legalább tudtuk, hogy legközelebb mire számítsunk, hiszen kétség nem fért hozzá, hogy ide még visszatérünk. Összességében elmondható, hogy bár a végcél nem valósult meg, tengereszemet nem láttunk, de mégis megérte. A hegyek csodálatosak voltak, készült néhány szép fotó és ismét gazdagodtunk egy új élménnyel, valamint számos értékes tapasztalattal.